(JÁROK A TARKASÁGBAN) A tervezett városnézésből semmi nem lett, a délelőtt elillant, a hőség elbágyasztotta, nem érzett kedvet ahhoz, hogy a felforrósodott épületek között verejtékezve bóklásszon. Úszott egyet a kemping alatti partszakasz egyik öblében, egy sziklára terítette a fürdőköpenyét, megszárítkozott. Csendes volt ez a partrész, tagoltságával aprócska magántengerek sokaságát kínálta. Minden ugyanott volt, mint akkor, amikor búcsúpillantását körbejáratta a parton, és ugyanolyan volt minden, mint amilyennek akkor látta, huszonöt éve már, utánaszámolt kétszer is, annyira hihetetlennek tűnt, most volt pedig, nemrég, úgy érezte. Furcsa volt elgondolni, hogy azóta egyfolytában változatlan minden, hogy nélkülük is folytatódott a hullámok bújócskája a partszegély kőfodrai között, s hogy a porózus kövek hasadékaiból ma is ugyanúgy öblíti ki a víz a megbúvó rákokat, és hogy ugyanolyan kétségbeesett kapálódzással igyekeznek visszamászni a helyükre minden zuhany után, semmit sem okulva a megszámlálhatatlanul sok nemzedéken át ismétlődő tapasztalatokból.
Beljebb, egy lapos kövön szőke német lány ült félmeztelenül, bronzbarna színre áhítozva, hunyt szemmel, talán, hogy ne kelljen látnia azt a pecsenyeszín árnyalatot, amely átüt tejfehér bőre pórusain, és szétterül lassan testének egész felületén. A világ nem akar változni, mintha belenyugodott volna a sorsába, és úgy látszik, ez a természetes állapot, a tejfehér bőrű lányok bronzbarnáról álmodva pecsenyeszínre vörösödnek azóta is minden évben… Minden szembeszegülés értelmetlen, hiábavalóságnak tűnt most előtte, akárcsak az apró rákocskák rúgkapálása a rájuk zúduló habok sodrában.
Behunyta a szemét, és maga előtt látta a gyümölcsárus lányt. Hány éves lehet? Húsz még biztosan nincs. Talán tizenhét? Elborzadva gondolt arra, hogy ő meg negyvenkettő. Soknak találta nagyon, és hihetetlen volt számára. Hová szaladtak szét az évek? És mikor lódultak meg ennyire, hogy gyors futásukat észre sem vette? Az utolsó három évvel el tud számolni: az a betegségével telt el, a baj felismerésével, a gyötrelmes halogatásokkal, az elkerülhetetlen műtéttel, a kemoterápiával és a lassú gyógyulással. A megelőző kilenc egyetlen nagy tömbbé állt össze, s ezt a házassága temette maga alá. Igazában semmi nem történt vele ebben a csaknem egy évtizedben, csak az idő múlt el nagy hirtelen. Meg a szerelem. Ha volt. Nagyon gyors egymásutánban történt minden, közvetlenül a leszerelése után, mintha továbbra is parancsok irányították volna az életét; mire észbekapott, már nős volt. A feleségét előtte jóformán nem is ismerte, igaz, azóta sem sokat változott ez, amit mégis megismert belőle, azzal meg nem tudott mit kezdeni, az még érthetetlenebbé tette, hogy hogyan került ő ebbe a történetbe, amelynek mindinkább jelentéktelen mellékszereplőjévé vált. Két dolog mégiscsak történt, két fontos dolog az életében: két gyerekük született, két fiú. Amikor meglett az első, szólni sem tudott, csak sírt megállíthatatlanul boldogságában. A másodiknál nem sírt, az aggodalom szorította össze a szívét hónapokig. Koraszülöttként jött a világra a második gyerek, és nem lehetett tudni, milyen következményei lehetnek a néhány perces oxigénhiánynak, amit elszenvedett. Nem lett baj, szép és okos fiú lett belőle is, csak amíg ez kiderült, a szorongás ránehezedett az öröm érzésére, és ráforrt egészen, valamiképpen a mai napig elválaszthatatlan részévé lett.
Így rohant el ez a tizenkét év, amit ha levon a negyvenkettőből, még mindig marad harminc. Hol van ebből a tizenhét? Fényévnyi távolságra. Legokosabb gyorsan elfelejteni az egészet, gondolta. Ez azonban sehogy sem akart sikerülni. Hiába gondolt erővel valami másra, mindennek a helyébe tolakodott a gyümölcsárus lány alakja. Furcsállotta utólag, hogy a beszélgetésükre úgy emlékszik vissza, mintha az mentes lett volna a nyelvi nehézségektől, pedig a lány azt mondta, csak nagyon keveset tud magyarul, mégis úgy beszélgettek, mintha valahol otthon történne mindez, olyan természetes volt, hogy értik egymást, egy nyelven beszélnek.
Vacsora után föllapozta a Weöres-kötetet – ezt az egy könyvet hozta magával, Weöres Sándor Kézírásos könyvét –, megkereste benne a macska-verset, amelynek hirtelen megtalált dallamívei a fülében muzsikáltak azóta is; fölcsatolta a gitárját, és nekivágott a kemping feletti hegyi útnak. Addig kapaszkodott a kőtörmelékes úton fölfelé, amíg elé nem tárult a tenger. Első ámulata most is ez volt: semmi nem változott! Mintha a növények sem nőttek volna egy szemernyit sem, ellátott fölöttük most is, mint ahogy akkor is, amikor utoljára az apjával néztek le együtt a valószínűtlenül sötétkék vízfelületre. Akkor rácsodálkoztak mindenre (föl kell hívnom az apámat, gondolta, nem szabad elfelejtenem!), a Neretva rézgálic színére, a tenger sós ízére, mindenre, ami új volt: a pálmákra, leánderekre, a vadon nőtt fügebokrokra a sziklák között. A tengerről tudták, hogy sós, de hogy ennyire, az elképesztő volt számukra. Vittek is haza belőle egy teli műanyag tartállyal, ott csobogott-locsogott a fejük fölött, a tetőcsomagtartóra rögzítve egész hazáig, hogy meglephessék vele az ismerősöket, akik biztosan nem hinnék el, hogy mennyire sós tud lenni a tenger, ha csak úgy mesélnék, hogy milyen sós, mert annál, amit elgondolnának, valóságosan sokkal sósabb.
Megpendítette a húrokat, szomorkás felbontott moll-akkordok jöttek elő, dallam nélküli hangzatok csobogtak egymásba úszva, összetorlódva, ahogy a hullámok futottak a part felé, megtörve a köveken. Eszébe jutott a délutáni macska, a macskáról a Weöres-vers, átjátszotta dúrba a futamokat, az elraktározott dallamtöredékek egységes ívű dallammá forrtak össze, és az akkordok puha macskaléptekkel követték az énekhang játékos szökkenéseit:
A kémény mellett macska,
kezében marsallbotja,
tetőgerincen, égen
kalapot emel nékem.
Belemerült a macska-dalba, az alkony áthajlott közben esti sötétedésbe; már csaknem elfelejtette, hogy hívni akarta az apját, abbahagyta hát nagy hirtelen, majd holnap folytatja. Hívásra állította a maroktelefont. Apja – mintha várta volna a hívást – azonnal a vonalban volt, a kicsengésre alig lehetett idő.
– Megérkeztem. Itt vagyok, apám.
– Az hol van?
– A szigeten. A kemping mögötti hegy dereka táján, ahol a kőfolyam csordogál le az öböl felé, út gyanánt. A szélén ülök, egy nagyobb kövön, alattam kéklik a tengeröböl. Amit ugyan lassan feketének látok már, rám esteledett észrevétlenül.
– Vigyázz az ilyen meleget őrző nagy kövekre, a viperák éppen ezeket kedvelik.
– Vigyázok. Ne félts. Igaz is: szeretsz te engem, apám?
– Megmarhultál, fiam? Negyvenhárom évesen kell ezt kérdezned? Hatvanöt éves apádtól? Sok új már nem derülhet ki a kettőnk kapcsolatáról…
– Két csúsztatásodra máris fény derült: nem vagyok még negyvenhárom, te meg nem vagy már hatvanöt: a hatvanhatodikat taposod. Látod, nagyobb a távolság közöttünk, mint gondoltad…
– Időben, talán. Meg térben is, most, hogy elutaztál. De a mobil annyira közel hozza a hangodat, mintha a szomszéd szobában volnál.
– Csalóka ez a mobil.
– Te nem úgy hallod?
– De.
– Hát akkor?
– Ha a szomszéd szobában volnék, akkor most nem beszélgetnénk. Mindketten valami mást csinálnánk. Én valami biztosítási ügyben trappolnék aszfalton. Te talán írnál. Mennénk a magunk dolgai után. Elmennénk egymás mellett. Mint mindenki más is.
– Ha mindenki, akkor ez felér egy felmentő ítélettel. Mintha nemcsak velem kapcsolatban volnának kétségeid.
– Szó sincsen kétségekről. Délután, félig szunyókálva a parton, összeszámoltam, kikre számíthatok igazán. Kik szeretnek, ha úgy tetszik.
– És?
– Elképesztően sokan vannak. Nemhogy egy kórházi ágy szélén, egy egész kórházi folyosón sem férnének el. Annyian.
– Na, látod.
– Csakhogy az ember az élete nagy részét kórházi ágyon kívül tölti. Még a hozzám hasonlóan halálosak is, aztán csak kapkodjuk a fejünket, hová lettek a beteglátogatók. Talán más soron lévőket látogatnak éppen… Ha meg mégis előkerülnek, egyet tudnak csak kérdezni: Hogy vagy? Nem én érdeklem őket, hanem a betegségem. Moziba nem hívnak, könyvekről nem beszélgetnek velem, ehelyett sietősen azt mondják: Majd hívlak, Vagy: Majd jövök. Ami azt jelenti, hogy hamarosan fölteszik újra a kérdésüket. Azt legfeljebb néhány egészségügyi jó tanáccsal megfejelik, ez várható, ez a legtöbb.
– Igaz is: hogy vagy?
– Értékelem a humorodat. Röviden: jól. Kicsit hosszabban: „Ünnepi fény a lombon, elalszik minden gondom, járok a tarkaságban, megújhodott világban.”
– Ez Weöres? Jól emlékszem?
– Jól. Kézírásos könyvét hoztam magammal, néhány versét szeretném megzenésíteni. Ha hazajövök, ez lesz a meglepetés. A bemutató koncertre meghívok minden potenciális kórházlátogatót. Belépő: egy üveg saját eltevésű befőtt. Eljössz, apám?
– El.
– Befőtt helyett tőled megelégszem egy üveg saját főzésű kisüstivel.
– Addigra éppen leforr az idei körte.
– Az jó lesz. Megfelel ez záró gondolatnak is, különben elsőre lemerül a készülékem…
– Befejezhetjük, annál is inkább, mert az én kontómra megy a dolog.
– Mit nem mondasz? Én hívtalak…
– Én hívtalak.
– Egyszerre tárcsáztunk volna?
– Azért nem csörgött ki? Fölemeltem a kagylót, és egyszer csak megszólaltál.
– Kíváncsi vagyok, melyikünk készülékére számlázzák…
– Mindenképpen felezünk. Jó?
– Jó.
A víz tükrébe a magasból belebámult az est, és kedveszegetten, elkomorulva, fátylával betakarta sietősen. Egy csöpp fény így is kilátszott alóla, irányfénynek elég.
(Folytatjuk)
Hozzászólások