(AZ EMBER MINDIG ÁLMODIK) Azt, hogy naplót fog írni, és naponta följegyzi mindazt, ami ezentúl történik vele, már otthon elhatározta. A halogatásra való hajlandósága folytán előbb csak az első bejegyzés időpontját tolta arrébb és arrébb, aztán megkönnyebbülten állapította meg: nem benne van a hiba, a sziget teljesen alkalmatlan a naplóírásra… Először is – ez hamar kiderült – jelentéktelen semmiségek történnek csak vele. Egyik nap, akár a másik: az út a bárkával naponta oda és vissza, árusítás a parton, a másnapi gyümölcsök előkészítése az otthoni kertben, az esti beszélgetések Júliával: csupa ismétlődő esemény, írhatná akár indigóval is, ugyanaz minden nap. Aztán meg az idő szokatlan megnyilvánulása tette értelmetlenné az események naplózását. Mintha minden egyetlen napon történne meg vele: előbb lelassult, aztán érzékelhetetlenné vált az idő sodrása. Úgy érezte, kívül rekedt az idő folyásán, mintha időszigeten élne. Nem zaklatott egymásutániság jellemezte jelenléte történéseit, hanem mozaikos szerkezetű képi elemek összegeződtek benne, amikor átgondolta azokat, a teljesség volt jelen az egyidejűség érzetében, és ettől teljességgel idegen volt a gondolat, hogy naplózással valamiféle medret vágjon az „oldalvizek” összeterelésére. Meg aztán: kinek? Kihez szólhatna az a napló?
Valamelyik éjjel, az első éjszakák egyikén, talán nem az első napot követően, de nem sokkal utána – hamar összezavarodott benne a történések időrendje –, álmodott valamit, ezt furcsának találta, régen fordult elő vele, hogy visszaemlékezett volna valamely álmára, pedig alighanem álmodott korábban is, úgy tudta, az ember mindig álmodik.
Visszaálmodta magát betegségének kezdeti szakaszába, a kórházba, kicsit még korábbra is, ezt nem tudta pontosan értelmezni, az emlékképek és a fantáziaképek egymást kergették, egymásra vonatkoztatásukból nem sok derült ki számára, csak valami baljós hangulat áradt szét benne már álom közben, ébredéskor pedig kifejezetten nyomasztónak érezte az álmát.
Az otthoni városközpont kopott és galambpiszkos padjai egyikén üldögélt álmában, mintha ráérne, és gyönyörködne kedvére a félrehajtott fejű, óvakodva közeledő és fel-felrebbenő galambokban. Váratlan rosszullét jött rá, szédelgett, a hideg rázta, elindult lassan a lépcsők felé, mint aki a menekülés útját keresi, de odáig nem jutott el, megállt egy pillanatra, nagy fájdalom nyilallt a jobb lábába, elfeketült előtte a világ, zuhanni kezdett, de nem ért földet, ezen csodálkozott is estében, hiszen ennyi idő alatt rég a kikopott homokköveken kellett volna már hevernie összezúzott testtel, de csak zuhant tovább, mintha egy nagyon mély, sötéten tátongó kútban esne lefelé egyre gyorsuló mozgással; látta maga fölött a szűk nyíláson beszüremkedő fényt, és mintha galambok villantak volna el mellette suhogó szárnycsapásokkal, fölötte ringatóztak meg-meglibbenve, mint amikor egy-egy papírlap szabadesése a légellenálláson megbicsaklik, és zuhanás helyett oldalirányban ki-kifordulva, lágy, ringó libbenésekkel folytatja az útját: a galambok is így lebegtek éppen, lassú hintázással, és ebben nem volt semmi különös, hiszen a testük síkban volt kiterítve, mintha papírból kivágott galambok volnának, csak éppen fölfelé estek, a magasba emelte őket ez a különös, ringatózó mozgás: egyre távolabb tőle, amíg bele nem vesztek egészen a derengő messzeségbe.
Aztán a kórház, a zuhanyozó csempéin visszatükröződő kép döbbenete: a fehér csillogás miatt a szeme káprázott kissé, ez zavarta, nem látott tisztán, a keletkező gőz is elhomályosította a kirajzolódó képet, a csempékre kicsapódó vízcseppek miatt pedig még kevésbé voltak kivehetőek a részletek, az azonban kétségbevonhatatlanul látszott: alakja leginkább egy óriási selyemhernyó vékony és hosszú bábjára emlékeztet, csak elsatnyult végtagjai illeszkednek ki idegenül a képből. A kórházi ágyig aprózó, tipegő léptekkel még eljutott valahogy, de az ágy szélére már nem tudott felülni, nekitámaszkodott hát az oldalával, és átbillentve súlypontját az ágy peremén, ráhengeredett a tiszta, fehér lepedőre, és ügyetlenkedve, kínlódva húzkodta magára a takarót.
Galambokat látott aztán, a szemközti magas épület hófogóin tollászkodtak elégedetten, láthatóan élvezték a meleg napsütést, lehet, hogy beszélgettek is egymással, bókoló tartásukból, farkuk billegetéséből, forgolódásukból erre lehetett gondolni, a hangjukat azonban nem hallotta.
Máskor mintha látogatói lettek volna, ha a szemét kinyitotta, arcokat látott, mindig másik arc hajolt föléje, mégis, amit mondtak, mintha ugyanaz lett volna; idegesítő volt az arcok vibrálása, olyan volt, mint egy tolakodóan zaklatott ritmusú videoklip, nyugtalanító és monotóniájával álmosító mégis: nem kötötte le a figyelmét, fárasztotta csak. Egyszer váratlanul a gyerekeinek az arca bukkant föl közöttük, fölélénkült azonnal. Csendes megilletődéssel ültek az ágya melletti csővázas kisszéken, egymáshoz tapadva szorosan, fél fenékkel támaszkodtak a kicsi műbőr ülés egy-egy szögletén. A kisebbik különösen nagy csendben volt, ezen csodálkozott is, mert otthon ő volt mindig az elevenebb. Hosszan nézte az apját, belehajolt az arcába, furcsának találhatta, nem szólt, csak felállt, az ágyhoz lépett, két tenyere közé fogta az apja arcát, próbálta mozgatni minden irányban, működik-e rendesen, aztán megnyugodva visszaült a helyére. Az ajtóból még visszanéztek, ő utánuk intett, alig észrevehetően, a mutatóujjának a megbiccentésével.
Egyedül volt, valami kattanásszerű hangot hallott, lehet, hogy csak a kábulata tette visszhangossá a valóságosan alig érzékelhető zajt, talán csak a szemhéjai záródtak le a fáradtságtól, egyszerre megszűnt az átjárhatóság, valami összezáródhatott, összekattantak a szorosan illeszkedő felületek, és mintha folytonossá vált volna az a ráfeszülő burokszerű anyag, amelyre kórházi zuhanyozóban rácsodálkozott (mintha bebábozódtam volna, villant át rajta, de rögtön el is hessegette ezt a képtelenséget), valami kellemes, puha érzés töltötte el, a súlytalanság lehet ilyen, gondolta, vagy talán a boldogság, ez valóságosabbnak tűnt, de elbizonytalanodott, mert nem tudta megítélni, hogy amire ebben támaszkodni tudna, az valóságos emlékeknek, vagy csak olvasmányélményeinek a halványodó lenyomata-e.
A zárt teret különös illat töltötte be, gyerekkorából volt ismerős, a papírlapok között lepréselt virágoké volt ilyen, mindegyiké, úgy emlékezett, akármilyen virág volt is élő korában; talán az elmúlás rájuk nehezedő illata fedte be eredeti sajátszerűségüket, elszáradt tetemük szaglott ilyen édeskésen. Eszébe jutott, hogy sosem készített még préselt virágokból gyűjteményt, ezen csodálkozott álmában, nem értette, miért csinált folyton valami mást ehelyett, hogy mi mindent, arra nem is emlékezett, csak arra, hogy azok is fontosak voltak, hiszen mindenki más is hasonlóan fontos dolgokkal volt elfoglalva, ebből is arra kell következtetnie, hogy valóban nagyon fontosak lehettek, annyira, hogy miattuk nem jutott idő sohasem ilyen hiábavalóságokra. Abban, hogy ezek tényleg hiábavalóak volnának, abban nem volt most bizonyos; álmaiban az ember hajlamos arra, hogy egészen más értékeknek tulajdonítson jelentőséget, mint a józan ébrenlét állapotában, most éppen hogy nagyon fontosnak tartotta volna, hogy jusson ideje ilyenekre is, ha van még idő egyáltalán valamennyi bármire is, és nem szivárog el megállíthatatlanul, egyre lassúbb tempóban sodródva, egyre kevésbé érzékelhetően, míg bele nem olvad végképp a préselt virágok illatába.
Látta reggel az ügyeletes ápolónőt belépni a kórterembe, látta, hogy az ablakhoz lép, és kitárja, hogy kiengedjen egy betévedt galambot, amely addig – hogyan kerülhetett be: rejtély – a szoba légterében körözött, és időnként nekicsapódott a kivilágosodó ablak üvegének. Hamar megtalálta a kijáratot, és muzsikáló szárnycsapásokkal a szemközti tető fölé ívelő röppályán eltűnt az épület fölött. Úgy látszott, mintha háttal lefelé röpült volna, hanyattfekvő tartással, mint egy hátúszó, ezt persze, csak álmodta, ezzel álmában is tisztában volt, ilyen a valóságban nem lehetséges.
Amikor kinyitotta a szemét, az volt a benyomása, hogy az álma folytatódik: egy galamb húzott el fölötte, és meghökkenve látta, mintha hanyattfekvő tartással repülne, kimerevítette a szárnyait, mégiscsak van ilyen, gondolta.
A félálom kábulata után ráismert: a madár nem galamb volt, hanem sirály, attól tűnt annyira különösnek a tartása és repülésének az íve, nem volt benne semmi galambszerű, ami, persze elég különös, ha az ember galambra van felkészülve, és egy galamb sajátszerűségét keresi vissza egy egészen más madárban.
Alig várta, hogy az álmát Júliával megoszthassa.
– Mit jelenthet vajon?
A lány érezte az álom nyomasztó üzenetét, megtalálta benne mégis a feszültséget oldó, megnyugtató elemet:
– A galamb végül megtalálta a kijáratot. Van kiút a legkilátástalanabb helyzetből is, talán ezt jelenti…
– És a koporsószerű bezártság? És az a különös illat? Mintha száradó koszorúkból szivárogna, olyan volt.
– Rossz hangulatban ébredtél, ilyen egyszerű ez. Gyere a partra, most kel a Nap, meglátod, elmúlik.
A reggelnek tengerszaga volt, a habokból kelt ki, és nyomában ezüst színű halak cikáztak, olyan sugárzással, mintha saját fényük volna.
(Folytatjuk)
Hozzászólások