1.
Utolsó találkozásaink valamiképpen a temetőkhöz kötődtek.
Debreceni programjaink mindig zsúfolva voltak szakmai eseményekkel, zseniális szervező készsége nem engedett üresjáratot, igaz, a jól előkészített baráti beszélgetések és közös kirándulások azonban mindig kellemesen oldották a szakmai programok sűrűségét, nem volt hát hiányérzetünk.
Dr. Petrikás Árpád
Legutóbbi debreceni magánlátogatásunk aztán végre alkalmat teremtett arra is, hogy megnézzük együtt a debreceni köztemető szép épületeit, vezetésével felfedezhessük a sírkert néhány nevezetességét, beszélgethessünk a temetőpark hatalmas fákkal szegett sétányain. Aztán még egyszer találkoztunk, megint csak temetőben, Békés város köztemetőjében 1998 nyarán, Gáspár László temetésén. A nagy tömegben csak a szertartás után találkoztunk, nem volt szavunk egymáshoz, csak néma kézfogásra és ölelésre tellett. Telefonbeszélgetések és levélváltások után egy év múlva nyílt alkalom a személyes találkozásra: országos konferenciát készítettünk elő Szentlőrincen, a harmincéves „szentlőrinci gondolat” jegyében; persze, hogy vállalkozott előadásra. Ez az első olyan tanácskozásunk, amelyen Gáspár László már nem lehet jelen, egy éve halott, és nincs már meg az iskola sem, amelyet megálmodott, két éve, hogy valami más van a helyén, elnevezésében és szellemiségében is elidegenedő intézmény…
Mintha ma történne, pedig tizenhárom éve már, megcsörrent a telefon, Árpád volt a vonal másik végén, az előkészületekről érdeklődött. Hogy rendben vannak-e a dolgok. Ő készül az előadására, közben előbb még Debrecenben a Nagy László emléknap előkészítő tanácskozásán vesz részt, csütörtökön meg Makarenko munkabizottsági ülés lesz Budapesten, azt sem hagyhatja ki.
– Hogy érek én hozzátok estére? – töprengett aggodalmaskodva. – Ráadásul valamiért nem a Déliből, hanem Kelenföldről indul a vonat Pécs felé. Mire én a bizottsági ülésről odaérek… Sebaj, majd csak lesz valahogy. Találkozunk Lőrincen 19.10-kor.
Aztán mégsem találkoztunk, nem szállt le a vonatról szakirodalommal kitömött, nehéz táskáját lóbálva, nem integetett messziről, nem harsant fel a baráti köszöntés öblös baritonján, és testközelbe érve nem ölelhetett magához a szabad karjával. Semmi sem úgy történt, ahogy történnie kellett volna, mert ami megtörtént, nem tudott meg nem történtté lenni. Kedden délután taglózott le a hír: Árpád halott, közlekedési baleset érte. Otthon az asztalán befejezetlenül maradt a tervezett szentlőrinci előadásból az utolsó órákban leírt másfél oldalnyi szöveg.
Pénteken, a konferencia nyitásakor arra gondoltam: nemcsak eggyel kevesebben vagyunk mi itt most, hanem végképp magunkra maradtunk: Gáspár László után Petrikás Árpád halálával pótolhatatlanná lett a veszteségünk. Az egyedülvalóság súlya nehezedett rám. Egymagában kinek vethetné a vállát az ember?
2.
Petrikás Árpád nevét 1955-től ismerem, ebben az évben végeztem el a tanítóképzőt, és ebben az évben jelent meg Petrikás Árpád első jelentősebb publikációja; így hát számomra ő kezdettől létezett, mint annak az oldalnak a képviselője, aki birtokában van mindazon „szakmai okosságoknak”, amelyekhez a másik oldalon munkálkodók az ő közvetítésükkel juthatnak el. Nevét hamar megjegyeztem, munkáimban gyakran hivatkoztam rá. Petrikás Árpád számomra „mindig” volt, a pedagógiai írások mögött álló embert azonban csak 1973-ban ismerhettem meg, egy nemzetközi neveléselméleti tanácskozás előkészületei során. Alig néhány ív tanulmánnyal a hátam mögött, harmincvalahány évesen megilletődötten figyelhettem meg: az eddig csak a szakirodalomból ismert nevek miként elevenednek meg, miként feszülnek egymásnak s vetik egymásnak vállaikat, gyürkőzve a tennivalókkal, egyetértve és vitatkozva olykor. Itt érintett meg először Petrikás Árpád varázsa. Közelebbről 1981-től ismerhettem meg, amikor Szentlőrincen Gáspár László örökébe léptem. Az „örökség” fontos részének tekintettem az iskola és a KLTE Neveléstudományi tanszéke között kiépült szoros szakmai kapcsolatot, ez vált egyre személyesebbé és csakhamar barátsággá közöttünk. Kapcsolatrendszerünk kiterjedtségét tekintve korántsem volt a mi barátságunk szimmetrikus: az én személyem kicsinyke töredéke volt az ő kapcsolati világának, míg számomra Petrikás Árpád egyike lett a pedagógiai gondolkodásmódomat meghatározó személyiségeknek. Nem érnék a végére, ha mindazt fel akarnám sorolni, amit tőle kaptam: az ő szakmai vezetésével doktoráltam, ő kapcsolt be a hazai pedagógiai közélet és közgondolkodás áramkörébe, és folyamatosan segítette a határokon túllépő szakmai kapcsolataim kiszélesítését is. Meghívása alapján (előadóként, szekcióvezetőként, legritkábban „sima” hallgatóként) állandó résztvevője lehettem a debreceni pedagógiai nyaraknak (tanszéki rendezvények, iskolakonferenciák, APNE tanácskozások), amit ő bőkezűen viszonzott: nevelőtestületi továbbképzéseinket iskolapedagógiai, rendszerfejlesztési témájú előadásokkal segítette, véleményezte készülő programjainkat, szerepet vállalt folyamatos tantervfejlesztésünkben, az Embernevelés című negyedéves folyóiratunkban rendszeresen publikált, s arra más munkáiban gyakran hivatkozott. Szakmai bizalmának kitüntető jeleként a folyóirat mögött álló Kemény Gábor Iskolaszövetségre bízta A „nevesincs sulitól” az egyéni arculatú iskoláig című könyvének, egy gyakorlatközeli egyetemi kutatóközpont két évtizedes iskolateremtő törekvéseiről készült szubjektív hangú beszámolójának a kiadását. Az életében megjelent írásain túl (feleségének, Évának jóvoltából) megismerhettem iskolapedagógiai gondolatainak módszertani vetületét is, amelyeknek nagy részét ausztráliai magánlátogatása idején, Sydney-ben „balkon-meditációk” címmel jegyezte fel. „… Esténként kiült a lányomék balkonjára – írta Petrikás Árpádné a könyv formátumban közreadott kötethez mellékelt levelében –, nézegette a város fényeit s a mintegy 60-70 kilométerre lévő Kék Hegyeket, és közben a nevelés módszertanán elmélkedett. Reggel pedig lejegyezte az esti gondolatokat. Így jött létre a könyv alapjául szolgáló kb. százoldalnyi kézirat…” A posztumusz kötet előzményeként 1995-ben már közreadott Petrikás Árpád (akkor szerzőtársakkal) egy kötetet Iskolapedagógia címmel, s ebben az embernevelés iskolapedagógiai alapjait tárta fel. Ennek folytatásaként ismerkedhettünk meg az embernevelés differenciális elemeivel (áttekintve az iskola folyamatos fejlesztését és önfejlesztését kikényszerítő társadalmi szükségleteket, az iskolai belső mozgástérrel kapcsolatos kérdéseket, valamint a rendszerfejlesztés problematikáját), a záró (posztumusz) kötet pedig az iskolapedagógia módszertanát foglalta rendszerbe: metodikai alternatívák, átfogó metodikai műveletek, részmetodikák, formák, keretek, eszközök felvázolásával.
Petrikás Árpád munkássága az iskolapedagógiához kötődik. Számára az elmélet és a gyakorlat egymásba hatolása magától értetődően sokirányú, egymástól elkülöníthetetlen s egymást kölcsönösen feltételező, egységes folyamat. Petrikás Árpádnál a gyakorlat nem pusztán az elméletképzés nélkülözhetetlen terepe, kiindulási pontja, és az elmélet sem csupán a gyakorlat tökéletesítésének vezérfonala, eszmei feltétele. Az iskolapedagógia nem kezdő- vagy végpont, hanem az oda- s visszaút maga: az elméleti felismerések konkrét valóságvilága, s a felismeréseket gazdagító (és szabályozó szerepüket érvényesítő) valóságvilág. Ezt a gondolatot tekintem Petrikás Árpád alapvető szellemi hagyatékának.
3.
A debreceni temetőkert gyönyörű. És hatalmas. Árpád vezetésével könnyűszerrel eligazodtunk az utak labirintusában, nélküle most elveszetten tévelyegtünk az évszázados fák közt.
Rengeteg az ember. Eljöttek tisztelő pályatársai, jó ismerősei, barátai.
A szertartás mértéktartó és méltóságteljes.
Hazafelé Irénnel (Árpád Ircsinek szólította a feleségemet) sokáig Árpádról beszélgettünk. Hogy mit szólt volna, ha elmesélhettük volna neki a viszontagságainkat. Ahogy mi beestünk a temetésre Irénnel. Zavarodottságunkban mindketten hibát vétettünk induláskor, és emiatt nehéz helyzetbe kerültünk érkezésünkkor. A több órás útnak sportos öltözékben vágtunk neki, és úgy terveztük, hogy majd Debrecen határában átöltözünk feketébe. Ám Irén hiába kereste a vállfán a szoknyáját, csak a felső rész volt azon. Belvárosi áruház szóba sem jöhet, nincs arra idő, sárga halásznadrágban meg nem mehet emberek közé. A baj nem jár magában, én meg a nadrágszíjamat hagytam otthon, sétálhatok zsebre dugott kézzel, hogy baj nélkül megtarthassam a nadrágot magamon. Ilyen nincs…
Aztán sikerült megoldást találnunk: a kétségbeejtő felismerés után éppen egy kínai bolt előtt haladtunk el Debrecen elővárosában. Próba-szerencse: szoknya ugyan nem volt fekete színben, de egy nagyon csinos, a bő szárával selyemszoknya hatású nadrággal egészíthette ki öltözékét. Rajtam is segített: „drót mindenhol van”, mondta, és csakugyan, néhány lépés után dróttal fogott össze mindkét oldalamon két-két övbújtató pántot, ettől éppen méretemre szabottá lett a nadrág derékbősége, és a zakó takarásában ebből semmi nem látszott. Hogy néztünk volna ki mi ketten: furcsa pár a sárga halásznadrágban és a le-lecsúszó nadrágban… Szinte magunk előtt láttuk a döbbent pillantásokat, ettől nevethetnékünk támadt, csak Árpádról tudtuk elképzelni, hogy öblös hangján velünk nevetett volna.
Itt sokáig elidőztünk, hogy hogyan jártunk, és még hogy járhattunk volna, csak azt sajnáltuk, hogy mindezt Árpádnak már nem tudtuk elmesélni, így csak elképzelni lehet, hogyan nevetett volna velünk, szinte hallottuk jól ismert nevetését, kellemesen zengő, öblös baritonja betöltötte a kocsi belső terét, és velünk maradt, bármikor felidézhetően, mintha valóságos találkozásnak volna az emléke.
Ennek már tizenhárom éve, és közöttünk van ma is, érezzük a jelenvalóságát, és ez így marad már a mi időnk végezetéig.
Hozzászólások