Ma volna száz éves az idős hölgy, anyám testvére. Szerettük volna, hogy megérje ezt a napot. Nagy ünnepséget csapunk majd akkor, mondtuk. Számított rá, csak az miatt aggódott, hogy közben mi is korosodunk erősen, és addigra nem lesz körülötte senki, akik miatt szeretett volna száz éves lenni. Mert amúgy már nem sok öröme lenne benne, mondta.
A családi együttlétek harsány nevetéseire gondolok, tréfálkozó pengevillanásainkra, fürge riposztjaira.
– Letagadhatnál vagy tíz évet…
– Hogyne! Nem elég hogy azt gondolják: csúf vénasszony, még azt is hozzátegyék: hazudós vén banya…
– Azt nem hiszi senki, hogy kilencven éves vagy.
– Mire mennék tíz évvel? Azzal szédítsem az embereket, hogy csak nyolcvan vagyok? Nem akarok nyolcvan éves lenni!
Ezért megtett mindent: száz közelében is elérte terpeszállásban maga előtt a talajt.
Nem volt kibékülve az idővel:
– Ha majd közzéteszed, öcsém, a gyászhírt, ne legyen benne az életkorom. Nem tartozik másra. Csak az, hogy meghalt „ekkorésekkor”– mondta.
Nem panaszkodott, csak ilyen praktikus utalásokból tudhattuk, hogy készül az útra. Tartotta magát. Csak ha nem láttuk, akkor mutatkozott meg gyengesége. Erre a véletlen adott módot: kilencven évesen kórházlátogatásra indult, akkor még élt a fiam, nagyon szerette,ő hozzá ment, és éppen ekkor értem magam is oda. A balra ívelő magas lépcsősor utolsó harmadában találta meg a tekintetem. Mozdulatlannak tűnt első pillantásra, azt gondoltam, rosszul lett, azért csimpaszkodik ott görcsösen, a falhoz tapadva, erőt gyűjtve a folytatáshoz, de láttam: ha lassan is, mozdul előre folyamatosan, két kézzel vonszolja magát, teljes erőből, kézitáskáját a karjára akasztva. Arcán a hajóvontatók elszántságával és keménységével küzd, nekifeszül, és szoros pitbullszorítással araszolva halad előre. Látnivaló volt: centiméterenként arat itt új és új diadalt a vasakarat, és észrevétlenül szinte, mégiscsak fölfele tart makacsul. És hogy mind magasabban van, fönt egészen (milyen kicsike már!), a korlát vége belevész a folyosói homályba, és nemcsak a hossza, az iránya is szokatlan merőben, egyre meredekebb az íve, szinte a függőlegest eléri, mintha annak a végenincs útnak az első métereit tenné meg gyakorlatképpen, ne legyen fölkészületlen, ami majd akkor vár rá, amikor én megkezdem mindazon tennivalók lebonyolítását, amelyekkel minden eshetőségre számítva megbízott, és ő fentről valahonnan, ahonnan ez a karfa vastagságú rúd a földre lenyúlik, vagy fordítva tán: ahol innen emelkedve belevész a kéklő magasságba, visszanéz integetve, és úgy tesz, mintha bírná erővel, mintha fiatal volna egészen, vagy csak annyival legalább, hogy abból megérjen eltagadni tíz évet.
Írásom címében tapintatlanul kifecsegtem a korát, ránctalan arcán a neheztelő szigor vonhat ezért alkalmi redőket, de mit tehettem volna, amikor éppen a kerek évforduló az, ami őt ma közénk megidézte. Ez nem lehet ellenére, hiszen négy éve halott már, hiányozhatunk nagyon, ha ez a négy év az örökkévalósághoz képest még szemhunyásnyinak sem számít. Jószerivel még kipihenni sem tudta az életét.
– Hogy érzed magad?– kérdeztem egyszer tőle.
Járókeretére görbülve válaszolt, csak a tekintetét tudta rám emelni:
– Fájok. Egy likacsos, rozoga csontvázra támaszkodom, rám nehezedik az egész életem, hogyne fájnék…
Az idős hölgy fölért azóta, végérvényesen.
A fájdalmat itt hagyta közöttünk.
Hozzászólások