(VIZSGÁLÓASZTAL VAGY VÁDLOTTAK PADJA?) A házban még nagy csönd volt, ő ébredhetett elsőként, a nyitott teraszon. Összehajtogatta a hálózsákját, leült a zsámolyra, onnan nézte a szigetet körbeölelő tengert, a partvonal rajzolatát, a növények nyújtózkodását a kép előterében. Szikrázott a reggel, ellenfény vakította, mintha hátulnézetből látná a világot.
Ismeretlen nőre esett a pillantása.
Fiatal volt, kellemes a férfiszemnek, szép mozgású, harangszoknyája szinte megkondult, üdén libbent az út felett, és lám, felé tart éppen.
– Úgy nézel, mintha először látnál…
Júlia hangján szólalt meg a gyönyörű jelenség, és mintegy varázsütésre mintha Júlia vonásai tűntek volna elő nagy hirtelen az addig ismeretlen női arcon.
– Ha meg nem szólalok, hagytál volna tovább menni…
Ez bizony megtörténhetett volna; a férfi zavartan mentegetőzött:
– Először láttalak szoknyában, ez a fehér póló sem volt még rajtad, leomló hajad sem emlékeztet a feltűzött kontyra, a szembefény is vakított. És azt hittem, bent alszol a házban, még vigyáztam is, nehogy zajt üsse. Igazából föl sem ébredtem még egészen. Meg ne sértődj emiatt…
– Ugyan! És hogy tetszem jobban?
– Így! Kibontott hajjal, szoknyában.
– Akkor maradok így. Pedig arra gondoltam, visszaváltozom, hogy megismerj legközelebb.
Nevettek.
Reggeli után Júlia Józsefhez fordult:
– Nagyon zavar – mondta –, hogy semmit sem tudok a betegségedről. Nem baj, ha rákérdezek?
– Nem, hiszen ez zavar engem is. Hogy szinte semmit sem tudok a betegségemről. Lehet, hogy már nem is létezik? Ha van mégis, ami nagyon valószínű, akkor alattomosan meghúzza magát. Mintha készülne valamire.
– Nem a mostani állapotodra gondoltam. Ami eddig történt veled.
– Az eléggé egyértelmű. Hasüregi daganat, rosszindulatú, áttétes, késői stádiumban diagnosztizált – ami csak rossz elmondható, az mind igaz rá. Az eddigi stációk: az öndiagnózist követő rettegés, műtét, kemoterápia, felépülés. Fájdalmakkal, kilátástalansággal.
– Előbb kellett volna orvoshoz fordulnod.
– Sajnálom, hogy nem tettem. Most kezdem igazán sajnálni, csak hát nem olyan egyszerű ez: a betegség nem úgy érkezik, hogy jön, bejelentkezik és bemutatkozik illendően. Ehelyett ránk tör hívatlanul, idétlen jelmezeket ölt magára, nehogy felismerhető legyen, aztán eltűnik kis időre, csak valami rossz érzés marad utána, mintha láthatatlan lenyomat volna a helyén, megfeledkezünk róla, mindenféle magyarázatokat keresünk felbukkanó különösségeinkre, majd elmúlik, mondjuk, és mire összeáll a kép, már késő.
– Nagyon rossz volt? Amikor megtudtad, hogy nagyon nagy a baj?
– Akkor már nem. Számítottam rá. Az orvos csak megerősítette, amit már régóta tudtam. Akkor én már nem reménykedtem semmiben, hozzászoktattam magam a halál gondolatához. Inkább az döbbentett meg, hogy nem segíthetnek már. Mintha összebeszéltek volna, első szavaikkal engem hibáztattak, arról beszélt mindegyik, hogy korábban kellett volna orvoshoz fordulnom. Ami igaz, de utólag teljesen értelmetlen erről szót ejteni, hiszen nem lehet korrigálni. Csak arra jó, hogy a felelősséget elhárítsák maguktól. Ez volt az első és legfontosabb gondolatuk. Volt ebben valami eredendően komikus: a gyógyászat területéről átsodródtam minduntalan a jog területére. Mintha nem is orvosi rendelőben és kórházban volnék, hanem tárgyalóteremben. Vizsgálóasztal helyett a vádlottak padjára kerültem, az orvosok mondták a vádbeszédet, csak elfelejtettek mellém védőt kirendelni. Nekem pedig nem volt kedvem védekezni. Legfeljebb azt mondhattam volna: most orvoshoz fordultam, de hol itt az orvos? Csak nem ez a szigorú tekintetű úr, aki vádbeszédében szünet nélkül korhol?
– Egy kicsit igaza volt…
– Mit érek vele? Visszamenőleg? Ez csak felelősségáthárítás: nem rajtam múlik, ami történni fog. Amiből, persze, egyértelmű, hogy mire számíthatok. De nemcsak ezért dühített. Voltam ugyanis orvosnál. Olyannál, aki tudatlanságában kenőcsöt ajánlott az életveszélyes érbetegségemre, mert az a bőrfelületen jól látható elszíneződést okozott… Öntelt pályakezdőnél, akinek utasítására fölfeküdtem a vizsgálóasztalra, ahogyan mondta, mégis durván rám förmedt: nem gondolom, hogy hasra kellene feküdnöm? Vagy vizsgáljon az asztal alól? Nem szerelőakna ez… Elment a kedvem az egésztől, a legszívesebben visszavontam volna minden kezdeményezésemet, mint egy feljelentést szokás, de nem tettem, mert csak nevetségessé és szánalmassá váltam volna a lázadozásaimmal. Mire észbe kaptam, ott hevertem megműtve. Értelmetlenül.
A lány elszontyolodott arcát látva József vidámabbra hangolta a szövegét.
– Amikor már látogatható állapotba kerültem, szórakoztató volt a világ ebből a sajátságos nézőpontból. Biztosítási ügyfelem ült az ágyam szélére, és tőlem remélt segítséget kárrendezési ügyében… Egymás számára addig ismeretlen látogatóim merültek felettem hosszas beszélgetésbe, amíg én csendes kábulatban szundikáltam… Nem nevethettem kedvemre a rokoni figyelmeztetésre („…a papírokat tedd el gondosan, mert ezzel igazolhatod majd a folyamatosságot a nyugdíjjogosultság megállapításakor…”), mert kirepedt volna a műtét helye a hasamon.. Más rokonomtól – ateizmusom épületén legalábbis hajszálrepedéseket gyanítva – könyvet kaptam, amelyből megtudhattam, hogyan lehetünk jól nevelt angyalkák a túlvilágon. Elképzeltem magam kis kék ingecskében, szárnyakkal a hátamon – és megint veszélybe került a műtéti heg. Volt kollégám – jó üzleti érzékkel – telepakolta az éjjeliszekrényemet csodaszerekkel, amelyekhez a legreménytelenebb esetek gyógyulásának történeteit csatolta ösztönzésül, és nem hiába, mert vettem volna én, erős késztetést éreztem a vásárlásra, csak éppen pénzem, nem volt hozzá. Munkahelyem is észbe kapott, és a hónapokkal korábbi szerződéses alkalmazásom előírt mellékleteit akarták gyorsan, mielőtt elhunynék, visszamenőleg beszerezni, és önéletrajzot írattak velem, amikor elesettségemben legfeljebb egy „önhalálrajzra” tudtam volna vállalkozni, arra is szóban, belesuttogva egy egészen közel tartott mikrofonba… Bizarr, nem?
Mulatságosnak tartotta utólag is ami megtörtént vele a kórházi ágyon, és örült, hogy most már felszabadultan nevethet mindenen, és nem kell attól tartania, hogy fölreped a hasa.
Júlia nézte csak az arcán szétterülő nevetést, örült annak, hogy a férfi rossz kedve elmúlott, mégsem tudott vele nevetni.
(Folytatjuk)
Hozzászólások