(MIÉRT NEM BESZÉLSZ SOSEM A GYEREKEIDRŐL?) Teljes szélcsend ölelte körül a házat, a lugas levelei moccanatlanul gubbasztottak a szürkületben; egyszerre néhány levélke egy vékonyabb vessző csúcsán megrebbent, élénk integetésbe fogott, aztán mintha maguk is furcsállották volna viháncoló kedvüket, belesimultak engedelmesen a lombok súlyos mozdulatlanságába.
– Te is láttad? – kérdezte Júliát.
– Igen. Talán egy madár rugaszkodott el az ágról.
– Nem láttam madarat.
A férfi jobban szerette volna, ha megmarad az a kis titokzatosság, ami az észlelt jelenséget körülvette. Olyan volt, mint egy titkos üzenet. Növényi kommunikáció, üzenetközvetítés, távolról érkezett jelbeszéd továbbítása. Valami megmagyarázhatatlan történés, már-már természetfölötti. Legalábbis különös. Nem hétköznapi.
Észrevette mostanában, hogy vonzódik a világ szokott rendjéből kiilleszkedő jelenségek iránt. Régebben ez nem volt így, ha voltak is ilyen tapasztalatai, elsiklott felettük, véletlenekkel magyarázta, vagy nem is keresett rájuk magyarázatot, elfogadta úgy, ahogyan történtek, természetesnek vette, és nem töprengett felettük.
– Lehet, hogy mégiscsak madár volt, talán a tegnapi vörösbegy tért vissza – mondta.
Ez is a különösségek közé tartozott, ez a vörösbegy. Ott ült az egyik nap a lugassal szemközt, a gránátalmafa ágán, és őket nézte, ahogy Júliával a teraszon uzsonnáztak. Mintha megkívánta volna tőlük az ennivalót, leplezetlen mohósággal bámulta őket, meg-megrebbentette a szárnyait, félfordulatot tett, a farkát is megbillegtette, mintha kérne tőlük valamit. József a vászonszalvéta sarkait összefogva az ételmaradékot a földre szórta. A madár félelem nélkül ráröppent a morzsakupacra, és félrehajtott fejjel időnként rájuk pillantva felcsipegette az élelmet. Másnap újra ott volt. Még nem ültek az asztalhoz, a lány a terítéshez készülődött, a férfi a gránátalmafa mellett állt, és a tengerben gyönyörködött. A vörösbegy a hozzá legközelebbi ágvégre röppent, ott hintázott előtte karnyújtásra, egy magasságban az arcával, és ahogy tegnap is tette, félrehajtott fejjel belebámult az arcába
– Nézd, Júlia, ez engem várt!
Most elmaradt, kihagyott néhány napot, egy madárnak is dolga akadhat, majd belibben megint.
Júlia váratlan kérdéssel zökkentette ki a madár körül járó gondolataiból.
– Miért nem beszélsz sosem a gyerekeidről?
Csakugyan nem beszélt róluk, pedig sokszor gondolt rájuk, amikor magára maradt, elalvás előtt leginkább, akkor Júlia nem volt a közelében, ha meg ott volt mellette, valahogy mindig másról esett szó. Röstellte, hogy olyan színben tűnhet föl a lány előtt, mint akinek minden más fontosabb a gyerekeinél, hiszen kirekesztődnek ők a közöttük folyó napi beszélgetésekből, mintha nem is volnának.
– Mit mesélhetnék?
A kérdés hangsúlya arra akart utalni, hogy ugyan mire lehet kíváncsi a lány, hiszen ha tudná, mesélne ő örömmel; mentegetőzés is volt ebben a hangsúlyban, meg áthárítás is. Az csak a kérdés után jutott az eszébe, hogy nem is igen volna mit mesélnie róluk; rádöbbent, keveset tud ő a gyerekekről, a legutóbbi hónapok történéseiről meg különösen, valahogy messzebb kerültek tőle. Megritkultak a beszélgetéseik. Ez neki föl sem tűnt, mert nem hirtelen ment végbe ez a változás, és fekvő betegen természetesnek tekintette izoláltságát, fárasztotta minden hangoskodás, behunyta a szemét, lássák, pihenni szeretne, kitért előlük. Amikor meg már az ágyát elhagyhatta, és kezdett visszatérni az ereje, nem talált vissza sehogyan sem a korábbi családi szerepkörébe. Ha összekaptak valamin a fiúk, az anyjukhoz szaladtak igazságért, hiába volt ő a közelükben éppen; ha engedélyt kértek valamire, azért sem őhozzá fordultak, és ha mégis megesett nagy néha, a nagyobbik ilyenkor megjegyezte: „Azért anyát még megkérdezzük…” Beavatták őt is az iskolai életükbe, eldicsekedtek a sikereikkel, megmutatták, ha jelest hoztak haza, látszott, örömet okoz nekik az ő öröme, fontos maradt a számukra, de döntési helyzetekben az anyjukhoz fordultak, tőle kértek tanácsot, beleegyezést, tőle fogadták el az utolsó szót, neki mondták fel a másnapi leckét. Ezért nem hibáztatta őket, igazodtak a módosult hierarchiához, mi mást tehettek volna, mégis rosszul esett tőlük ez a nyers és leplezetlen viselkedés, fájt, hogy olyan természetes módon mellőzték.
– Jó eszű gyerekek, szorgalmas mindkettő, jól tanulnak – mondta.
Tudta, Júlia nem erre gondolt, ez nem sok, érezte, ebből aligha kapott választ a kérdésére. Nagyon váratlan volt a helyzet, fölkészületlenül érte az érdeklődés. Mert hát hol is kezdhetné? Eszébe jutott egy kínos eset, hogy mennyire szégyenkezett, amikor az apja egyszer arra a jelenetre érkezett hozzájuk, hogy ő a járdán fölnyalábolva a magasba emelte a nagyobbik fiát – könnyen tehette, egészen kicsi volt még akkor –, úgy próbálta megfékezni a dühöngő csöppséget, aki még onnan fentről is ököllel püfölte a fejét. Csak úgy tudta megoldani a dicstelen helyzetet, hogy bemenekült a gyerekkel az udvarba, legalább ne lássa senki. „Nekem könnyebb dolgom volt veletek” – az apja csak ennyit mondott, látta az arcán a meglepődést. „Majd kinövi. Csak akkor nehezebb lesz fölemelni a nyakadba.” – fordította humorra apja a látványos családi nevelési csődhelyzetet, ám ettől az ő szégyenkezése nem tudott alábbhagyni. Később ritkultak az ilyen indulati kitörések, a kisebbik testvér békésebb természete jótékony hatással volt a családi harmónia alakulására, de annak mélyén ott lapult mindig, úgy érezte, valami meghatározhatatlan feszültség, békétlenség, elégedetlenség. Ez nem volt mindig kapcsolatban a gyerekekkel, indokolhatatlan szótlanság és rosszkedv ülepedett meg a hosszabbodó csendek mélyén. A másik fiú koraszülöttként jött a világra, rájuk nehezedett az aggodalom a csecsemőkori oxigénhiány következményeitől való félelem miatt, nem beszéltek erről, csak a rokoni kérdések mögül sejlett ki olykor valami egészen súlyos baj lehetősége, aztán ez alaptalannak bizonyult, hálistennek, szépen fejlett, igaz, finomabb csontozatú, nyúlánk gyerekké formálódott a kisfiuk, és már az óvodában kitűnt: semmi okuk arra, hogy izgalommal várják az iskolai teljesítőképességét. Sakkozásban meg hamarosan veszélyessé vált a bátyjára, és neki is igyekeznie kellett, felnőtt ésszel is, nehogy az elején elkönnyelműsködjön egy tisztet, mert akkor bulldogként érvényesítette az előnyét vele szemben is.
– Jó eszű kölykök – mondta még egyszer – és szeretni valóak.
Arra gondolt rögtön: vajon érzik-e a gyerekei, hogy ezt mondja róluk? Érzik-e az apjuk szeretetét? Jelen volt az életükben annyira, hogy ebben bizonyosságot szerezhettek? Vagy ugyanazt a hiányt érzik vele szemben, mint amit ő őrzött meg az emlékezetében a saját apjáról a kisgyerek korából? A szeretetére sóvárgó kisgyerek elől folyton a könyvei mögé rejtőző, a társadalmi kötelezettségek útvesztőiben bolyongó apjáról? Akit csak később, felnőttként tudott annyira megismerni, hogy visszamenőleg is magára tudja vetíteni és érezni tudja a szeretetét? És ha vele is így vannak a gyerekei, az ő számára lesz-e majd ilyen „később”?
– Kár, hogy nincs róluk fényképed – mondta Júlia.
– Pont erre gondoltam én is – mondta csodálkozva a férfi. Sajnálta, hogy a pakolászás zűrzavarában erről megfeledkezett. És szégyellte is magát amiatt, hogy éppen ezt nem tartotta fontosnak, hogy minden mást fontosabbnak tartott ennél, mit gondolhat most róla Júlia…
Gondolatuk összecsengése, hogy egyszerre gondoltak mindketten a fényképekre, némiképp oldotta benne a feszültséget.
(Folytatjuk)
Hozzászólások