Az én kedvesemet a születésnapján köszöntik a virágai.
Meg nem mondom, hányadikon, úgysem hinné el senki. Egyébként is születésnapot és kort emlegetni nők esetében durva illetlenség, hiszen elkerülhetetlen az utalás valamiféle nagyságrendre, pedig már az is botrányos, hogy eggyel több a tavalyinál, a tavalyiról nem is beszélve.
A virágok tapintattal és szeretettel veszik körül.
Az én kedvesem csak áll és gyönyörködik a kora reggeli fényben, és nézi megbabonázva: hogy tombol a kora nyári kert, hogy tobzódik a színekben, a szivárványt lepipálja! Nagy csokrokban nyílik a hegyi len, égi kékje a katángra rálicitál, ki-kivillan és messze rikítva pirosan kipipacslik a muskátli fénye s a szalvia lángja a friss levelek zöldje alól, a sárgát az estike festi nyalábban a rózsa fehére alá, a narancsot meg nevető szemű körömvirág pamacsolja a színzuhatagba.
– Anyámmal álmodtam – szólal meg Irén –, de csak később derült ki számomra, hogy ő van ott velem. Egy kislányt táncoltattam, fölfele nyújtott két kezét fogtam szorosan, közben forogtam lassan magam körül, a kislány ugrándozva körbetáncolt, el-elrugaszkodott a földről, ritmikus emelgetésekkel segítettem a lebegését, könnyű volt a teste, súlytalan, szinte röpködött körülöttem. Később pillantottam az arcára, kicsit meglepődtem, hogy anyám néz vissza rám, őt táncoltatom, ő szálldos itt előttem, és ez egyáltalán nem látszott lehetetlennek, csak az első pillanatban furcsállottam, aztán hintáztattam, emelgettem, táncoltattam tovább, természetes, egymáshoz szokott mozgással. Mintha ő volna az én lányom, egészen kicsi korában, és nem megfordítva, ahogy valóságosan van. Vagyis hogy volt.
Irén arcán látom, hogy betölti az a jó érzés, amelyet fiatalasszony-anya korából magában megőrzött, és mozdulatai visszaemlékeznek a valamikori pörgetős játszadozások mozdulataira. Anyai érzésekkel telve gondol az édesanyjára, megduplázódó, oda-vissza szeretettel.
– Hová lett az a régi kerékpár? – kérdezi aztán váratlanul, és ebből tudom, hogy már az édesapjánál időznek a gondolatai.
Azt a viharvert, öreg kerékpárt még én is láthattam működőképes állapotban, Irén apukája alatt nyikorgott az Árpád utca meredekén, a piac felé, ahonnan a tápot tolta haza rajta a csibéknek. Visszafelé üresen is nehéz lett volna fölhajtani, teli zsákkal még tolni is elég volt, ferde tartással, egyensúlyozva. Masszív férfikerékpár volt, Csepel, személyszállításra is alkalmas, különösen, ha gyerek az a személy. Irén sokszor utazott rajta, a vázon ülve, néha a hátsó kerék feletti rácsos csomagtartón, ez valamivel kényelmesebb volt, mégis szívesebben választotta a kemény fém rudat, apja ölelésében, érezve közelségét, egyenletes lélegzését, a mellettük elfutó fák nyugodt tempóját, nem is érzékelte a fémváz durva és kíméletlen nyomását, csak amikor Mecseknádasdra érve leszállt az ülésről, és merev lábakkal az első lépéseket próbálgatta, akkor rajzolódott ki testén a sajgó csík, az út egyenetlenségeit leképező fájdalmas lenyomat, a fémváz bemélyedt, pirosló árka. Lábában nehezen indult újra a vérkeringés, meséli emlékezve, a talpa zsiborgott, mintha hangyaboly tetején lépegetne, térdei elmerevedtek. Kicsit kényelmetlen volt, mondja, de jó volt rajta utazni. Kár, hogy nincs meg már az a valamikori kerékpár. Hová lett, meg nem tudná mondani. Kár érte. Szerette azt a kerékpárt. Hiányzik néha, nagyon.
Arra gondolok, ha előkerülne egyszerre az a rozzant Csepel, kipróbálnám, tudok-e még kerékpározni, és ha sikerülne, felültetném a vázra az én kedvesemet, érezze ölelésemet, és születésnapi meglepetésként tennék vele néhány kört legalább itt az udvarban. Az egyenetlen talajon ugrándozna az öreg gép, de én csak hajtanám körbe-körbe, forognánk lassan, szinte lebegve, mintha hintáztatnám-táncoltatnám a kedvesemet, elrugaszkodva a földi valóságból, kiragadnám őt a könyörtelen idő karmai közül…
Tágra nyílt virágszemek követnének minket, és valahányszor mellettük elsuhannánk, a nyúlánk mályvák megcirógatnák az arcát a bársony szirmaikkal, és én mindannyiszor elcsodálkoznék, hogy ehhez mennyire le kell hajolniuk.
Hozzászólások