(MEGMUTASSAM A TEMPLOMUNKAT?) A nappali falán, az üvegezett családi képek alatt rajzszögekkel fölerősítve volt egy szigetről készült térkép, megjelölve rajta Marcoék háza, és innen pontosan tájékozódni lehetett, mi merre van, milyen irányban, mekkora távolságra, és milyen utakon érhetők el ezek a pontok.
Mindig vonzották a térképek, kisgyerekként, iskolás kora előtt készítette az első saját térképvázlatát, a kicsinyítés mértékének megjelölése nélkül, tapasztalati alapon, az arányosság hozzávetőleges pontosságával; fölismerhető volt mégis, leképezte a kanyarulatokat, és megjelölte a fontosabb tájékozódási pontokat. A lakásuktól a nagyanyjáig vezető útvonalat ábrázolta ez a térkép, egy keskeny, salakkal borított gyalogutat; ott vezetett el a temetőkert alatt, követve a temetőkertet határoló orgonasövényt, csak a temető utáni bal kanyar mögött a lejtő jelölése okozott némi töprengést, hogy azt miként jelezze, hiszen nem egyenes, de nem is kanyarodik semerre. Az egyenes mellett döntött mégis, mert minden más cikcakkos megoldást félrevezetőnek tartott volna. Ezen a salakos úton mentek naponta a húgával kézen fogva, hozzátartoztak az utcaképhez. Az orgonasövényt azóta kiirtották, a salakos út egy nyomtávú aszfaltozott úttestté változott, ahonnan láthatóvá lettek a meredek dombhajlaton megkapaszkodó sírok, a hátsó sorok valamelyikében már a nagyanyja fekszik a lentebbi sírok fölé magasodva, akár integethetnének is neki, ha a kishúgával kézen fogva egyszer arra járnának…
– Megmutassam a templomunkat?
Ezt Júlia kérdezte, rábökve a térképen a közeli templomra.
– Láttam már a kikötőből.
– Belülről gondoltam.
– Templomot belülről? Ez igazi látványosság lesz – nevetett a férfi. Meg nem mondom, mikor láttam utoljára templomot belülről… Megnézem, szívesen, persze, hogy meg.
Nem kellett messzire menniük. A kikötőből fölfelé induló út elején még látszott a torony, csak később került a dombhajlat takarásába. Júliáéktól tovább emelkedett az út, az első jobbra ívelő kanyar után bukkant elő újra a templom, egészen közelről látszott; a templomkapuig vezető lépcsősor meredeken emelkedett az épület bejáratát övező, gyér fűvel borított térségig.
A templomot valamikor – ezt Júlia mesélte el útközben –, a sziget nagy részét elpusztító tűzvész után fogadalomból építették a megmenekült szigetlakók, megemlékezésül az egykori mennyei tűzoltókra, a végpusztulás előtt megeredő felhőszakadás csodájára. Évekig tartott az építkezés, a meredek lejtőn a hátukon és a vállukon cipelték fel a csónakokkal ideszállított márványos csiszolású mészkövet. A paraszt barokk stílusú, fehér falú templomhoz zömök kőtorony csatlakozott, sapkaforma piros kupolával.
A templom helyét a természet jelölte ki egy magaslaton; innen körbetekintve látni lehetett a sziget déli partvonalát, és végig a lakott részeket a keleti és a nyugati oldalon, még a szelíd hajlatú magaslat mögötti erdős oldalra felkúszó kertvégekre is rálátás nyílt a toronyból. Az útról fölfelé kapaszkodó fehér kőlépcsők melletti teret két vastag törzsű, göcsörtös mandulafa uralta, a mélyen szabdalt kéreg rajzolata mindkettőn csavarvonalban futott az ágak közé, mintha egy nagy erejű szélvihar megsodorta volna valamikor ezeket a fákat, és úgy maradtak volna hátratekintve, elmerevedett tartással. Hátrább egy még öregebb fa álldogált megcsonkított vázágakkal, lecsupaszodó kérge alatt megrepedt hosszanti irányban, halott anyagát csak a hasadék egyik oldalán szegte élő kéreg egy keskeny sávban; szorosan mellette, hozzátapadva, egy gyökérhajtásból felsarjadt, fényes bőrű fiatal fácska magaslott a régi törzs fölé, vékony szára összeforrt az épen maradt kéreggel, mintha belőle szakadt volna ki; még néhány év, és elkorhad mellőle az a valamikori vén fa, és ott áll majd a helyén az utódja, és csak a törzsén hosszában végigfutó hatalmas heg emlékeztet majd az eredetére.
Az enyhe ívű dombtető egyik oldalán kifordult gyökerű olajfűz feküdt, mintha félkönyékre támaszkodna; a mögötte lezuhanó meredély szélén a törzséből kihajtó ágak formás kis fáknak látszottak, ahogy egymásba kapaszkodva szegélyezték a tisztást.
A templom másik oldalán éles mészkőperem türemkedett elő hosszan, mintha elképesztő méretű hal hátuszonya volna. Repedéseiben satnya növények vártak valamiféle csodára, a varjúháj pirosra váltó színe jelezte, csak a csoda segíthet, eső, bő harmat legalább. A sziklataréj ferde síkján gyík lüktetett a napon, nem mozdult, csak a szeme járt fürgén: a veszélyt latolgatta, ami az emberek megjelenésével fenyegethette. Testének zöldes árnyalata olyan sok színből állt össze, mintha éppen a pécsi Zsolnay gyár futószalagjáról szökött volna meg, ahol a titokzatos, fémes fényben ragyogó eozin nippeket gyártják.
Nyitva volt a befelé nyíló, sötétbarnára festett nehéz kapu a rozsdásodó vaspántokkal, elfedte félig a szűk belépő falát mindkét oldalon. A szabad falrészeken, a szembe néző boltíves bemélyedésekben virágok hervadoztak zöldes üveg vázákban; mellettük és felettük hevenyészve elhelyezett hirdetmények, szentképek borították a falat.
A levegő kellemesen hűvösödött a templombelső felé. A széttaposott, drapp buklé szőnyeg előbb egy padokkal zsúfolt, félhomályos, szűkebb térbe vezetett; négy zömök oszlop segített tartani itt a fölmagasodó tornyot, s ezeket egymásra merőlegesen alacsony boltívek kötötték össze, amelyek fehéren világítottak ki a sárga oldalfalak alól. Az oszlopok márványt utánzó festett mintáikkal gyengére sikerült, silány másolatok benyomását keltették. Az oszlopoktól a falig templomi padok húzódtak, két-két rövidebb sor közvetlenül az oszlopok mellől, kettő-kettő pedig közöttük, az oszlopok takarásához igazított padvégekkel. A hajó kiöblösödése előtt nagyobb falmélyedés adott helyet a stációképeknek: a géppapír méretű vörösréz-domborítások fele az egyik oldalon, fele a másik oldalon volt belezsúfolva a mélyedésekbe.
– A barokk főoltár a büszkeségünk – Júlia suttogva beszélt, és alig észrevehetően intett a főoltáron látható, üveglappal védett olajfestmény felé. – Nem eredeti ugyan, másolat csak, de különös értéke, hogy hitelesített másolat, ezt tanúsítja a jobb sarokban látható bíborszínű pecsét.
– Hol van az eredetije?
– Rómában, a Santa Maria Maggiore bazilikában. A másolatot, elkészülte után, hozzáérintették az eredeti képhez, hogy még inkább magán hordozza az eredetiség jegyeit.
A bal oldali mellékoltárral szemközt foglaltak helyet, szemben a Szent Sebestyén mártíromságát ábrázoló faszoborral. Kétoldalt angyalfejekkel díszített bronz gyertyatartók
álltak, körben mindenütt friss virág, az oltár roskadásig tele fehér kardvirág csokrokkal.
– Valaki itt hagyta a szemüvegét – mondta a férfi, de nem volt biztos benne, hogy meghallotta a lány. Nem válaszolt, csak ült mellette mélyen lehajtott fejjel.
Előttük a padban gazdátlan szemüveg hevert, összehajtott szárai csálén szétálltak, mintha ráült volna valaki, és megpróbálta volna kiegyenesíteni, kevés sikerrel. Könnyű volt hozzáképzelni a kopott borítású, vastag imakönyvet és a hozzá tartozó reszketeg kézfejet az elmaradhatatlan rózsafüzérrel.
Behunyta a szemét, és mintha hallotta volna valahonnan messziről a felhangzó vallásos éneket is, elnyújtott dallamába belesípolt remegőn egy ziháló harmónium hangja.
Jólesett a templomi hűvösség, jó volt itt elüldögélni Júliával; betöltötte valami különös hangulat, egy idegen világ sejtelmessége. A szokatlan helyzet felidézte benne a gyerekkorából már ismerős borzongató érzést: megérintette ez visszatérően, valahányszor a szokott útjaik egyike egy fallal kerített kolostor mellett vitt el; sokablakos emeletes épület komor tömbje árasztotta ezt, mindig várta már a felbukkanását, és addig kísérte a tekintetével, amíg el nem, tűnt az útkanyarulat takarásában. Furcsamód nem taszította ez az épület, pedig leginkább börtönhöz volt hasonlatos, az átláthatatlan fallal kerített világ titokzatosságával hatott rá, és romantikus képzelgéseket indított el a lelkében. Felnőttként visszaemlékezve erre a titkos vonzalomra, valamiféle rejtett, lappangó vallásosságra gyanakodott, ami nem tudatosult benne sosem, mégis – utólag így tűnt számára – mintha felgyomosodott volna kertjében az ateizmus apai tervrajz szerint simára döngölt, egyértelműen eligazító ösvénye.
A templomi hűvösben felidéződött benne a régmúlt; Júlia még mindig lehajtott fejjel ült mellette, imádkozik, gondolta, és furcsa volt arra gondolnia, hogy ha akarná, akkor sem tudna vele tartani, nem ismeri egyetlen imádság szövegét sem, ez kimaradt egészen az életéből. Nem érezte a hiányát sosem, most sem hiányt érzett, a helyzet különösségét csak, és azt, hogy minden furcsasága ellenére sem érzi ezt idegennek, és nincs olyan gondolata, hogy mit keres ő itt, ebben az idegen világban. Mintha Júlia áhítata rezgésbe hozott volna benne valamit, aztán, hogy ezen rajtakapta magát, készen volt a felmentő magyarázattal is: az ő helyzetében jól jönne egy kis kételkedés legalább, jól jönne egy kis elhihető túlvilág, ha az itteni világból kikopóban van éppen az ember. Csak hát ez van, nincs másik helyette.
Mintha ezen szomorkodna Mária is, komor tekintettel nézett rá az oltár üvege alól, karján a gyermek Jézussal, aki kapcsos könyvét, a Szentírást szorongatta a kezében.
(Folytatjuk)
Hozzászólások