„Ünnepi fény a lombon,
elalszik minden gondom,
járok a tarkaságban,
megújhodott világban.”
(Weöres Sándor: Április)
(A ZSÁMOLY) A sziget, amely gyerekkorától ott élt a képzeletében, valóságosan is létezik, úgy gondolta mindig, messze valahol, mégis elérhető távolságban. Azt sohasem gondolta végig, hogyan juthat el oda, ha majd eljön az ideje, de tudta, ráismerne azonnal, tudná, hogy ott van, megérkezett. Feküdne csak csukott szemmel a homokos parton, arccal a szárazföld felé, és arra ébredne, hogy a talpát víznyelvek nyaldossák, egy-egy hosszabb hullámnyaláb a hasa alá is beszivárogna, körbefolyná a testét; nem kellene hátranéznie, tudná, hogy mögötte a tenger hánykolódik csillapuló mozgással, és azt is tudná: megmenekült szerencsésen, valami szerencsétlenség túlélőjeként hever itt a parton, hajótörés alighanem, gondolná, az lehetett; kábult volna, a részletekre sokáig nem emlékezne, elfelejtődne egész addigi élete, és emiatt nem nagyon bánkódna. Fölemelné lassan a fejét, látná a csendes öböl keskeny homokpadjára támaszkodó meredek sziklafalat, a repedésekből növények nőnének ki, följebb satnya fenyők, különös, tölcsér alakú lombozattal, lent bokrok egyre sűrűbben, örömmel fedezné föl közöttük a fügét, ágai lógnának az érett gyümölcsök súlyától. Arra gondolna, éhen halni már nem fog, és remény költözne a szívébe: a lédús gyümölccsel a legközelebbi esőig kibírhatja, addig meg majd kitalálja, milyen módon gyűjtheti össze a csapadékvizet. Tudná, hogy hosszabb távra kell berendezkednie a szigeten, és mindent jól át kell gondolnia, hogy életben maradhasson, amíg emberekre talál, vagy ide vetődik valaki, ha lakatlan volna a sziget, amit nagyon valószínűnek tartott, és remélte is, hogy lakatlan, mindig arra gondolt, hogy az volna igazi, nagy kaland, ha lakatlan szigetre kerülne, és rendezhetné be az életét, a maga erejével és leleményességével.
– Szárazföld! – szólalt meg, és tenyerét a szeme fölé emelte, hogy ne zavarja a hullámszegélyeken szétfolyó napfény szikrázása.
– A sziget – mondta Júlia.
– Egy lakatlan sziget?
– A mi szigetünk. Nemsokára megérkezünk.
A férfi tudomásul vette, hogy tengeri kalandja nemsokára véget ér, és ez a befejezés szokványosnak ígérkezik, hajótörés nélkül, lakott szigeten. Gyerekkori elvágyódása kalandvágyból táplálkozott, negyven tájékán már nem vágyott kalandos felfedezésekre. Számára a „lakatlan sziget” az újrakezdés lehetőségét jelképezte; az ő megálmodott szigete nem emberek nélküli tér volt, erőtér inkább: a hajótöröttek, megfeneklett életűek erőgyűjtő tere, akik ráébredve a maguk erejére bíznak abban, hogy eltalálhatnak a többiekhez.
– A mi szigetünk – hallotta Júlia hangját.
Megérkeztek volna?
– Marcell!
A támfalra támaszkodó rajzos pofájú német juhász hátracsapta a fülét, és szenvedélyes, szaggatott nyüszítéssel válaszolt Júlia szólítására.
A férfi megbabonázva nézte a gyönyörű állatot. Mintha gyerekkori kutyáját látná áthajolni a kőkerítésen, mintha ez a kerítés az időben húzódna, és ez a kutya egyenesen a gyerekkorából hajolna át fölötte.
Marco előre sietett, a felesége miatt nyugtalankodott már útközben is, nem tudott a bárka olyan sebességre váltani, ahogyan haladni szeretett volna. Soha nem tudhatta, mire érnek haza, milyen állapotban találja az asszonyt.
Ők ketten sétálva követték. A kutya Marcóhoz csatlakozott, aztán visszaszaladt Júliához. A lány baloldalán lépkedett, ahogy ez egy jól nevelt kutyától elvárható, lépést tartott vele, és amikor megálltak, fegyelmezetten leült mellette. Mintha Ritát látnám, gondolta a férfi, és ez az azonosság cseppet sem látszott valószerűtlennek, inkább az tűnt számára hihetetlennek, hogy aki itt lépdel a lány mellett ebben a különös világban, amelynek a létezéséről sem tudott eddig, az ővele azonos. Olyan érzése támadt, hogy itt sosem látott szereplők járkálnak egy meg nem írt darab sosem volt díszletei között; és hogy mégiscsak vele történnek meg a dolgok, arra egyedüli kézzel fogható bizonyíték az a gyümölcsös rekesz, amelyet a kezében tartott. Háromfelé osztották a rekeszeket, hogy könnyebb legyen a bárkától a házig fölcipelni.
A féltetős előtérből – amelynek falait szőlőlugas alkotta három oldalról – a nappaliba nyílott a bejárati ajtó. József nappalinak gondolta legalábbis, Júlia ebédlőnek mondta. Az öreg bútorok korábbi nemzedékek üzenetét hordozták, együttlétekről, összetartozásról, hagyománytiszteletről beszéltek. Halk szavú öregeket képzelt az asztal köré, széles szájú kancsót a használattól kifényesedett, festetlen asztallapra, vörösborral tele; kesernyés dohányfüstöt a famennyezetről vékony huzalon lecsüngő, árnyékolt villanykörte köré, ezüst szálak fonadékát a félhomályban, számára idegen, ismeretlen hangzású szavak zsongító muzsikáját, a beszélgetőket összekapcsoló dallamíveket; a beszélők a falakon függő, üveg alá keretezett családi fényképekről léptek elő, lépéseik zaját házi szövésű szőnyegek fogták föl, amelyek vastagon és puhán borították az alóluk itt-ott kilátszó szürke kőlapokat. A fáradt falióra lassú kattogással vette számba az idő észrevehetetlen mozdulását.
– Ez itt az én szobám, a másik a szüleimé – mutatott Júlia a két egymás mellett nyíló ajtóra. A köztük lévő keskeny falrész előtt zsámoly állt, a férfi azonnal kipróbálta, a hátát a falnak vetette.
– Máris otthon érzem magam!
– Az otthonodra emlékeztet?
– Ott ilyen nincs. Ha régebben lett volna, már régen a lomtárban zsúfolódna a többi kacat között. Az enyém lehet, míg itt vagyok?
– Rád várt.
– Akkor egymásra találtunk. Mert én meg erre a gyönyörűséges ülőkére vágytam régóta.
– Szoktál füllenteni?
– Ritkán.
A férfi otthonosan elhelyezkedett a zsámolyon, nemcsak ült rajta, elbirtokolta: elhelyezte az ő világát berendező tárgyak közé. Nem szavakkal gondolta ezt végig, érezte inkább, hogy így lekucorodva közelebb kerülhet az ember a dolgok világához, és ahhoz, hogy megértse a tárgyak üzenetét.
– A zsámoly párja kint van a teraszon – mondta a lány.
A férfi emlékezett rá, befelé jövet már arra gondolt, milyen remek helyet kínál majd az a zsámoly az esti gitározásokhoz.
– Az is az enyém?
– És nekem mi marad? Kis mohó…
– Jó, ezen nem fogunk összeveszni, majd kivisszük a párja mellé.
A férfi úgy érezte: otthonra talált. Elcsodálkozott, hogy milyen kevés kell ahhoz, hogy megérintse és betöltse az otthonosság érzése. Arra gondolt, hogy ennek az ellenkezőjére milyen hosszú időre volt szükség, milyen sokára ébredt rá, hogy átsodródott fokozatosan egy elidegenedett világba. Szinte észrevétlenül üresedett ki az otthona: a közösen szerzett berendezési tárgyak unt kacattá silányodtak, és a helyükbe lépő újak körül az otthona lakássá változott idővel. Az ágyak helyébe elegáns kanapé került, kihúzható, kényelmes fekhellyé alakítható; kényelmetlen, merev ülőbútorok váltották fel a már testéhez igazodott, barátságos foteleket; a préselt lemezzel borított szekrénysort valódi fából készült, világos erezetű szekrényekre cserélték, és ezekhez igazodtak a kiegészítők: az ágyneműtartó, a fiókos szekrények és a könyvespolc. Kedvenc könyvei is hátrább kerültek, a főhelyet az egységes kötésű sorozatok foglalták el, az új környezetből kiilleszkedtek volna az agyonolvasott verskötetek, kertészeti könyvek. Az új szőnyegekkel aztán végképp kiszorult a bútorok közti térből is, egyre idegenebbül mozgott ebben az egyre idegenebb világban, vigyázva, kárt ne tegyen valamiben, és erre a lehetőségre ferde tekintetek, kioktató-neheztelő szavak figyelmezették is szünet nélkül.
Mindez csak átfutott a gondolatain, a lánynak nem szól ezekről. Csak este tett Júlia elé egy kézzel írott verset:
– Íme a bizonyíték – mondta, és megpengette a gitár húrjait, ellenőrizte a feszességüket, a hangok tisztaságát, akkordokat csalt elő hangszeréből, és a felbontott hangzatokat megcsobogtatta gyöngyöző futamokban.
– Bizonyíték: Mire?
Júlia értetlenül nézte a verset.
– Hogy nem füllentettem, amikor azt mondtam, régóta vágyom erre a zsámolyra.
Júlia hangosan olvasta a verset:
– „Itt az asztal, itt a szék, csak egy zsámoly volna még… Hol az asztal, hol a szék? Felszáll: honuk éji ég, csak egy zsámoly jönne még.”
– És jött a zsámoly. Vagyishogy én jöttem ide, és megtaláltam, amire vágyakoztam.
– Ez volna az a zsámoly, amelyik a versben van?
– Ráismertem első pillantásra.
– Nem is te írtad a verset. A te írásoddal van írva, de itt van az elején, hogy Weöres Sándor verse. Hogyan szólhatna akkor a te zsámolyodról?
– Lelepleztél. Valóban, a vers Weöres Kézírásos versek című könyvéből való. Százhúsz vers van benne, közülük választottam ki tizenkettőt az útra. Azt a tizenkettőt, amelyekhez olvasás közben dallamot farigcsálni kedvet éreztem. Közöttük van ez a vers is, a zsámolyos. Amikor ezt olvastam, akkor éreztem leginkább: érzelmileg egy húron pendülök a költővel. Vagyishogy inkább hat húron…
Megpengette a hat húrt, dúdolgatni kezdte a verset, kísérő akkordokat keresett a formálódó dallamhoz. Az éji ég hunyorgó csillagfényei megvillantak a végtelen vízben, és az apró hullámok fénytörésein moccanó árnyak ringatóztak a zene ritmusára.
(Folytatjuk)
Hozzászólások