Őszidőben • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Őszidőben

1.

Nővérem keze alól színek fakadnak, ecsettel mozduló ujjai közül előbomlik az ősz: faleveleken citromsárga villan, sápadt okkerek sodródnak, izzó narancsvörösek ölelkeznek sárba rántó barnákkal; sávokban szivárog az erezetek mentén a kármin pirosa, s az elmaradhatatlan lilák szétterjednek mindenütt, letompítva az élénkebb színeket, ősziesen. És szertegurulnak a rajzpapíron a sündisznó-burkok hasadékán kipréselődött, bőrszerű, bársonyos fénnyel felragyogó vadgesztenyék; tenyérként tartják némelyiket a gyengéd levelek, itt megy végbe a megszületés sok apró mozzanata: kerek fejecskék feszítik széjjel a rést, türemkednek erővel a nevetősre táguló nyíláson, s kibuggyannak megkönnyebbülve az óvón kitárt levéltenyerekre. Ezekből szívesen összeszedne egy kis kosárra valót, mondja, ha volna hozzá ereje elegendő, de kalandvágyának gátat szab a hetvennyolc éve, és a három emelet elriasztó lépcsősora… Ezekkel, amiket modellként használt a természet utáni tanulmányához, családtagjai lepték meg, és ő örömmel dédelgette ujjai közt sorban valamennyit, mert nem elég látni, érezni is kell, milyenek, hogy majd ugyanezt az érzést kelthessék a szemlélőben is a papírról visszanevetve. Linómetszetek és préselt virág kompozíciók előtanulmányai után, lám, érdemes volt hetvenen túl is elkezdeni a festegetést: időtöltésnek sem utolsó ez így őszidőben, meg hogy körbevehesse magát a kinti világ színeivel majd akkor is, ha azt már közvetlen közelről megtapasztalnia nem lesz lehetséges. Mert ez nyolcvan fölött, messze van az még, szerencsére, bizony, megeshet már az emberrel.

2.

Megérint minden évben a levélhullás visszatérő őszi melankóliája. Talán mert nincs két egyforma év: korábban kezdődik egyszer és későbben máskor, gyorsan leperegnek a levelek, vagy elhúzódó a szállingózásuk, egyhuzamban, megállás nélkül megy végbe a fák vetkőzése, vagy éppen többszöri nekikészülődéssel, szakaszosan. Az idei aszályos nyár után az őszi esők hatására, és mert október közepéig kitartott ez a szélsőséges ingadozás nélküli meleg, nem akaródzik nekifogni: felélénkülve ücsörögnek a levelek a napfényes ágvégeken.
Diófáink lombja is nyárias-zöld, és nemcsak a mi hegyi kertünkben, hanem Bonyhádon is, és öcséméktől tudom, így van ez Jásdon is, pedig ott tavasszal kétszer is elfagytak a diólevelek. Diófáink láthatóan elhatározták: kihasítják az őszből azt az időt, amit nyáron a hőségtől aléltan a saját árnyékukba húzódva tétlenül elvesztegettek. Jár ez nekik, gondolhatják.
Én meg arra gondolok, ha minden diófán, akkor a mi gyerekkori diófánkon is, ha most volna, ugyanilyen önfeledten hintáznának a falevelek, ott csimpaszkodnának felettünk, nekifeszülve a szélnek, és mi örülnénk a sűrű sátor alatt, hogy nem kell nekünk, mint más években, a zörgő avarban dióért kotorásznunk könyékig. És arra is gondolok, hogy ha valóságosan nincs is már sehol az a vén diófa, emlékezetem őrzi a pontos mását, és képzeletem előre vetíti azt is, ami történni fog hamarosan: hogy megkezdődik a fa lassú vetkőzése, és gyűlik alatta a levél megállíthatatlanul, és zörgős avarrá száradva vastagszik.

Seprő kell ide, erre gondolok, és erre gondolhatna anyánk is, ha most volna, miért ne söpörhetne kilencvenhat évesen, Irén édesanyja kilencvenkilenc évesen is képes volt rá, valakinek rendet kell tennie az udvarban: meg-megpihenve söprögetne, a pihenő szünetekben a seprőre támaszkodva hallgatná a földre ereszkedő levelek neszezését, aztán nekitámasztaná később a kissé ferdén nőtt, vastag törzsnek a seprőt, tenne néhány lépést, talán azért csak, hogy gyönyörködhessek a feltúrt diólevelek zizzenésében, amellyel lépteinek öreges csosszanását kísérik.
Elhallgatnám ezt sokáig, és közben beszippantanám mohón a diólevelek fanyar, kesernyésen fűszeres, bódító illatát. És ha anyám nem látná, a megtört leveleket dohányként újságpapírba csavarva rágyújtanék titokban, és lefelé eregetném ki a füstöt, ki ne derüljön…

3.

A pihenőkert kiégett gyepén elheverő száraz levelek még nem az őszre utalnak, itt van az már, de az avarnak való lomb még az ágakon kapaszkodik, a fák alatt elheverő levél-tetemek a szokatlanul forró nyár áldozatai.

Elszáradt kajszibarackfa vastagabb vázágait vágom most kézifűrésszel, a törzs mentén körkörösen, aztán a vékonyabbját azokról már a földön, végül a törzs következik, közvetlenül a talaj szintje fölött, ami a vártnál nehezebben megy; meg is kell pihennem közben, nem is egyszer, mire a fa megdől s elfekszik a lejtő szerint engedelemmel. Gyászszertartás ez, melyhez a fűrész visszafogottan síró hangja szolgáltatja a gyászmuzsikát. A hamvasztást későbbre halasztjuk: a kandalló visszavilágító lángja, s emlékező, lassan hamvadó parazsa lesz majd a kései, télre esedékes része a szertartásnak.

A kert kiürült. A madarak beidegezett ívű röptükkel megkeresik még a szokott helyeket, de nemsokára hökkenve, zavarodottan, rosszalló szárnylegyintéssel messze röpülnek a nemrég dús fák üresen zörgő ágairól. A szőlőkön zölden lobban új életerő, csak a kékszőlő levelek erezetén fut végig valami készülő, sejtelmes őszi borongás. Fentről messze tekint a leánder, tövében aszálytól törpe növésű őszirózsák bámészkodnak kandi szemekkel, borzasan. Szirmaikon lila árnyalatokban megvillan előbb, aztán szétszivárog lassan a kertben az ősz. Az utak a hegyről lefutnak, s a madarak, kik a lombokat nemrég teleénekelték, belefásulva a dalba és füttyögetésbe, csodálkozva és kifosztottan keresik a megfordult utak mentén egyre ritkuló zöld ragyogást.


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS