(TITKOK NYOMÁBAN) A várfalakkal körbevett régi városrész felé indultak. Az egykori várárok felvonóhídjának helyén fölépült díszlépcsőn a szárazföldi kapuhoz értek, innen ráláttak a lépcső tövében elhelyezkedő piacra.
– A piac – mondta a lány – a korán kelő emberek találkahelye; kosarakkal elindulnak hajnalban az asszonyok a még alvó házakból, sietősen közelítik meg az árusoktól zsúfolt teret, a többiek közé furakodnak, mászkálnak, válogatnak kicsit, szatyraikat teletömködik, kosaraikat megrakják…
A tenyérnyi helyen kialakult sürgés-forgás nyüzsgő, mozgalmas foltjában elgyönyörködtek egy ideig, végigsétáltak a Filozófusok utcáján („Itt nem kell a lábunk elé nézni, ez az egyetlen utca a városban, amelyikben nincs lépcső.”), a főtéren megálltak a Szent Márk székesegyház díszes homlokzata előtt, a tengerészcsomós oszlopokon elhelyezkedő két oroszlán közötti főkapun át a templom belsejébe jutottak. A szokatlan, lapos mennyezet alatt gótikus faragványokkal díszített oszlopfők, kecses vonalú ívek, értékes domborművek és festmények között a lány a főoltár képéhez vezette. („Tintoretto képe, Szent Márkot ábrázolja.”) A katedrális oldalához csatlakozó kis téren álló, görögös egyszerűséget sugárzó Szent Péter templomot csak kívülről nézték meg. A templom mellől, egy lentebb álló toronyszerű épületre hívta fel a férfi figyelmét a lány. („A világjáró Marco Polo állítólagos háza, így mondják ezt a család ma is itt élő leszármazottai, és a hagyomány is így tartja.”)
– A városról sokat megtudtam, rólad még mindig keveset tudok – mondta a férfi, amikor lefelé jöttek a Marco Polo-ház nyikorgó falépcsőin.
– Valamit azért mégiscsak?
Ezt a lány akkor kérdezte, amikor helyet foglaltak a ház szőlőlugasos teraszán, hogy egy jókora szendvics és egy üveg frissítő gyümölcslé mellett erőt gyűjtsenek a további sétához.
– Azt, hogy szeretsz füllenteni.
– Ha valamit nem jól mondtam, tekintsd tévedésnek, nem vagyok gyakorlott idegenvezető.
– Nem arra gondolok, amit mondtál, hanem arra, ahogyan. Túlságosan jól beszélsz magyarul. Amit eddig erről mondtál, abból ez nem következik…
– Igazat mondtam, tényleg így kezdődött, véletlen találkozás magyar családokkal. A főiskolán aztán – magyar barátnőm hatására – második nyelvként a magyart választottam. Jövő ilyenkor már valamelyik iskolába készülődöm javában, harmadéves vagyok irodalom és nyelv szakon.
– Fény derült hát a titokra.
A lány visszakérdezett.
– És te? Te mit titkoltál?
– Mire gondolsz?
A férfi nyílt tekintettel nézett a lányra.
– Egyedül vagy?
– Egyedül érkeztem.
A lány nem volt elégedett a válasszal.
– Egyedül élsz?
A férfi egy pillanatig sem gondolt arra, hogy mást kellene mondania.
– Nem. Feleségem van otthon és két gyerekem. Fiúk. Egyik hét, a másik tízéves.
A lány hallgatott. Itt talán meg kellene állnia, gondolta, de a férfi szavaiban nem volt visszautasító hangsúly, folytatta hát.
– Akkor miért egyedül jöttél?
– Ez nehéz ügy – mondta csöndesen a férfi.
– Nem kell válaszolnod.
– Nem úgy értettem. Inkább hosszadalmas. Elmondani nehéz, idő kell hozzá.
A lány arra gondolt, szokványos házassági válságtörténet van itt a háttérben, kihűlt kapcsolatok, háromszög talán, szenvedő gyerekek.
– Rákbeteg vagyok. Műtét után. Kemoterápiás kezelést követő stabilizálódott állapotban. Gyógyultan, ahogy mondják. Amúgy leszázalékolva, selejtesen, elértéktelenedve. Teher a családon, aki orvul keresztülhúzott egy szép reményekkel kecsegtető özvegyi karriert, ha csak átmenetileg is…
A férfi latolgatta, álljon-e elő további részletekkel, beszélt volna szívesen, nagy késztetést érzett erre, mégsem folytatta, nem akarta a távollévő másikat vádolni, és nemcsak lovagiasságból, érezte, hogy igazságtalan lenne, hiszen tisztában volt azzal, hogy két ember kell ahhoz, hogy ilyen helyzet kialakulhasson. És magát is hibáztatta, a könnyelműségét, halogató magatartását a gyógykezelésben. De hát miért akart volna annyira meggyógyulni? Amikor a gyerekek is egyre távolabb kerültek tőle. Bonyolult história ez.
A lány megértette, nem kérdezett tovább, nem faggatta az okokról.
– És ez megoldás? Hogy eljöttél?
– Nem az. Kerestem a megoldást. Lakást szerettem volna, kis házat, falun valahol, elérhetőt, nagy kerttel. Rokkant nyugdíjam mellett munkát vállaltam, egész állásban, emellett ügynökösködtem, és bérbe vettem egy jókora gyümölcsöst is. Versenyfutásba kezdtem az idővel, aztán ráébredtem: nincsenek nyerési esélyeim. Feladtam. A gyerekeket egyébként sem tudtam volna otthagyni, azt hiszem. Ami kis pénzem összegyűlt, erre az útra költöm. Kárpótlás ez, nem sajnálom magamtól.
– És azután?
– A választáshoz két lehetőség kell. Egyből nem lehet választani.
A csend felelt a lány helyett.
Szótlanul indultak tovább. Sokáig nem beszélgettek, egymáshoz igazodó léptekkel csendben sétáltak egymás mellett.
A férfi fölfigyelt a csend különös akusztikájára. Más csend volt ez, mint amilyenekhez hozzákeményedett a szíve. Azok a csendek elfojtott szitokszavakból és elhallgatásokból tapadtak össze, és megkövesedtek idővel: nehéz és lapos kövekhez váltak hasonlatossá, amelyeket elmozdítani nem érdemes, mert alóluk undok férgek másznak elő, és rovarok cikáznak szerte iramodva. A hosszú, kényszerű hallgatások hideg és szikrázó csendje ilyen, megtapasztalta. Van jó csend is, tudta, és vágyott rá. Ez puha fészekké béleli az otthont, simogatások bújnak meg benne, és szavak nélküli kedves üzenetek.
Jó volt most így, szavak nélkül végigsétálni a lumbardiai út feletti domb sötétzöld, hallgatag ősciprusai mellett.
A ciprusok között az idő végtelenségét érezte, és ez most a szétterülő megnyugvás határtalanságát jelentette számára. Az idő eddig valami kattogó-zakatoló, értelmetlen rohanás képzeteként élt benne, mintha felfénylő ablakú szerelvény száguldana vele megállíthatatlanul, belefúródva ellenállás nélkül az anyagtalan semmibe, valami ismeretlen és embertelen, léten túli világba. Ez a pusztító idő félelmetesnek tűnt, végtelensége idegennek és borzongatónak. Amit most a ciprusok látványa keltett benne, abban az érzésben nem volt semmi elborzasztó, ezek a fák az időtlenség nagy nyugalmú, biztonságos oszlopaiként emelkedtek, és nem a veszteség, hanem a gyarapodás képzete tapadt a látványukhoz. Messze tekintve nem az értelmetlenül elszáguldó idő után meredtek hökkenve, hanem a lombjaik alatt sűrűsödő idő végtelenségét őrizték mozdulatlanul.
Az évek múlásával egyre közelebb került ehhez az időélményhez, megszűnt számára az abszolút linearitás; maga körül érezte egész élete emlékhordalékát, amelynek elemei intenzitásukkal felülmúlták olykor a valóságos világ alkotó részecskéit s egybemosódtak azokkal, föltárták az átélt események, viszonylatok kapcsolódási pontjait, és jövőalakító erőként működtek a mindenkori jelenidőben. Egyre inkább azt érezte: az idő nem elrohan mellette, hanem körbefonja egy sajátságos spirális pályán törve előre, amelynek pályaszakaszai metszik egymást, és térhálós szerkezetben veszik körül, átszőve a végtelenség szálaival a körülötte kavargó véges világ jelenségeit. Ezt a benne lappangó időélményt szabadította fel a ciprusok látványa, mely mintha érzékletes megjelenítése lett volna mindannak, ami erről eddig csak gondolattöredékek és mozaikos képzetek formájában élt benne.
Jó volt szótlanul sétálni a hallgatag faóriások között.
A sétány végén leereszkedtek a pálmafás útszakaszig, földközi-tengeri növényritkaságok között vezetett az útjuk, a keskeny utcácskák a kőfalnál értek véget, ahonnan elláthattak Orebic irányában a nagy kék vízen imbolygó bárkákig, el egészen a messzi kikötőig.
Időre visszaértek a lány apjához, a bárka már menetkészen várakozott.
– Egyszer eljöhetnél velünk. Visszasegítenéd apámnak a mára tőle kölcsönkért segítséget – mondta a lány váratlanul.
– Apád ehhez mit szólna?
– Elkél a segítség.
– Azért kérdezd csak meg!
A lány az apjához fordult, anyanyelvükön beszéltek egymással, a férfi csak az apa bólintását értette.
– Rendben!
– Holnap már?
– Holnap.
Holnap… A férfi a macskakövek fölött suhanva indult a kemping felé. Annyira hirtelen érte az öröm, hogy most, utólag tudatosult benne minden, és a fellegekben járt.
A sikátorok között ismerőssel találkozott, pontosabban csak a tekintetük találkozott, lévén ez az ismerős mozdulatlan: az egyik ház magasföldszintjének erkélyéről nézett alá, két muskátlis cserép közül. Éjfekete bundájáról és elegáns, fehér mellényéről, amelyben úgy nézett ki, mint egy előkelő bár pincérje, azonnal felismerte.
– Bodri! – szólította meg, és a dorombolás jelezte, a felismerés kölcsönös.
Lekapta válláról a vászon tokot, trubadúr állásba helyezkedett, és pillanatok alatt csodálatos erkélyjelenetet rögtönzött a frissen megzenésített vers előadásával:
„A kémény mellett macska,
kezében marsallbotja,
tetőgerincen, égen,
kalapot emel nékem.”
– Hogy tetszik?
S hogy nem látott túl nagy elragadtatást a közömbös macskapofán, az ideges farokcsóválás meg mintha éppen az ellenkezőjét jelezte volna, mentegetőzve hozzátette:
– Igazad van, Bodri, ezen még van mit csiszolgatnom. Tekintsd örömöm spontán kifejezésének…
Visszacsomagolta a gitárt, a vállára vetette, fölágaskodott kissé, hogy elérhesse az előkelő bárpincért, és begörbített mutatóujjával megpöckölte fénylő orrát. Nedves körmét beletörölte a nadrágjába.
A macska zavarodottan nézett utána, láthatóan nem tudta, mire vélje a történteket.
(folytatjuk)
Hozzászólások