A hegyi kert kezdő birtokosa legnagyobbat talán a madarakban csalódhat. Közel az erdő, ontja majd az ingyenmunkások seregét, vélhetik a hajdani iskoláskönyvek máig hiszékeny olvasói: telve a kert madarakkal, telve önkéntes gyorshadtesttel a hernyók, lárvák, pondrók elleni harcban mellénk szegődő ingyen-erőkkel. Így hittük magunk is, mígnem megtapasztaltuk: telve a kert gyümölcsfáink csillapíthatatlan étvágyú megdézsmálóival, hitvány fosztogatókkal, arcátlan vámszedőkkel. Hamar megtanítottak: nem kizárólagos urai vagyunk mi a kertnek, társbérlői legfeljebb, csak aki dolgos és szemfüles, annak jut itt valami jutalom, és nem a pénze jogán.
1. Seregélyek
Előrehozott, május végi kánikula; Várpalota után megállít a lőtéri sorompó, letekerem az ablakot. A feltorlódott autósorban hőségtől türelmetlen utasok várakoznak, a kiszálló sofőrök egymást kérdezgetik, meddig tarthat, senki nem tud bizonyosat. Van, aki hamar föladja, néhány autó kifordul a sorból, visszafele indul.
Mirólunk is ezt gondolhatják, pedig csak a párhuzamos földútra kanyarodunk, a magas sövény mögé, vastag árnyékot vető fa alá. Kinyitom az ajtót, Irén is, jár a levegő, így ha gyorsabban nem is, mindenesetre kellemesebben telik az idő.
– Seregélyek – mutat Irén egy beljebb eső, terjedelmes koronájú cseresznyefára. Csak itt-ott piroslik ki egy-egy érett szem, ennyi is elég, hogy a fa idecsalogassa a falánk madarakat. Nem úgy jönnek, ahogy a szőlőben megszoktuk, felhőben, hanem egyenként, kis csoportokban, és ahogy jöttek, fordulnak is vissza. Nem lakmározni jöttek, hanem szüretelni, összehangoltan dolgoznak, váltják egymást, folyamatos a munka.
– Milyen könnyed, surranó a röptük idefelé, és hogy megváltozik a visszaúton…
Irén elmerülten nézi a munkálkodó seregélyeket, gyönyörködik a látványban. Ha a miénket lopkodnák, összecsapott tenyérrel riasztaná őket, kővel hajigálná, és szidná a tolvaj bandát. Most nem háborog, együtt nézzük a madarakat, mintha természetfilmet bámulnánk képernyő előtt ücsörögve, szeretjük ott is az ilyen műsorokat.
Nemcsak lassabban röpülnek visszafelé, a testtartásuk is egészen megváltozik: nehéz cseresznyeszemek húzzák le a fejüket, és egyformán mindegyikét, ettől bizarr lesz a kép, a humoros hatást fokozza a szárnyak felgyorsult, evickélő mozgása.
– Mintha talicskát tolnának – nevet Irén, és én is pont úgy látom: a nagy, piros cseresznyék a kerekek, a ferdén magasba nyúló farktollak a talicskaszárak. A nekifeszülő madarak testtartása épp olyan, mintha kubikusok erőlködnének a laza talajba süppedő talicskának dőlve.
– Megdolgoznak érte – állapítjuk meg, és egészen másként nézünk ezekre a seregélyekre, mint az eddig megismert tolvajokra, akik a sorok közé suttyanva, a kertünkben tolvajmód dézsmálták a szőlőt. Rablóbanda, hessegettük ilyenkor feldühödve a lármás csapatot. Ingyenélők, haszontalanok, méltatlankodtunk megállás nélkül.
Most rokonszenvvel nézzük a nekifeszülve dolgozó kubikus csapatot, és nem csodálkoznánk, ha lassítva valamelyik fáradtan megállna, és visszanézve megtörölné verejtékező homlokát.
2. Hurrá, szüret!
Ez örömrivalgás. Idén átírtam a szövegét: Hurrá, ezen is túljutottunk! Persze, ez is öröm. A szőlőhegy kimeríthetetlen örömforrás. Jó, ha van. Aztán már inkább nyűgnek van, ha öregszik az ember. Tükörnek, hogy láthassa benne a maga romlását, ahogy évről évre nyomorúságosabban esik a munka benne. A szüret előbb-utóbb próbatétel, évente visszatérő alkalom, amely szembesít a testi erő visszafordíthatatlan fogyatkozásával, a tehetetlenség érzésével. Segítőink, persze, akadnak bőséggel, kéretlenül-hívatlanul is. A rigókra mindig számíthatunk, idén némiképp eltúlozták a dolgot: nem lévén eső, a szőlőből nyerték az éltető folyadékot. Amit a szárazság és a madarak meghagytak, épp jól jött a darazsaknak, így aztán a fogyatkozó erővel is győztük a munkát. Jutott is, maradt is mindenből. Még talán elégedett is vagyok. Ezt abból gondolom, hogy megbocsátottam a madarak mohóságát, és visszavontam az elhatározásomat: mégsem vonom le a téli etetés-adagjukból a mostani mértéktelen fogyasztásukat, ellentételezésként. A darazsakkal is megbékéltem: megúsztam csípés nélkül, pedig ugyancsak csapkodtam magam körül, Irénre figyeltek inkább, és követték engedelmesen kezének útbaigazító, nyugodt mozdulását, amellyel kijelölte számukra az alkalmas légi folyosókat.
Megvolt hát ez is. Hátunk mögött a Hegy.
Madarak, darazsak, figyelem: jövőre, ilyen tájban, ugyanitt!
Ha igaz.
3. A hiány
Tavaly váratlan segítőink akadtak. Már messziről hallani véltem azt, ami néhány lépés után bizonyossá lett: zsongott a kert, mint a méhkas, és ez a zsongás a szőlősorok felől hallatszott. A kiszáradt óriás hólyagos cseresznyefa vastag borostyán parókája mozdulni látszott: a száraz ágak közét sűrűn beszövő borostyán-kölcsönlomb teljes virágzása egybeesett éppen a tervezett szürettel. A két felső szőlősor vége a lomb-alagútba benyúlik, a virágillatra ideözönlő méhek örömmel vetették hát magukat az édesebb örömökkel kecsegtető fürtökre, és dáridóztak önfeledten.
– Én ide be nem állok – mondtam Irénnek.
Aztán beálltunk mindketten, a másik végén, majd ha a méhekhez érünk, abbahagyjuk, mondtuk.
Félúton találkoztunk. Növekvő irtózattal nyúltam a fürtökért, a méhek érzékelték a mozgást, engedékenyen távolabbi fürtök bogyói közé furakodtak, és még távolabbra húzódtak, amikor itt is elértük őket. Egyre sűrűbben lepték be a fürtöket, egymásba ért a szárnyuk, a zizzenésekkel teli levegőben, alig vették észre, hogy beértük őket megint. Ügyet sem vetettek ránk, mint akik tudomásul vették, kettővel többen vannak szüretelők. Meg-megkocogtattam a kocsányt, mintegy kopogtatással jeleztem érkezésemet; a méhek mindannyiszor udvariasan átadták a terepet, arrébb vonultak, míg csak a sor végére nem értünk. Kiegyenesedtünk a borostyán lombú cseresznyefa alatt, amely mintha begyújtott motorral felszállni készülne, zizegett-zengett felettünk, szinte éreztük a forró levegő reszkető mozdulását a fejünk felett.
Megúsztuk.
A felettünk zizzenő millió szárnyacska hangja közül kihallani véltem egy vastagabb szólamot, őrangyalunk szárnycsapásainak surrogó hangját.
– Jövőre ezt nem vállalom – mondtam Irénnek, mert arra gondoltam, hátha ez a szólam hiányozni fog legközelebb a zizegő-kórusból…
Nem kellett vállalnom a veszélyt.
A vénséges vén hólyagos cseresznyefa elpusztult a szüret óta végképp. A száraz ágakon megtelepedett borostyán lomb súlyát még elbírták az ágak, a vastag hóréteg azonban már sok volt: leszakadtak körben az elkorhadt, vastag vázágak, összeroskadt a fa tavaszra egészen.
Hiányzik nagyon. Hiányának öreg cseresznyefa formája van, és hiába, hogy nincs már, ahányszor csak a sor végére érünk, mintha fölénk borulna, képzeletünk a kora őszi égboltra kirajzolja hiányát.
Így lehetnek ezzel a kert madarai is, tétova röptükkel mintha a fát keresnék.
És talán a méhek is tettek néhány csalódott kört, visszaemlékezvén virágzáskor a tavalyi fölséges lakomára.
Hozzászólások