Világos nappalt álmodtam magamnak az éjszaka. Nemcsak az erős fényben felhevült tárgyak világítottak meleg fénnyel, hanem a levegő is sziporkázó fénytörmelékkel volt telehintve. Annyira valóságosan áradó volt a fények sugárzása, hogy eszembe sem juthatott, hogy éjszaka van valójában, és én csak álmodom az egészet. Fölébredéskor furcsállottam inkább a hajnali szürkületet, hogy hová lett az előbbi ragyogás, mert minden másban a folytatódás érzése volt a meghatározó. Csak percek múltán ébredtem rá, hogy a megérkezésem képsora, amelyből kiléptem, az nem a valóságnak, hanem álmaimnak történéseit tartalmazta. Kocsival érkeztem valahonnan (szakmai összejövetel lehetett, valami „ottalvásos” program, csupa ismeretlen arc emlékképét hoztam magammal), és még különösebbnek tűnt, fölébredve már, hogy ahová megérkeztem, az az álombéli tájék is egészen ismeretlen volt: magaslatféle, mintha szántóföld széle lett volna, egy település szélső portája talán. Akkor és ott (az álmomban) otthonosan mozogtam azon a kerekded, épület mögötti hátsó magaslaton, ahol a fiam állt egy drótkerítés mögött. Rám várt, láthatóan, mert amikor meglátta a bejárat elé gördülő kocsit, intett, és kitárta előttem a vékony betonvasra feszített drótfonatú kaput. Meg kellett emelnie, hogy kinyithassa, a kemény talajon jól látszottak a korábbi kapunyitások félköríves horzsolás-nyomai. Könnyű volt megemelnie a kaput, a színes nyári ingből kinyúló karjain alig feszültek meg az izmok, napégette bőre olajosan fénylett. Nem nézett rám, arcán elfojtott mosoly derengett, mint aki befelé mosolyog, és magában már előre átéli a nem várt találkozás meglepetés-örömét. Húzta kicsit az időt, körülményeskedett a nyitás mozdulatsorával, késleltette a találkozást, elbíbelődött a kitámasztó vassal, lecövekelte ráérősen, és csak azután lépett hozzám, és átölelt szótlanul. Éreztem a szorítását, többször magához vont, szorosan, hogy egészen kicsinek éreztem magam mellette, és mégis úgy szólítottam: kisfiam…
– Kisfiam, hát megjöttél? – ezt kérdeztem tőle, kibontakozva az öleléséből. Legelőször azt vettem észre, hogy megőszült ez alatt a tíz év alatt, távollétében is megszakítás nélkül múlt az idő, és most itt állt előttem időarányosan megőszülve, és úgy szólítottam mégis, hogy kisfiam, és ez mégsem volt furcsa a kettőnk álomidejében, nem ütközött meg rajta ő sem, és nekem is csak a fölébredésem után visszaemlékezve tűnt fel szóhasználatom sutasága, akkor és ott ez természetesnek hangzott.
Irén hajnali mozdulására ébredtem föl, mondtam is azonnal, mit álmodtam éppen, hogy el ne felejtsem. Irén sajnálkozott félálmában, hogy megzavarta az álmomat, legalább jól kibeszélgethettük volna magunkat, ha már találkoztunk.
Rögtön tudtam, hogy fiam látogatását nővéremnek köszönhetem, mondtam is Irénnek, ő mesélte tegnap, hogy az utolsó időkben milyen gyakran meglátogatta őt a halála előtti hónapokban. Ezt meglepődve hallottam, eddig nem tudtam erről. Már a csöngetéséből mindig tudta, hogy csak ő lehet, mesélte, halk és tartózkodó volt ez a bejelentkezés, kicsit habozó, szinte még visszavonható, benne volt a megelőző álldogálás tétova várakozása, bizonytalansága. Hozott mindig valami apróságot, gombát, zöldségfélét a kertjéből, de nem puszta udvariasságból vagy figyelmességből, inkább ürügyként, hogy valami elfogadható oka legyen a látogatásának. Mint aki úgy érzi: kell, hogy indokolja valamivel a felbukkanását, és ne úgy érkezzék, mintha az bejelentkezés vagy hívás nélkül természetes volna, mint aki otthon van… Pedig hát úgy fogadtam mindig, mintha hazajönne, és ezt éreznie is kellett, érezhette is, hiszen gyakran jött, mert arra vágyott éppen, hogy legyen egy hely, ahol szívesen látják, örömmel fogadják, ahová nem érkezhet rosszkor, ahogy haza sem érkezhet rosszkor senki. Azt szerette volna, ezt sosem említette, de leolvasható volt az arcáról, a mozdulatairól, hogy legyen egy biztonságos kuckó, ahová betérhet a biztosítási ügyintézések közti rövid pihenő időkben, ahol mindig van hely a számára, jó szívvel fogadják, feszélyezettség nélkül, merthogy nem vendég ő, nem kell belesápadnia a háziasszonynak, hogy mivel kínálhatja, éppen nincs otthon semmi, jó szó és szeretet mindig adódik. Közlékeny volt és felszabadult, és mégis, minden megérkezésekor érezni lehetett a közeledésében valami „bejáratlanságot”, visszafogottságot, félszeg sutaságot. Mintha a feleslegesség érzete nyomasztaná. Mintha attól tartana, hogy csalódás érheti. Pedig milyen jókat beszélgettünk. Az utóbbi időkben vallási problémák foglalkozatták, azokról is.
Még egy csodálkozni való. Vallási problémák? Halálközelben, persze, sokat változhat az ember, csak hát ebből az időből, már a nagy műtét utáni hetekből emlékszem, ahogy frissen műtve mesélte nevetve: nagyon kedves rokona kórházi olvasnivalóval látta el, alighanem hajszálrepedéseket gyanítva ateizmusa épületén, mert a könyv arról szólt, mondta, hogy hogyan lehetünk jól nevelt angyalok a túlvilágon…” Elképzeltem magam kis kék ingecskében, szárnyakkal a hátamon – mondta –, jaj, nem nevethetek, kireped a friss heg a hasamon…”
Húsz évvel korábbi időkből, katonaidejéből való leveleiben fölsejlik ugyan rácsodálkozása a furcsa véletlenekre, amelyek már-már misztikus sejtelmeket ébresztettek benne. A kiképzés legnehezebb időszakát jótékony zivatarok könnyítették meg számára, s ezek szinte óramű pontossággal érkeztek minden nap, hogy véget vessenek a gyötrelmeknek. „Ha vallásos volnék, valamilyen túlvilági közreműködőre kellene gondolnom, annyira jókor jött mindig a segítség” írta tréfálkozva. Máskor meg ezt írta: „Mintha volna Isten, és furcsa módon még szeretne is minket, hálátlanokat. Amikor otthon voltam, ízelítőt adott a nyárból, kedvemre, ám alig értem vissza a laktanyába, hűvösre fordult megint az idő, a kedvemre éppen.” És mintha nem is csak elégedettség lett volna ezekben a szavakban, hanem valami kimondatlan hála is, csak a címzettje maradt ismeretlen.
Ennek már húsz éve, fiatalsága teljében volt akkor, távol még a halálsejtelmektől, a közelítő halál próbatételeitől. Távol még attól a felismeréstől, hogy jól jönne olykor egy kis kételkedés legalább, kapóra jönne kis elhihető túlvilág, amikor az itteniből kikopóban van éppen az ember. Csak hát ez van, nincs helyette másik. Kereste volna mégiscsak? Csak nem beszélt róla? Ne kelljen önmaga előtt is elszégyellnie magát elgyöngülése miatt? József Attila szép versében olvasom: „…egyszer csak előbúvik / nappali rejtekéből, / belőlünk / az az oly-igen éhes,/ lompos, lucskos kutya, / és istenhulladékot, / istendarabkákat keresgél.” Az ateista kutyája persze tisztában van azzal, hogy világa határai közt nincs más, csak a másik ember az ő kutyájával. Ezért aztán templomokkal a szemében emberhulladékot, emberségdarabkákat keresgél világ-nyüvötten.
Nővéremet meghagyom a hitében, hálás vagyok azért, hogy mindannyiszor szeretettel a szívében várta a kapucsengő megszólalását, magam mellé ültetem hát az én álomautómba, nézzük meg együtt azt a barátságosan kerek hátú magaslatot, ahol titokzatoskodó mosollyal a szájszögletében vár minket a fiam, és kitárja előttünk a drótfonatú bejárati kaput, int, hogy kerüljünk beljebb, áthajtok a kemény talajba horzsolt félköríveken, nem szállunk ki mindjárt, belemegyek én is a játékba, húzom az időt, legyen még nagyobb a találkozás öröme, aztán mégiscsak megszólalok: „Hát megjöttél, kisfiam?…”
Érzem a válaszölelés szorosságát, és látom, nővérem nem tudja kivárni a sorát, mellettünk állva átnyúl a vállam fölött, és megcirógatja az arcát.
Hozzászólások