(A CSÓNAK) Esteledett.
A kabócák kóruséneke egyszerre abbamaradt, mintha karmester intésére történt volna, csak egy-egy figyelmetlen énekes szólózott egy kis ideig, aztán röstelkedve abbahagyták ők is.
– Jössz csónakázni?
Ezt Júlia kérdezte, és József kitűnő ötletnek találta.
– Hozzam a gitárt?
Ezt meg Júlia tartotta jó gondolatnak.
A csónakázásról egy benne motoszkáló dallam motívumai merültek fel József emlékezetében; az egyik kiválasztott Weöres-vers ritmusára rendeződtek dallammá benne a hangok, otthon nem készült el vele, félbe maradt, most azt remélte, hogy közelebb kerül a befejezéshez Júlia segítségével: a közös csónakázás talán segíti, hogy újra ráhangolódjon a korábbi zenei gondolatkörre. Halkan dúdolgatta a megtalált dallamrészleteket, inkább magában csak, amíg ujjai a húrokon babráltak, aztán a szöveg lassan ringatózni kezdett a felbontott moll-hangzatok hullámverésén: „A csónak kikötve, távol a gazdája, sás közt ringatózik, fűzfa borul rája. Ilyen az én sorsom, elúsznék hal-módon, és egyhelyben folyton a parthoz kocódom.”
A lány szépnek találta, mégis elégedetlenül rázta a fejét.
– Amiről te énekelsz, az egy másik csónak. Az nem ez a csónak.
A férfi válasz helyett a gitárját szólaltatta meg újra. Nem énekelt hozzá, csak a hangok vibráltak a víz felett, körbefonták a lány szavait, kedveskedő cirógatással, aki folytatta:
– Ez a csónak nincs beszorítva keskeny partok közé. Ezt a határtalan tenger hullámai ringatják. A te csónakodat hiába akarná eloldani bárki is, mozgásának a partok akkor is határt szabnának, és irányt jelölnének ki számára, és csak sodródni tudna valamerre, idegen erőknek kiszolgáltatva. Reménytelenül.
– Rólam beszélsz? – állt meg a férfi váratlanul két ütem között.
– A csónakról beszélek, amelyikről énekeltél.
– Pedig úgy hangzott, mintha rólam beszélnél.
– Nem akarlak megbántani. Csak nem szeretem a szomorúságot az arcodon. Énekelj egy másik csónakról, erről a miénkről.
– Mégis, mi a különbség?
– Ez nem gazdátlan. Közel a gazdája.
– Te volnál az?
– Bármikor eloldom, és elúszom hal-módon.
– Akár most is?
A lány a csónakhoz lépett. Bent járt a vízben, a szoknyáját föltűrte magasan, combjai a sötétből kifehérlettek. Leoldotta a csónakot a cövekről, és a lánccal a férfi elé vontatta.
Beszálltak, egymással szemben ültek, a lány evezett. A bemerített lapátról csörögve gördültek le a vízcseppek.
– Hallod a habok nevetését? Ez a csónak akkor sem szomorkodik, ha kikötve pihen. Tele van várakozással, készülődik, erő feszül benne. Ilyenkor meg valósággal kacarászik örömében. Hallgasd!
A férfi úgy érezte, a lány hangulata őt is átjárja. Nem beszéltek, gondolataik egymás felé közelítettek, mozdulataik összerendeződtek.
Visszafelé a férfi evezett. A csónaknak ez föl sem tűnt, könnyed futással siklott a vízen, mintha csak a lány mozdulatainak engedelmeskedne.
(Folytatjuk)
Hozzászólások