(IDEGENVEZETŐ SÉTA A SZIGETEN) A sátorba beszorult a meleg. A hőségtől nem jött álom a szemére, pedig alaposan elfáradt. Szeretett volna gyorsan elaludni, hogy hamar reggel legyen. Hálózsákját a sátor elé fektette, elhatározta, hogy kint alszik a szabadban. Számolnia nem kellett az elalváshoz: a szívverését hallgatta. Emlékezete hozzárendelte ehhez az egyenletes ütemhez a bárka motorzajának pöfögő ritmusát, arcának kiöblösítésével, és összezárt ajkainak fölpattintásával sikerült rátalálnia a gyerekkorából ismert fafűrészelő gép pöfékelő hangjára. A lányt is látta, a bárka kormányánál állt, ő az, biztosan megismerte, pedig háttal volt felé; távolodott az alakja, összezsugorodott egészen, a pöfékelés is egyre messzebbről hallatszott, aztán a habok közt elenyészett.
Hajnalban a sziporkázó ellenfényben hamar láthatóvá vált a bárka sötétlő foltja, aprócska pont előbb, átlátszatlan vetületi kép, aztán a fények közegében, amikor már a motorzaj is hallhatóvá lett, kirajzolódtak a bárka körvonalai, később felismerhetőek lettek a bent ülők is.
A tengervízben éjszaka kékfestő mesterek munkálkodtak, ki ne fakuljon anyaga a nappali használatban, kezük nyomán kivillant ráncolódva ezernyi mélykék szoknyafodor.
Az új nap így vette kezdetét, és úgy lett értelme lassan a dolgoknak, ahogy a kezdődő nap történései a megelőzőnek történéseihez hozzákapcsolódni kezdtek.
– Még a nevedet sem tudom – mondta a férfi, miután meghámozta a narancsot.
A lány szertartásosan nyújtotta a kezét.
– Júlia vagyok – és kedvesen megbiccentette a fejét.
A férfi letette a bicskáját, megtörölte a tenyerét.
– Rómeó – fogadta a kézfogást eltúlzott bókolással.
Szánalmasnak és ostobának találta mindjárt ezt az irodalmiaskodó név-replikát, haragudott magára, hogy nem tudta kihagyni a Júlia névre asszociáló gyenge poént, rosszallóan gondolta ezt már egy pillanattal később, idegen volt tőle ez a ripacskodó póz, nem talált rá magyarázatot, miként mehetett bele ebbe a kínos helyzetbe: mintha öltönyös társaságban váratlanul bohócjelmezt öltött volna magára. Ha már irodalmi név, akkor inkább Szindbád, gondolta, az találóbb lett volna: a régi hajós – aki huszonöt évvel ezelőtt komphajón a szigetre érkezett – most megismétli útját, hogy fölkeresse a régi helyszíneket, és számba vegye emlékeit. A bökkenő azonban éppen ez: alig-alig van mire nosztalgiával emlékeznie: nyolc-tíz év még hiányzik életéből, hogy elérkezzék a szindbádi öregkor legkezdetéig is, és talán ez a hiányzó évtized tartogat még számára olyan eseményeket, amelyeket öregen majd visszaidézni kellemes lesz. Az eddig elfolyt idő – és ezen újra és újra elcsodálkozott – ilyeneket alig sodort magával; zuhogtak csak az évek , monoton sodrással igyekezvén valami távoli nyugalmas öböl felé, és még napfény is csak imitt-amott csillámlott meg a szürke folyam surranó habjain. Ezért is nézett nagy várakozással az eljövendő idők eseményei elé: egy anti-Szindbád érkezett ide, aki megélni szeretné elmulasztott életét, nem pedig az, aki visszaidézni akarja bölcs derűvel a már megéltet.
A lány arcán meglepődés látszott.
– Rómeó?
– József igazából – vonta vissza a bemutatkozás érvényességét a férfi –, és ami igazán baj, az az, hogy ez az igazi korban jobban is illik hozzám…
– Nem lehet az annyira sok.
– Negyvenkettő – és ezt olyan hangon mondta a férfi, mint aki beismerő vallomást tesz.
A lány megnézte alaposan, és nem látta idősnek: napbarnított bőrű, sötét hajú, magas férfi állt előtte, ősz szálak alig látszottak sűrű, enyhén hullámos hajában, vékony bajusza fiatalos derűt kölcsönzött vonásainak, és ez szerencsésen ellensúlyozta a fekete szempár szomorkás pillantását. Könnyű nyári öltözéke és a vászon táskában a vállára vetett gitár még kedvezőbb helyet, föntebbi és vékonyabb ágat jelölt ki számára egy képzeletbeli korfán.
– Én meg huszonegy.
– Pont a fele.
– Most. Egy év múlva már nem leszel kétszer annyi, két év múlva még kevesebb lesz a különbség, sok-sok év múlva meg elhanyagolható.
– Szeretném ezt akkor tőled hallani – jelen időben…
– Egy öregasszonytól? Talán egy akkori huszonegy évestől…
– Én az öregasszonyt választanám.
– Előtted áll, meg ne bánd!
A férfi belement az évődő-tréfálkozó hangütésbe.
– Zsákbamacskát, persze, nem veszek. Előtte az öregasszonynak egy próbát kellene kiállnia.
– És az mi volna?
– Mondjuk: idegenvezetői próbatétel. A város bemutatása az érkező idegennek.
– Félek, nem sikerülne. Ehhez nem érezlek eléggé idegennek.
– Kedves tőled. Akkor: gyere sétálni! Idegenként ezt a kérést nem mertem volna megkockáztatni.
Áttetsző felhő suhant át a lány arcán.
– Ehhez apám beleegyezése szükséges.
– Beleegyezik?
A fátyolfelhőn áttört a napfény.
– Bele. Ha úgy kérem…
– És úgy kéred?
– Úgy.
Beszéltek néhány szót egymás közt az apjával, aztán a lány ezt mondta:
– Beleegyezett.
– A sétába?
– Az idegenvezetésbe.
– Akkor hát: idegenvezetés lesz?
– Séta…
Összenevettek, értették egymást.
A férfi szavak helyett kézfogással köszönte meg az apai jóváhagyást, baljával megérintette az idősebb férfi vállát. Nem volt ez fiúi tiszteletadás, a testvérek közötti viszony természetességével fordult a lány apjához, és úgy látta, kölcsönös a rokonszenv és a bizalom közöttük.
Nem néztek vissza, és az apa sem fordult utánuk. Megállapodtak, mikorra térnek vissza, addig nincs gondja velük. A gyümölcsös ládikákat rendezgette a bárka előtti standon.
(Folytatjuk)
Hozzászólások