1.
Márciusban emlékezhetett volna a szakma Gáspár László születésének 75. évfordulójára. Országos volt a csend, a kiváló tudós-pedagógusról csak néhány hozzá közel álló magánember emlékezett meg. Harmincnégy évvel ezelőtt a Dunántúli Naplóban írtam róla, párhuzamot vonva a szentlőrinci és (az előzménynek tekinthető) karasemlyéki kísérlete között. Ezt az írásomat kerestem, amikor írni készültem az évfordulóra, a közel négy évtized azonban nagy idő, csak bibliográfiai adatként bukkantam rá: „Karasemlyéktől Szentlőrincig” Dunántúli Napló, 1978. március 1.
Aztán megírtam az emlékezést a cikk nélkül is, emlékezetemre támaszkodva.
Nem sokkal később történt, hogy meghívást kaptam a pécsi Gebauer Emlékév indító rendezvényére. A Tudásközpont egyik könyvtári olvasótermében gyűlt össze az ünnepi rendezvény közönsége, én az egyik hátsó sorban lévő széken kaptam helyet. Távozás előtt vettem észre, hogy a hátam mögött lévő polcokon a Dunántúli Napló évenként bekötött példányai sorakoznak Közöttük volt természetesen az 1978. évi kötet is, mégpedig pontosan mögöttem, fejmagasságban, benne a keresett cikk, Kocsis József: Karasemlyéktől Szentlőrincig… Micsoda véletlen! – gondoltam. De rögtön eszembe jutott, mit mondana erre néhai atyai barátom, Rónai Béla nyelvész professzor: „Véletlen nincs, csak Isten inkognitóban…”
És mert pontosan emlékeztem a lapszámra, a házigazda olvasóterem-vezető előzékenyen fénymásolatot készített számomra. Itt van ez most előttem, így kezdődik a cikk: „Kevesen tudják, gondolom, hol van Karasemlyék puszta, és hogy egér lyuggatta falaival áll-e még a birkalegelő szélén az egykori tanyai iskola, azt tán Gáspár László sem tudná megmondani…” Én már tudom: nem áll. És hiába írom be a Google-térkép keresőjébe, hogy Karasemlyék, ez a válasz érkezik: 0 találat. Nemcsak az iskola, az egykori település is eltűnt a térképről, elsodorta az idő. Ha Gáspár László nevére keresek rá, még kapok címszavakat. Igaz, Gáspár Laci énekes ismertsége őt már nagyságrendekkel megelőzi…
2.
József Attila szép versében olvasom: „… egyszer csak előbúvik / nappali rejtekéből, / belőlünk / az az oly-igen éhes, / lompos, lucskos kutya, / és istenhulladékot, / istendarabkákat / keresgél.”
Az ateista kutyája persze tisztában van azzal, hogy világa határai közt nincs más, csak a másik ember az ő kutyájával. Ezért aztán templomokkal a szemében emberhulladékot, emberségdarabkákat keresgél világ-nyüvötten.
Jómagam némely egyházi szolgáltatók Isten-kínálatába bele sem piszkálgatok: ajtónállók ők Isten előszobájában, afféle ajtónyitogatók. Az ateista mi mást gondolhatna: hinni az ajtónállók-teremtette (ezért gyarlóságuk jegyeit magán viselő: kicsinyes, hiú, rosszhiszemű, bosszúállón büntető) Isten létezésében – felér egy istenkáromlással.
Van másmilyen istenkép is, a legrokonszenvesebbet Böjte Csaba vázolta elém:
„… Szeretem elképzelni, hogy Jézus egy kicsit nőtt, és az apukájával együtt dolgozik, fűrészelnek. A fűrész egyik végét fogja az Isten, a másikat az ember. Talán bölcsőt készítenek vagy asztalt, vagy talán koporsót, nem tudom. Olyan jó látni azt, hogy Isten együtt dolgozik az emberrel!” – mondta valamelyik év karácsonyán.
Ez az Isten, az emberközeli, elkerült valahogyan gyerekkoromban. Az a másik, a magasban trónoló, a villámló tekintetű, megérinteni sem tudott, nemhogy magához édesgetni. Az előbbiről, a megértő, bölcs öregről tudom elképzelni így utólag, hogy türelmesen végighallgatta volna a létezése ellen érvelő gyermeki okfejtésemet: Ha mindenható, akkor tud-e akkora követ teremteni, amit ő maga sem tud fölemelni? Ha tud, akkor éppen teremtése folytán kell akkora kőnek léteznie, amivel sehogyan sem tud elbírni. Ha meg ilyent nem tud, akkor még nyilvánvalóbb a kudarca. Szeretem elképzelni, ahogy így sarokba szorulván rám néz szelíden, és azt mondja: „Ügyes…” És megsimogatja a fejemet. Ilyenkor tudnám igazán sajnálni, hogy nincsen.
3.
Mostanában már gyakrabban járok orvoshoz, kétévenként; hetven alatt még három évre hosszabbították meg a vezetői engedélyemet, az elején pedig, emlékszem, hosszú évekig nem kellett felkeresnem az orvosi rendelőt. Az orvos korombéli, barátom, már ismer:
– Csak nem járt le a jogsid? – kérdezi, amikor a rendelőjébe lépek. A dolog hivatalos része után elbeszélgetünk kicsit.
– Hogy állsz az erők általános fogyatkozásával? Bírod még? – kérdezi.
– Már semmi nem a régi – mondom –, de egy félnapi kaszálással még elbírok…
Talán azért ezt mondom, mert falusi gyerek volt a doktor úr, meg mert csakugyan, éppen mögöttem van az említett teljesítmény: Bonyhádon az időhiány miatt elhanyagolt kertet tisztogattam kaszával, három terebélyes diófa alját, hogy a lepotyogó termést ne kelljen az égbenyúló gizgazok között keresgélni.
Kaszát felnőtt koromban fogtam a kezembe először, fizetés-kiegészítésképpen nyúltartással próbálkoztam, volt egy kis lucernásom, ahhoz kellett ez a tudomány, ha nem akartam másokra szorulni. A lucerna jó gyakorló terep: a lágyszárú sorok engedelmes rendekbe dőlnek, szinte maguktól, de még így is sokáig megesett, hogy a kasza hegye olyan rezdüléssel állott bele a kemény talajba, akár egy csúcskísérletnek nekirugaszkodó rúdugró sporteszköze. (Az iskolaablakból figyelő takarítónő erre csak annyit jegyzett meg: – Megfigyeltem, hogy minden férfinek másképpen áll a kasza… Csak amikor meghallotta, amit mondott, akkor jött rá, hogy gellert kapott a mondata, és zavartan ellépett az ablaktól…)
Mára meglehetős gyakorlatot szereztem a kaszálásban, nem csapkodok, nem erőből vagdalkozom, a talajon csúsztatom a pengét, megtanultam beosztani az erőmet munka közben, érzem a ritmust, nem fáraszt, és ha nem hajt senki és semmi, örömet okoz a munka.
Így voltam ezzel most Bonyhádon is, talán csak a vége nem hiányzott már, belenyúlt az idő a déli melegbe, de nem hagyhattam abba előbb, csak amikor a harmadik diófa aljával is végeztem. Jóleső fáradtsággal töröltem meg verejtékező homlokomat: jöhet az ősz esőstől- szelestől, van hová hullania a diónak.
Talán a homloktörlés mozdulata vezette a tekintetemet a lombok közé, és nem akartam hinni a szememnek: a fán egyetlen szem diót nem találtam. Így jártam mindhárommal, és (mint megtudtam tőlük) így jártak a szomszédok is valamennyien, az egyik tavaszi fagyhullám elbánt a Kert közi diófákkal Bonyhádon.
Mit is kérdezett az imént az én orvos barátom? Hogy hogyan állok az erők általános fogyatkozásával. Az időskori leépüléssel. Lehet, hogy nem is a testi erőkre gondolt? Tavaly talán még előbb a lombok közé nézek, s csak aztán fentem volna a kaszát…
Üsse kő: testedzésnek jó volt ez így is.
Meg hát rend a lelke mindennek.
Csak nem hagyom elvadulni a kertet, csak azért, mert nem hoztak termést a diófák!…
4.
Gyerekkoromban rengeteg kisházat építettem, egy kisebb haza kitelne belőlük: földbe vájt kunyhót, vesszőfonadékból összetákolt viskót, faágak közé ékelt magaslest, és kőből, tégladarabokból valókat is. Felnőttebb koromra sem veszett ki belőlem a „kisházépítői” lelkesültség, igaz, „kisházaim” ekkor már mindinkább iskola-formájúakká lettek, és afféle belsőépítészként pedagógiai programelemekkel tagoltam belső tereit.
Az ember otthonosabbá szeretné tenni maga körül a világot, kisházat épít hát magának virággal, kerttel, odaképzelt fákkal, ha gyerek még az ember. Ám ha erős felnőtté növekszik, legelőször is fejszét s baltát ragad, ágvágó fűrészt, metszőollót hogy új rendet vágjon a mások rendjét tükröző környezetben. A világ ekként változik, a mindenkori változtatók vágyai, törekvései és lehetőségei mentén.
Az ember kisháza folytonos veszélyeknek van kitéve, a változtatás kényszerhelyzeteinek, amelyek mögött lehetnek méltánylást érdemlő indokok is, de különösebb ok nélkül is rátenyerelhetnek építményeinkre, hiszen mindenkori jelenünkön elburjánzik néha a bárgyú szűklátókörűség, az ostoba gátlástalanság, a hivatalnoki akarnokság, az erőfitogtató hatalom, és a mindenkori jövőt átláthatatlan felhőkbe vonja a politikai jövés-menések által fölvert por. Ez így természetes. Vagy ha nem is természetes: mindenképpen számítania kell erre annak, aki kisházak építésébe fog.
Érdemes-e akkor kisházat építeni? Ha úgysem marad meg, ha úgyis lerombolják, elsöprik az útból, átlépnek rajta, téglánként széthordják, és az értékesebb elemeket – mintha az övék volna – gátlástalanul beépítik saját kisházaikba, és az előkertek féltve őrzött fácskáin otromba sebeket ejtve kódolják elfogadhatatlan üzeneteiket?
Vannak, akik kisház-építő buzgalmukat a kamaszkorral kinövik. Nekem ez nem sikerült: hetvenöt évesen is rajtakapom olykor magam, hogy kisház-építésen jár az eszem.
Lehet ezen segíteni, doktor úr?
Hozzászólások