(HOGY JÚLIÁRA TALÁLA) Késő este lett, mire leverte sátrának cövekjeit. Lesétált még a közeli mólóig, bejárta egész hosszában, de a tengerből már alig látott valamit, csak érezte a közelségét, a sós víz illatát; a mozdulatlan víztömeg meglapult a mélyben, a köveken szétomló habok halk mocorgása hallatszott a sötétből. Zseblámpája fénye nekifeszült a kristálytiszta víz felszínének, akadálytalanul áthatolt rajta, elérte a fenéken meglapuló tengeri csillagokat, a visszaverődő fény megvilágította a víz tetején úszkáló tengeri uborkákat.
Visszaindult.
A kemping feletti meredélyen házak derengtek, egyiknek fölszakadt ajtaján füstös fény ömlött ki sugárban, és különös, idegen zene ritmusa, göndör lárma, szilaj tamburamuzsika bukott ki csapzottan. Messzebb tétova árnyak sötétedtek a fehér falak között, mint alvadt emlékek szétterülő foltjai.
Meggémberedve ébredt, húsdarálóban töltötte az éjszakát, mintha ébredés előtt puzzle mintára sebtében, hibásan rakták volna össze a testét, és most minden darabka külön fájna az összeillesztéseknél, úgy érezte magát; kemény volt a fekhelye, reggelre leengedett a gumimatrac, lyukas talán, vagy a dugó mellett enged, még megnézi, gondolta, nem szeretett volna még egy éjszakát így tölteni: mintha a csupasz földön feküdt volna. Nem volt kedve lustálkodni. Örült, hogy világosodik, fölkelhet, véget értek a szenvedései. Most látta csak, nem is a füves részen feküdt, a kempingbejárattól levezető köves útra félig belógott a sátra; a sötétben nem látta jól az út vonalvezetését, eltájolta magát, szerencse, hogy késő volt már, új vendég nem érkezett azóta, könnyen átmehetett volna a lábán egy kicsit is vigyázatlan gépkocsivezető. Nagy kedvet nem érzett hozzá, úgy döntött mégis, később lebontja a sátrát, és beljebb húzódik, egy közeli olajfa alá, így legalább nem érik naphosszat a hevítő napsugarak.
Most hűvös volt még, gyenge szél motoszkált, beletartotta az arcát.
A víz színén cikcakkos hullámok göndörödtek, a fodrászkodó szél elégedetten, új kedvet kapva tett-vett a tincsek között.
Messziről mintha hangok sodródtak volna felé, valami meghatározhatatlan, halk zörej ritmikus foszlányai lebegtek a víz felett, puhán fodrozódva torlódtak egymásra; hosszú időbe telt, mire rájött, motorhangok ezek, később látni is lehetett, egy nagyon messziről közeledő motoros bárka zakatolása bontakozott ki a csend takarásából.
A bárka lassan partközelbe ért. Motorja egyenletesen járt, olyan hangokat lökött ki magából, mint amikor az ember levegősen ejti ki a „p” hangot, zönge nélkül, az összezárt ajkak fölpattintásával.
Ketten ültek az öblös vízi járműben, egy férfi és egy fiatal lány. A férfi ötven körüli, feketére sült félmeztelen ember, sűrű mellszőrzettel, drót szálú, fekete hajjal; nem látszott benne fehér fonadék, a koráról inkább arcának barázdált, kemény vonásai árulkodtak. Gyakorlottan rögzítette a kötelet a parti cölöphöz, nem vesztegette az időt: keskeny pallót csúsztatott a kis hajó széléről a partra, ahová óriás napernyőt szúrt, s vászonüléses-fémvázas székeket nyitott szét alatta. A fiatal lány a bárkában maradt, a palló végén gyümölcsökkel teli ládákat rakott egymásra. A férfi egyenként értük ment, és a az ernyő alatti fémvázas kerethez cipelte azokat, erőlködés nélkül, könnyedén. Összeszokott mozdulatokkal dolgoztak.
Kék ruhái közül a tengeröböl ma a fodrosat vette elő, ékességnek a Nap arany díszeket hintett rá; szétterülő fátylát meglebbentette a kora reggeli szél, és az ékszerek sziporkáit szétszórta pazarlón.
A parton már álltak néhányan, ismerősök, néhány szót váltottak, mint akik korábban megkezdett beszélgetést folytatnak. Vásároltak, a gyümölcsárus lány a barackot mutatta. Hamvas volt és kicsattanóan friss valamennyi, rózsaszín mosolyú, erotikus képzeteket keltő, szemérmesen összezáródó gömbölyded formákkal.
A férfi visszament a bárkába, a motort vizsgálgatta, a szerszámai körül tett-vett, a lány a vevőkkel foglalatoskodott.
A lány észrevette az idegent a parton. Új vendég, gondolta, nem emlékezett, hogy látta volna már. A férfi olyan leplezetlenül bámulta rá, hogy emlékeznie kellene a pillantására, ha találkoztak volna.
Tekintetük összekapcsolódott.
– Gyönyörű vagy.
Ezt nemcsak gondolta, mondta is a férfi. Magyarul mondta, hallotta az előbb, hogy maguk közt horvát nyelven beszélgettek, tudta, mondhatja bátran, a lány úgysem érti a szavait.
– Tengervízben mosakodtál, és elfelejtetted megtörülni a szemed.
A lány elmosolyodott.
– Nevetősen még szebb vagy. Mintha a tenger mosolyogna a szemeidből.
Ez volt a legérdekesebb, ez a nagy, sötétkék szempár, szőke fonatokhoz való, sehogy sem illeszkedett a lány simára fésült, kontyba fogott fekete hajához. Arca finom vonalú, kislányos, érdeklődő.
– Mit mérhetek? Kér valamit?
A férfi meglepődött.
– Te magyar vagy?
– Nem.
– Tudsz magyarul?
– Keveset. Eladni tudok. A gyümölcsöket tudom. Meg a pénzt megszámolni.
– Azt, hogy gyönyörű vagy, azt tudod?
– Te mondtad. Most már tudom.
– És a szemed?
– Kék, mint a tenger mosolygása.
– Ezt honnan tudod?
– Te mondtad.
– Nem ezt mondtam, de így is igaz. Örülsz, hogy gyönyörűnek látlak?
– Örülök. Adhatok valamit?
– Akármit kérhetek?
A lány kis habozás után válaszolt.
– Ami van. Választhatsz belőlük. Amit akarsz.
A férfi nevetett.
– Hiszen ha tudnám, mit akarok. Kérhetem, hogy nézhesselek, ameddig jól esik?
– Ha neked jó, nem baj.
– Neki sem baj?
A bárka felé intett a fejével.
– Az apám, Marco. Nem baj.
A férfi mégis vásárolt valamit, zavarta, hogy a bárkában matató marcona alak észrevette a közeledését. Két narancsot vett, hogy ezzel látványosan üzleti irányt szabjon a társalgásuknak. Leült a közelben egy gömbölyűre csiszolódott parti kőre, bicskát vett elő, és meghámozta a narancsokat. Lassan evett, hogy sokáig tartson, közben nézte a lányt. Darazsak dongták körül, le-leszálltak lakmározni egy-egy kirepedt húsú fügére, megkóstolták a barackot is, ízlett nekik láthatóan, aztán elhúztak nagy iramban, hogy a rokonságot értesíteni tudják, és velük együtt térhessenek vissza megint. A lány ügyet sem vetett rájuk, megszokhatta őket, hagyta, hadd torkoskodjanak, és ha rendezgette a gyümölcsöket, a darazsak sem vették ezt zokon, követték új helyére a kiszemelt darabot. Szép volt a lány, térd alá érő krémszínű halásznadrág feszült a csípőjére, a fehér trikó alól fölsejlettek formás mellei. A legszebb az arc volt mégis, egészségesen piros bőre, a nevetése, a szemek kék, nedves csillogása. Szép volt nagyon a lány, torokszorítóan szép.
Megette rég a narancsokat, a Nap magasról, irigyen nézte gyönyörködését.
– Itt vagytok minden nap? – kérdezte a lányt.
– Amíg a nyár tart.
– Holnap is itt talállak?
– Ha keresel, igen.
– Keresni foglak.
– Jövök.
A férfi intett, elköszönt a lánytól, a sötét ember is előkerült a bárka mélyéről, neki is bólintott. Kicsit távolabbról még visszaszólt.
– Narancsot el ne felejts hozni!
A lány erre nem szólt, csak intett, hogy rendben.
Habok suhantak el a bárka két oldalán, megkerülve a hajótest ívét, mögötte összegyülekeztek ismét, és a találkozás feletti örömüknek bugyborékoló kacarászással adtak hangot.
A fehér márványváros enyhe ívben hajló, szűk utcáit langyos légáram frissítette. Nem sietett a férfi, kellemes volt az üdítő fuvallat, céltalanul kódorgott a macskaköves, lépcsős sikátorok között; megállott az egyiknek a végén, visszanézett gyönyörködve, és belevágott az egyik elágazásba, találomra. Egy macska jött szemközt, szorosan a házfalakhoz simulva, hogy a legtávolabb lehessen tőle, amikor összeér az útjuk. Megállt, bevárta az óvatosan közeledő állatot. Fekete bundás, fehér mellényes, nagy testű kandúr volt, óvakodva, némi bizalmatlansággal, de félelem nélkül, változatlan tempóban közeledett.
– Bodri! – szólította meg barátságosan, kedveskedő hangsúllyal.
A macska nem botránkozott meg, hozzá volt szokva a legkülönfélébb nyelvi megnyilvánulásokhoz, egy világfi természetességével tette túl magát a dolgon. Megszagolgatta a kinyújtott ujjhegyeket, egyenként, hihetetlen alapossággal, nem siette el az ismerkedést, és miután mindent rendben lévőnek talált, érdes nyelvével nyaldosni kezdte a férfi kezét. Fejének erőteljes mozdulataival kísérte nyelvi tevékenységét, aztán váratlanul meghemperedett a macskaköveken, a hátára feküdt, fölfelé nyújtotta a lábait, aztán hirtelen a talpára fordulva köszönés nélkül távozott.
– Jól van, Bodri – nézett utána még sokáig. A macska kissé szaporábban szedte a lábait, talán hogy behozza az iménti kitérő miatt keletkezett időveszteségét. Lábujjhegyen lépdelt, a farka merőlegesen állott, fölmutatott vele az erkélyes ablakokra, ahonnan piros muskátlik mosolyogtak le, fölmutatott a piros háztetőkre, föl egészen az égig.
Ettől jó kedve lett, ismerős vers jutott az eszébe, vidám kis dallamot talált ki hozzá:
„A kémény mellett macska,
kezében marsallbotja,
tetőgerincen, égen
kalapot emel nékem.”
Többször is eldudorászta, hogy megmaradjon a fejében, amíg a kempingben majd gitárközelbe ér. Akkor lekottázza, gondolta.
(Folytatjuk)
Hozzászólások