Volt nekünk szegénységi bizonyítványunk a háború után. Pecsétes papír arról, hogy kereső foglalkozású felnőttet nélkülöző, három gyerekes családban élő hadiárvák vagyunk, és ez valamiféle kedvezményekkel járt, téli tüzelőakciók, élelmiszer-segélyek, iskoláztatási támogatások talán, pontosan nem emlékszem, nem kellett nekünk arról tudnunk, anyánk honnan varázsolja elő mindazt, ami a megélhetésünkhöz kellett. Nem volt ez beszédtéma a családon belül sem, még kifecsegik a szégyenünket, gondolhatta anyánk. Akinek ilyenje volt, az nem kérkedett vele, titkolta inkább a többi szegény ember előtt.
Most nincs nekünk ilyen hatósági papírunk. Még nincs. De könnyen megérhetjük, hogy úgy érezzük, szükség volna rá.
1.
Az én kedvesem ma ezzel jött haza a boltból:
– Hoztam neked meglepetést…
Egy zacskó tarkababot emelt ki a kosarából. Ez a gyengém, ő nem szereti, csak a kedvemért vásárolta. Meglepetésképpen. Aztán ő lepődött meg jobban, amikor a számlát nézte: ötszáz forint volt a fél kiló. Ezer forint kilója. Nem semmi. (Megérek én ennyit?)
Gyerekkoromban a szegények étele volt a bab. Ettük is gyakran, mégsem untuk meg, nekem azóta a kedvencem. Az én anyám babfőzelékben utolérhetetlen volt. Még a nehezebb idők főzelékeire is jó szívvel emlékezem, pedig azokban babon kívül más egyéb aligha lehetett, később jó sok fokhagymával, tejföllel ízesítette, füstölt disznóságokat főzött bele, vöröshagymát adott hozzá szeletelve, kevés ecetet is, ki-ki maga keverje bele ízlése szerint. Felnőtt koromban is visszajártam hozzá babfőzelék-lakomára, a maradékot hidegen, kenyérre kenve szerettem a legjobban.
Egyszer azzal állt elő: ma óriási meglepetésben lesz részünk, ünnepi ebédre számítsunk, ma tortát sütünk. Tortát, méghozzá babtortát, és mutatta a receptet, valamelyik újságból vághatta ki: „Hogyan készítsünk babtortát?” Mi már elszoktunk a tortától, és azt gondoltuk, hogy ez az állapot végleges. A háború előttről voltak emlékképeink a tortáról, és úgy gondoltunk rá, mint valami elérhetetlen finomságra, izgatottak lettünk hát a gondolatra, hogy hamarosan torta kerül az asztalunkra. Olyan lesz éppen, mintha gesztenyetorta volna, mondta anyánk, hogy jobban el tudjuk képzelni, de ezzel csak a zavarunkat fokozta, meg persze a kíváncsiságunkat, hogy legalább megtudjuk, milyen is a gesztenyetorta.
A babtorta elkészítésének titkát nem sikerült ellesnem, arra emlékszem csak, hogy nagyon puhára főtt tarkababot kellett krumplinyomón átpasszírozni, és ez a massza lett a torta legfőbb alapanyaga. A kisült torta barna lett, kellemetlen szagú és pudvás: a formából kiborítva szétzuhant darabjaira, felpuffadt teteje alatt üreg tárult fel, legalul összetöppedt, csirizes anyag püfögött, gyanús illatokat eregetve. A felpárálló gőz magával ragadta félig sem álmodott álmunkat, és a szertefoszló gőzzel semmivé lett a mi tortánk.
Azóta ettem gesztenyetortát, tudom hát, milyen lehetett volna a babtorta, ha sikerül akkor anyánknak. Régóta gyanús nekem a gesztenyetorta: hol terem nálunk annyi gesztenye, hogy sosem fogy ki az üzletek polcairól a gesztenyemassza? Hamisítják (ma elegánsan ezt „adalékanyagnak” mondják), és alighanem babbal, gondoltam eddig. Mától fordítva gondolom: a drága babot hamisíthatják valamivel. Gesztenyével talán?
Idén nem sikerült a babvetésünk: kikelni még kikeltek a babszemek, fölemelkedtek nagy hirtelen, mintha vezényszóra mozdulnának, ügyetlenül és imbolyogva álldogáltak cérnaszál lábaikon, rácsodálkoztak egymásra és a világra, elfogódottan tekintettek szét, és emlékezőn: alattuk a kérges felszín barnán és repedezetten otthonos, a szegénység is ismerős, mintha idegen volna mégis. Nem is tudtak megbarátkozni ezzel a változott értékrendű világgal, amelyben a banán drágább az almánál, a bab a gesztenyénél, s a szegények étele a kukák mélyében rejtőzik.
Kiszáradtak a nyárközépen. Lehet, persze, hogy csak a szokatlan kánikulát nem bírták.
2.
Egy olvasói véleményt idézek: „Ez nem regény. Nem is elbeszélés. Ez egy történet. Olyan férfiról, aki beutazza a világot, s a végén egy szeles tó partján ül egész nap. A férfi neve Hervé Joncour.”
Az ölemben Alessandro Barrico Selyem című könyve. A költői nyelvezettel megírt szerelmi történet fölött prózai képek sorjáznak, a történettől elrugaszkodik képzeletem, és emlékezetemben ifjúságom gazdagságra ácsingózó, selyemhernyós időszaka tolakszik elő. A petékért nem kellett kalandos útra vállalkoznunk, mint a regény hősének, viszonteladóktól vettük azt a hozzávaló lyukacsos keménypapír tenyésztő felülettel együtt. A pénz volt a hajtóerő. A nyomasztó szegénység hajszolt minket, fölcsillantva a hirtelen gazdagodás távlatait. És hogy legalább addig is kipótoljuk valamivel a semmit. Ha beleszakadunk is. Ezt csak utólag gondolom hozzá, akkor a vállalt munka egészen könnyűnek mutatkozott. A félmaroknyi izgő-mozgó fehér kukac nem látszott veszedelmes ellenfélnek. Aztán nekilódultak, szabad szemmel követhető növekedésük félelmet keltő volt. Egyre mohóbban faltak, mintha reményeinket akarták volna fölenni, hatalmasra nőttek a hernyók, aztán utoljára ránk pillantva még, a világzabáló rémek selyem köntösbe bújtak, és nem mutatkoztak többé.
Az átvevő fitymálva túrt a gubók közé.
– Nem is tudom. Legfeljebb harmadosztályú. Akkor is ráfizetek…
Olyan volt a mi munkánk eredménye, mint az igazi selyem: áttetsző, anyagtalan, mintha semmi sem volna…
Leforrázva somfordáltam haza.
Jól jönne most egy hatásos befejező mondat. Talán ez: „Színes selyemfonálból szőtt álmaink fátyolként rebbentek el, mint egy sóhajtás.” Túl lágynak tűnik, valami keményebb kellene: „Elszakadt a vékonyka selyemfonál, és a színes álom koppanva hullott a lábunk elé.” A formát kereső gondolatok helyét elfoglalja egy szétterjedő érzés: sajnálkozás van benne, és valamiféle szégyenkezés is, mint amikor az ember akaratlanul olyasmibe lát bele, amitől jobb lett volna megkímélnie magát.
Azóta is így vagyok ezzel, szótlanul restelkedem azok helyett, akik rajtam gazdagodnak.
3.
Van még valakinek csikótűzhelye? Ennek a sütője nem a főzőlap alatt helyezkedett el, mint azt a ma általános asztali tűzhelyeknél vagy teatűzhelyeknél láthatjuk, hanem toldalékként, a rövidebb végéhez illeszkedve a főzőlap síkja fölé emelkedett, akár ha a csikó felveti a fejét, olyan volt, amikor oldalnézetből láttuk a négy karcsú lábon álló kályhatestet.
Nekünk ilyen volt gyerekkoromban, ennek a platniján sütögettem a gyúrt tészta széléből leeső szabálytalan formájú csíkokat, amikor anyánk tésztát főzött ebédre. Ez gyakran volt, tésztából lehetett a legolcsóbb ebédeket előállítani, akkor még nem lehetett drága késztésztákat kapni a boltban, meg pénz sem lett volna rá. Gyúrni kellett, kinyújtani, széles sávokra vágni, aztán ezeket egymásra helyezve vékony csíkokra metélni. Hosszadalmas volt a művelet, jókat beszélgethettünk, énekelhettünk anyánkkal, mintha csak kirándulni volnánk együtt. Amikor ezt leírom, akkor gondolok vissza csodálkozva: a Mecsek tövében laktunk, mi naponta jártunk erdei kirándulásokra, anyánk nem volt velünk sosem. Talán mert nem hívtuk. Vagy mert elfáradt, elege volt belőlünk, kipihente addig inkább magát.
Azért jut ez most az eszembe, mert álmában kirándulni volt, meséli Irén; valóságosan mikor volt, nem is emlékszik, de inkább álmában se ment volna, ezt persze csak később gondolta, meséli, akkor örömmel kapaszkodott fölfelé, bár a meredek hegyoldal egyre jobban kifárasztotta, fölérve megpihent volna a tetőn, ott meg deszkák voltak mindenfelé, mintha gyúródeszkák lettek volna, egyforma méretű, csiszolt tábla mindegyik, vigyázva lépkedett rajtuk, meg ne csússzanak egymáson, ahogy ott hevertek rendezetlenül, rétegekben, közéjük lépni nem lehetett, lemez-szerűen fedték egymást, kikerülni a deszkákat sehogy sem lehetett. Fárasztó volt nagyon, mondja. És út sem látszott semerre, amely valahová elvezette volna, csak elnyúlt a végtelen messzeségbe a gyúródeszka mező, se vége se hossza… – Te érted ezt? – kérdezi. – Nem. Ezt válaszolom, pedig talán mégis.
Nem kutatom tovább az álom értelmét, ehelyett felidézem Ayhan Gökhan versrészletét, az ÉS-ből ragadt rám, Környező, ez volt a címe, a lapszámra nem emlékszem: „…átalszom az évszakot, az alvás / segítségével hozzám idomul a környék. / az álom, mint átlátszó, szúrós zselé / a homlokomra ömlik, ragadok … nem szól hozzám senki, meg nem ismer / tejpor és lélek itt egyet jelent”
Ennyi. Nem sok értelme van, ideillesztem mégis, lezárásnak jó, ne maradjon torzóban az álom.
Hozzászólások