(A HAZUG KUTYA…)
– Marcell!
A kutyával játszottak. A férfi kavicsokat keresett, megmutatta a kutyának, megszagoltatta vele sorra mindegyiket, és messzire hajította egyenként. Marcell megiramodott a dobás irányába, szemmel tartotta a levegőben a röppálya ívét, rávetette magát a fel-felpattanó kőre, és diadallal hozta vissza. Szomjazta az elismerő szavakat, szárnyakat kapott a dicséretektől, fáradhatatlanul rohangászott, produkálta magát.
Nagyon gyorsan összebarátkoztak. Mintha Rita volna, ez volt az első gondolata, és a kapcsolatuk is olyan volt az első pillanattól, minta a gyerekkori kutyájával folytatódna. Amikor először látta Rita reinkarnációját, barátságosan megragadta a kutya alsó állkapcsát, és határozott, mégis gyöngéd mozdulattal a tenyerébe fektette; hüvelykujjával simogatóan dörzsölgetni kezdte az orra feletti rövid, a feketébe szép átmenettel áttűnő sárgás-vöröses szőrzetét. A kutya elfogadta a közeledését, és nemcsak várta a napi közös játékot, hanem kezdeményezte is gyakran: megjelent kaviccsal a szájában, letette a férfi lába elé, és várakozóan leült vele szemben.
Most történhetett valami, nem indult visszafelé, orrát a földhöz szorítva szimatolt egyre türelmetlenebbül, módszeresen, minden irányban, mintha porszívózott volna. Fölemelte a fejét, feléjük pillantott – mintegy elnézést kérve a várakoztatásért –, aztán tovább keresgélt, végül is szégyenszemre üresen kellett visszaballagnia. Megállt József előtt, figyelmét a kezére összpontosította. Új követ kért.
– Nem úgy van az! Hol a kavics? Hozd!
A kutya visszafutott, keresgélt egy ideig meggyőződés nélkül, aztán nem volt mi tennie, kelletlenül visszabattyogott hozzájuk, a szájában nem volt semmi. Látható röstelkedéssel állt előttük, a fülét hátracsapta, kerülte a tekintetüket.
– Dobj másikat, ne hagyd szégyenben – sajnálta meg a lány.
A férfi nem szánta meg a kutyát.
– Fúj! Vissza! Hozd! – parancsol, és Marcell a hangsúlyból megértette, mi a dolga, és követte az utasítást.
Porszívózott szorgalmasan, járt körbe-körbe, előre-hátra, csak nem akadt nyomra. Néhány perc múltán – egy feléjük küldött lapos pillantást követően – fölragyogott a szem, és kővel a szájában, lassú és kényeskedő trappban elindult feléjük. Úgy lépkedett, mintha zenére mozogna, ahogyan a cirkuszi paripák emelgetik a lábukat a zene ritmusára, a fejét félrehajtotta a mutatványához.
– Nézd csak, ez nem ugyanaz a kő – és a férfi Júliának mutatta a visszahozott kődarabot.
– Marcell! Fúj!
A kutya látta, rájöttek a turpisságra.
Szégyenkezett erősen.
– Ó, a kis hazudós – ölelte át a nyakát Júlia.
Marcell laposakat pislogott, a megbocsátó gesztusra. Emberek vagyunk, ez volt a tekintetében.
– Van bennük valami emberi – mondta a férfi. – A német juhászokban különösen.
Amint kimondta, érezte, hogy igazságtalan volt az otthoni zsemleszínű labradorral szemben. Sokáig betöltetlen maradt a szívében Rita helye, igazában minden kutyában a hiányt állapította meg elsőre: hogy mennyiben más, mint a kedvenc német juhász volt, amíg ez a mostani kutyájuk nem bizonyította: nem kevesebb ő egy német juhásznál. Különbözik tőle. Másként tud kedves és pótolhatatlan lenni. Ha csak alkalma nyílt rá, ott forgolódott közöttük az udvaron, lábszáraikra erőteljes, nehezen felejthető korbácsütéseket mért örökmozgó farkával (nemcsak a farkát, egész hátsó felét csóválta, a feje is kimozdult ilyenkor az ellentétes irányba), hancúrozott a gyerekekkel naphosszat, és a lábukhoz heveredett, ha belefáradt a játékba.
– Van egy különös, önként vállalt szolgálata – mesélte Júliának –, az újságkihordás. Sosem tanítottuk rá, ez lett a hobbija: nem tudott ellenállni a postaládából kilógó újságoknak, kihúzkodta azokat rendre, és loholt velük hozzám, olyan ábrázattal, hogy muszáj volt megdicsérni, amitől aztán megdicsőült, és felfokozott becsvággyal leste a postaládát. Ismerőseim tartalék újságokkal szerelkeztek fel, ha útjuk előttünk vezetett el, hadd legyen öröme, mártózzék meg újra és újra a küldönci szolgálat mámorító örömében a lelkesült eb.
– Ha német juhásznak születik, visszalopkodta volna az újságokat, hogy többször kihordhassa a gazdinak – nevetett a lány.
– Lehetséges, a német juhászoknak a vérükben lehet a csalafintaság. A labrador nyitott könyv, nyíltszívű, könnyen kiismerhető; a német juhász alakoskodó: akkora becsvágy fűti, hogy mindent megtenne azért, hogy ne okozzon csalódást a gazdájának. Az én kutyám is ilyen volt: gyarlóságát színészi játékkal palástolta. Tudta, hogy nagyon haragszunk, ha kiszökik az utcára. Nem is próbálkozott ezzel, nyugodtan nyitva hagyhattuk a kaput, ki nem tette a lábát – ha tudta, hogy otthon van valaki a családból. A szomszédoktól hallottuk: alig hagyjuk el a házat, a házőrzőnk máris az utcán csatangol. „Utcalány!” – szidalmaztam ilyenkor. Az a szó, hogy utca a leggorombább szitokszónak számított előtte. Legszívesebben a földbe süllyedt volna, a farkát behúzva somfordált, ha ezt hallotta. És tudod, mi volt a legkülönösebb? Pontosan tudta, hányan vagyunk. Négyig tévedhetetlenül számolt, számon tartotta, hányan ülünk a kigördülő autóban, és csak akkor merészkedett az utcára, ha valamennyien elmentünk hazulról. Egyszer próbára tettük: feltűnően beszálltunk az autóba, hosszadalmasan elköszöntünk tőle – és egy sarokkal arrébb kiszálltunk és lesbe álltunk egy sűrű díszcserje takarásában. Néhány perc telt csak el, amikor láttuk: átbújik a kerítés alatt, és a szabadság mámorától megrészegülten trappol lefelé. Mellettünk kellett volna elhaladnia, mielőtt azonban odaért, egyszerre ugrottunk elő: „Utcalány!” Térdre esett rémületében, olyan hirtelen torpant meg, és iszkolt visszafelé, aztán megfordult, és csodálkozva meredt ránk. Megesküdtem volna, hogy megszámolt minket. Újraszámolta a családot, és nem értette a dolgot: stimmel pedig…
Júlia megveregette Marcell hátát.
– Gyere, te hazug kutya. Bújócskázunk. Ne légy szomorú, ez sikerülni fog. Fogd be a szemét! – mondta Józsefnek.
A férfi elfordította a kutya fejét, fölé állt terpeszben, úgy szorította a térdével, hogy ne tudjon leskelődni.
– Csalni akarsz? Nem bízol magadban? Megállj csak!
A lány elrejtőzött, előtte azonban megtévesztő vargabetűket írt a lépéseivel a nagyobb bokrok körül.
A hosszú előkészületeket villámgyors akció követte: Marcell nem nézett föl, az orra szinte súrolta a talajt. Pontosan követte a lány nyomát, minden bokrot megkerült, amely körül Júlia is megfordult, aztán két lábra állva, diadalittasan ölelgette a lány vállát.
Messziről épp úgy látszott, mintha táncra perdültek volna.
(Folytatjuk)
Hozzászólások