Fájdalmas iskolai emlék jut az eszembe: a fájdalom máig ható, csillagszórós, letaglózó.
A padsorok közt rohangászva Kövesi Bélával futottunk össze, leszegett fejjel, telibe. Fél évszázad múltán hallom, hogy orvos lett belőle, ma már nyugdíjas. Közös ismerősünkkel üzenem: máig emlékszem, milyen keményfejű gyerek volt, azt a homlokreccsentő ütközést nem tudom elfelejteni. Ő már nem emlékszik rá, üzen vissza, és nemcsak az eseményt törölte az idő, engem sem tud azonosítani, nemcsak az arcomra, a nevemre sem emlékszik, hogy lett volna ilyen nevű osztálytársa. Pécsett járt pedig iskolába, és akkor, és oda éppen.
Különös.
Antos Árpáddal nemrég találkoztam, társaságban, kézfogással üdvözölt mindenkit, az ismeretleneknek bemutatkozott. Antos Árpád, mondta nekem is. Tudom, feleltem, osztálytársak voltunk. Hol? Pécsett. A belvárosi fiúiskolában. Tényleg odajárt. Az időszak is egyezik. Mégsem emlékszik.
Régi-régi csoportkép van a kezemben, végzős nyolcadikosok a belvárosi fiúiskolában, 1951-ből. Rengetegen vagyunk a képen. Ennyien lettünk volna? Évfolyamkép lehet, „a” és „b” vegyesen. Hat évtized múltán is ismerős arcok néznek rám: Kajsza Laci, Vastagh Zoli, a Szomor ikrek, csaknem mindenkit megismerek, Kövesi Bélát és Antos Árpádot is.
– Te melyik vagy? – hajol közelebb Irén.
Végigpásztázom a sorokat, sehol nem vagyok. A leghátsó álló sort többször is végignézem, egyenként, tüzetesen, ha valahol, akkor ott kell lennem. Nem vagyok. Érthetetlen. Nem emlékeznék magamra? Talán elszöktem a fotózkodás elől. Talán az öltözékemet nem találtam megörökítésre érdemesnek. Elképzelhető.
Nem találkozott valaki a gyerekkorommal?
Különös ismertető jele az eljelentéktelenítő, arc nélküli szegénység.
*
Nem szégyen a foltos, csak a rongyos, így mondták ezt a mi háborús gyerekkorunkban. Hittünk a legszegényebbek erejében, természetesnek találtuk, hogy a huszonnégy fejű sem tud elbánni közülük a legkisebbel sem, mert hiába vágja bele a földbe térdig, kiugrik, és válaszképpen derékig döngöli bele. Csak a huszonnégynél többfejű szegénységgel nem bírt el azóta sem a legkisebb fiú, beleöregedett a küzdelembe, bele van vágva a földbe igencsak, torkáig ér már a szegénység.
Első télikabátom hősi halott apámról maradt rám, előbb „kifordítva” anyámon szolgált télikabátként, míg aztán végre háromnegyedessé alakított formájában hozzájuthattam apai örökségemhez. Büszkén feszítettem a színpöttyöket okkersárgává egyesítő spriccelt anyagú kabátban, amely így kifordítva és átalakítva megtévesztésig új kabát benyomását keltette. Mégis már az első napon keserűséggel eltelve kellett hazatérnem az iskolából: „lánykabát!” – mondták csúfolódva. Bayer volt az oka mindennek, az ő apja angol úri-szabó volt a háború előtt, Bayer szerint legalábbis, mi nem hallottuk angolul beszélni soha, igaz, szótlan kis ember volt, meg hát kihez is szólt volna angolul, ha nem volt a közelében senki, aki értse, gondolhattam. Női gombolású, mondta Bayer, ő pedig gombolás tekintetében szakértőnek számított. Csak én háborogtam, mert igaztalannak éreztem a vádat, hiszen a kabát eredetileg apámé volt, férfikabát volt hát kétségbevonhatatlanul. Még hogy lánykabát…
A Bayer apja bennem a Pál utcai fiúk szabó mesterét idézi fel, kis családi műhelyének képe pedig egybemosódott a regényből megismert műhellyel; a törékeny alkatú szabómester szótlan tevés-vevésében rácsodálkozhattam a regény csendes kis emberének méltóságot sugárzó folytonos munkálkodására. Fián is beteljesedett a regénybeli fiú sorsa: (ha nem is igazságtalanul, mint az Nemecsek Ernővel megesett, hanem nagyon is megérdemelten) a kabát-ügy óta máig csupa kisbetűvel tudom felidézni a nevét, így hogy „bayerbéla”.
Még hogy lánykabát!…
*
Nagyobb szerencsém a cipőkkel sem volt, kivéve azt a néhány hetet, amikor új cipőt kaptam, nem is cipőt, hanem valódi bakancsot, ami meglehet, cipő volt valójában, csak az tette egészen bakancsossá a kinézetét, hogy a fűzőjét nem lyukakon kellett átbújtatni, hanem a cipőnyelvet két oldalról borító szegélyen elhelyezett fém fülecskéken kellett átvezetni keresztirányban. Boldogságomnak hamar véget vetett egy váratlan bakancs-szerencsétlenség: a cserépkályha fém rácsos melegítőjében szárítás közben a gumitalpak úgy felpúposodtak, mintha gumilabdára lett volna fölszerelve a két lábbeli. Másnap nem tudtam iskolába menni, valami megoldás után kellett nézni. Az öreg suszter, Schön bácsi szerint több napig is eltarthat a talpalás, autógumiból kell kivágnia a talpakat, más anyag égen-földön nem található, de az legalább jó erős lesz.
Ez hát rendben volna, csak mi legyen addig? Napokig nem maradhatok el az iskolából… Anyám talált megoldást: nővére kisegítette, valahonnan előhalászott egy harminchatos félcipőt, repedezett bőrű, lapos sarkú, női cipő volt ez (inkább fiúcipőnek látszik, mondta rábeszélő hangsúllyal anyám, látva döbbenetemet). Elhasználtsága most inkább előnynek látszott, mint hátránynak, segít elkerülni a társak éberségét, és titkolt keservem talán nem csap át nyilvános megszégyenülésbe, reménykedhettem… Nem is a küllemével, a hangjával gyűlt meg inkább a bajom. Nem volt ebben a cipőben semmi sem a komoly férficipők megfontolt hallgatagságából, zajos kip-kopokkal fecserésző, titoktartásra teljességgel alkalmatlan cipő volt; megdöbbenve kellett tapasztalnom, hogy a cipők hatására a kemény férfi-lépteknek szánt lépéseim hogyan alakulnak aprózó ritmikájú, könnyed járás-keléssé, hogyan csapnak át sztepptánc hangzású női libegéssé.
A bakancsot karácsonyra kaptam, de még a karácsonyt sem vártam annyira, mint azt, hogy Schön bácsi elkészüljön végre a talpalással. A műhelye előtt vezetett el az út hazafelé, egy nap aztán már az ajtóban várt rám, megragadta a karomat, és bevezetett, próbáljam fel. Ő maga is kedvtelve nézegette az újjávarázsolt lábbelit: – Ez most eltart egy darabig – mondta.
Úgy lett volna igazságos, ha másnapra friss hó esik, hogy eltakarjon mindent, ami az elmúlt napok szenvedéseire emlékeztet, és hogy az új talp jól látható nyomokat hagyhasson a friss hóban, amikor iskolába indulok. Az áhított hóesés, persze, elmaradt. Szerencsére a járdát szegélyező, alacsonyra nyírt gyöngyvessző-sövény és az úttest közötti senki-földjén megőrződött még valamennyi a legutóbbi hóból, piszkos-szürke sáv a járda mellett. Kipróbáltam azonnal, marad-e nyom a lépéseim után ebben a maradék, kemény hóban. Maradt. A vékonyka jéghártya zajos roppanásokkal szakadt be lépéseim súlya alatt. A szokottnál nagyobbakat lépkedtem. Helyrebillent lélekkel, felnőttes visszafogottsággal intettem vissza anyámnak. Férfias léptékű, hallgatag lábnyomok eredtek utánam a piszkosszürke városi hóban.
Hozzászólások