Volt egyszer egy dalárda…
„Édes hazánk, kedves dalunk:
Érted élünk, érted halunk.”
(A Pécsi Dalárda hitvallása)
A Széchenyi tér a 19 sz. század végén
Az 1840-es években Pécsre látogató idegenek és az akkoriban népszerű folyóiratok munkatársai egyöntetűen arról számoltak be, hogy a városban társadalmi és nyilvános kulturális élet csak minimális mértékben létezik. Az elkülönült úri társaságok rendszeresen tartanak ugyan zártkörű estélyeket, zenei összejöveteleket, de ezekről a város közönségét teljesen kizárják. A téli időszakban ezek a társaságok a világtól elzárt, konzervatív ízléssel berendezett polgári szalonokban, nyáron pedig valamely pompás kerti lak árnyas teraszain jöttek össze. Léteztek ezen felül nyilvános városi nyári kerthelyiségek is, mint például a Tarr-kert (a későbbi Czindery-kert), de ezeket is jobbára csak a szórakozni, táncolni vágyó köznép, és az is csak elsősorban vasárnapokon látogatta.
A forradalom leverését követően azután az önkényuralom teljes „csendje” borult a városra, amikor nem is volt nagyon tanácsos semmiféle társas összejöveteleket tartani.
Emléktábla az Apáca utcában
Az 1860-as években hirtelen meglebbentek a gyászos, tompa éjszaka kárpitjai. Pécs társadalmi, kulturális, zenei életében, mint valami csodálatos sokszínű szivárvány, feltűnt a Pécsi Dalárda.
Kikből is állt ez a lelkes, minden nehézséget vállaló, kis baráti társaság?
„Mindig, minden vállfajban az éneknek legnagyobb tökélye felé törekedtek és évtizedeken át a Pécsi Dalárda volt az, mely az ének ápolása mellett társadalmi téren is kapcsolatot képezett, mely kapcsolat egyesítette a régebben széttagolt német-magyar helyi társadalmat, állás és felekezetre való tekintet nélkül, és nem elég, hogy gondoskodott e város közönségének a szép iránt való érzékének fejlesztéséről, a társadalmi életnek felszínen való tartásáról, elsőrangú tényezője volt közintézményeink megalapozásánál, hisz nehéz lenne egybeállítani annak statisztikáját, milyen vagyonszámba menő jövedelmet énekelt össze városunk kulturális és jótékonysági intézményei részére.”
(Pécsi Napló, 1912. december 8.)
A Pécsi Dalárda első nyilvános, alkalminak számító fellépésére 1861. év Szilveszter estéjén került sor.
Hivatalosan viszont 1862. március 26-án alakult meg a Pécsi Dalárda.
„A magyar királyi helytartótanács azonban 1862. március 26-án jóváhagyván a fölterjesztett alapszabályokat, ezeknek alapján most már egybe kellett hívni a tisztújító közgyűlést, amelyet május hó 1-re tűztek ki. Rendes alapszabályok szerint ekkor alakult meg a Pécsi Dalárda.”
(Haksch Lajos: A negyvenéves Pécsi Dalárda története 1862-1902 10 p.)
Az első nyilvános, igazi premierre – a hivatalos megalakulás után – 1862. július 19-én az Czindery-kertben került sor.
„Nagyobb szabású hangversenyei is voltak, mint például I. Ferencz József koronázása, e nemzeti örömünnep alkalmából, aztán egy nagyobbszerű hangverseny, amelyre a Czindery-kertben levő állandó cirkuszépületet alakították át hangversenyteremmé, melyben a villányi dalos egylet tagjainak, a tanítóképző intézet, a főgimnázium és reáliskola ifjúságának s a bányatelepi zenekarnak közreműködésével rendeztek nagy hangversenyt és pedig Bedő Károly indítványa folytán a – honvéd-alap javára.”
(Haksch Lajos: A negyvenéves Pécsi Dalárda története 1862-1902. 46 p.)
Ez azonban csak a kezdet volt. Ettől az évtől kezdve – hosszú évtizedeken át – a pécsi nyári esték kimagasló kulturális-zenei attrakcióját, a Pécsi Dalárda hangulatos dalestjei jelentették. A Dalárda legszívesebben a Czindery-kertben lépett fel, amelyet azután a számukra – és a közönség számára is – kevésbé népszerű Ráth-kerti fellépések követettek.
Haksch Lajos fent említett kitűnő könyvében mindegyikről részletes beszámolót olvashatunk.
A Pécsi Dalárda számos nagysikerű nyári dalestje közül kis cikkemben részletesebben csak egyet,– a számomra a legérdekesebb – az 1875. évit eleveníteném fel. Külön érdekessége, hogy erre nem az egykori Pécs valamelyik népszerű mulató-kertjében került sor, hanem a belváros mindenkoron meghatározó fontosságú találkozó helyén, az esti Széchenyi téren.
1875. év nyarán az ország több helyén pusztított árvíz. Különösen súlyos volt és sok emberáldozatot követelt, az 1875. június 26-án, a budai Tabánban bekövetkezett árvízkatasztrófa. A kár helyreállítása súlyos anyagi áldozatokat követelt. A Pécsi Dalárda jótékonysági dalesetet rendezett a Széchenyi téren, hogy az itt összegyűjtött adományokkal is hozzájáruljon a nemes célhoz.
„(1875.) július hó 11-én este rengeteg néptömeg lepte el a Széchenyi teret, ahová a Pécsi Dalárda fali hirdetései meghívták a közönséget. A térség nyitva volt mindenkinek, s aki könyöradományát elhozta a „vízkárosult budai polgártársak javára”, az a több helyen felállított s transzparentes fölírással ellátott zárt perselyekben adhatta át a jótékony célra. Az egész térséget köröskörül kivilágították, ezernyi apró mécs mellett nagy szurok-kandeláberek magasra csapó lángnyelvei vetettek érdekes fényt az alatta nyüzsgő emberáradatra. A tér több helyén a hölgyek részére székek álltak rendelkezésre, étkeket és frissítő italokat hordtak körül erre fölszólított ambuláns vendéglősök.
A Pécsi Dalárda a mostani Pécsi Takarékpénztár palotájának helyén állott Ribay-féle kávéház nyári függő kertjén foglalt állást, a közreműködésre fölkért városi zenekar, pedig a főgimnázium följáró teraszán, melyet nemrég hordtak el onnét.” (Haksch Lajos: A negyvenéves Pécsi Dalárda története 1862-1902. 78 p.)
Mintegy 14 műsorszámból összeállított műsor a pécsi közönség körében nagy tetszést aratott.
„Felejthetetlen szép este volt ez az Isten szabad ege alatt, kivilágítás mellett rendezett hangverseny, de különösen kimagasló hatású volt a műsor 12-ik száma. Abtnak bájos dala: Katona az őrhelyen. Ezt a Pécsi Dalárda a Ribay-kávéház teraszán énekelte, míg a benne előforduló bariton-szólót a remekhangú Pernstein Ottó a városház tornyának teraszáról énekelte a hangtalan éjszakába. Valami földöntúli élvezet volt, ahogy az öblös, nemes ércű férfihang lehullámzott onnan a magasból, visszhangját adván a kórusnak, mely így a távolból adta a harmonikus kíséretet ahhoz a remek szólóhoz, milyent csak az Istenben boldogult Pernstein baritonja tudott nyújtani.”
(Haksch Lajos: A negyvenéves Pécsi Dalárda története 1862-1902. 79 p.)
Olvasmányaim során több helyen is arról értesültem, hogy Európa számos nagyvárosának, valamely okból fontosnak ítélt tornyából, a nap meghatározott órájában kürtszó harsant fel, de „toronyáriáról” eddig még nem tudtam. Valószínűleg ez annak idején Pécsett is valóságos kuriózumnak számíthatott.
Lehetségesnek tartom, hogy talán Verdi trubadúrja, Manrico adhatta ezt az igazán eredeti ötletet a pécsi est rendezőinek.
Hozzászólások