Harminchat éve már, hogy az anyák napja számomra az emlékezés napja lett, azóta őrzöm magamban azt a képet anyám arcáról, ahogy viaszos sápadtsága kivilágított a kórházi környezet fehérségéből is; könnyben ázó szemekkel, két karja kitárt keresztként, kényszerű mozdulatlansággal feküdt a takarón, bekötve mindkettőbe az infúzió: letörölni nem tudta, s a könnyek lefolyni sem tudtak a fonnyadt arc ráncai között, tócsába gyülekeztek a szeme körül; néztem megrettenve, és arcára rávetült egy régi képnek az emlék-mása: gyerekként anyám határozott kontúrokkal a falon kirajzolódó árnyképét figyeltem hosszan, és belém hasított fájdalmasan a pillanat múlékonysága, és elgondoltam: ceruzát kellene fognom és körülrajzolni a falon anyám arcmását, hogy megmaradhasson akkor is, ha valaki meggondolatlanul lekapcsolja a villanyt; akkor ott néztem megrettenve, és az a gyerekkori félelem hasított belém, hogy mielőtt még lerajzolhatnám, a villanyt lekattinthatja valaki, és megszakad a folytonosság, elfelejtődnek lassan a hangok, a színek és a fények, el az árnyképek a falon, elfelejtődnek a falak, a ház, az utca és a város is, magukkal rántva végérvényesen gyerekkorunkat, anyánk gyönyörű arcát, gyöngyöző, fiatalasszonyos nevetését.

Anyák napjára most emlékező versekből kötök aprócska csokrot:

Anyám arca

Anyám arca fonnyadt alma,
beléhullt a végtelenbe.

Súlytalan teste madárdal,
elrebbent sóhajnyi szélben.

Két bot-karja kitárt kereszt,
szakadatlan könnyben füröszt.

Leltár

Egy szemüveg használatlan.
Egy könyv: végképp olvasatlan.
Egy tény visszavonhatatlan.
Egy fájdalom fogyhatatlan,
múlhatatlan, mondhatatlan.

Álom

Szép arcáról a színeket
rég letarolta a rák.
Kitárta ablakát,
s kihajolt rajta anyám:
nyárfalomb-koszorúzta
csodálkozó arca
harsány színekkel tündökölt,
mint egy moziplakát.

Megosztás

Tweet