(AZ APA ÁRNYÉKA…)
– Egy kis vacsora előtti kóstoló – riadt föl Júlia hangjára („elbóbiskoltam volna?”), és örömmel fedezte fel a meglepetést: előtte egy kistányéron porcukorral meghintett palacsinta gőzölgött.
– Ennek nem tudok ellenállni – ragadta nyakon a hengeresen összecsavart palacsintát, félretolva a villát, lecsüngő végéről egy kibuggyant csöpp lehullott, a tányérkára éppen, de ez csak a szerencséjén múlott.
– Málnalekváros – mondta Júlia, és kedvtelve nézte a férfi mohó harapásait.
– Mind lekváros legyen. Jó?
– Az lesz.
A konyha felől édeskés málnaillat sodródott a levegőben, nehéz, telítetten szétterülő párásság úszott feléjük étvágygerjesztően.
– Te is a lekvárost szereted? – kérdezte a lányt.
– Azt.
– Csak a lekvárost?
– Nem. Csak a lekvárost a legjobban. Főleg a baracklekvárost.
– És ha többféle volna, melyiket ennéd meg először? Amelyiket a legjobban szereted? Vagy azt hagynád utoljára?
– Egyszer így, máskor úgy. Kipróbálnám.
A férfi ezen meglepődött.
– Én azzal kezdem, amelyiket a legjobban szeretem. Ha éhes maradok, jöhet a többi. Ettől csak egyszer tértem el, kamasz koromban, apám tanácsára. Az előrelátó ember a végére hagyja a legfinomabb falatokat, mondta, hogy jó emléke maradjon az egész lakomáról. Jól megjártam ezzel: mire a kedvencemhez értem a sor végén, annyira teleettem magam, hogy azt meg sem tudtam kóstolni. Apámat hibáztattam, csúful rászedett, mondtam neki, csak nehezen láttam be, hogy jót akart, csak ahhoz nekem másmilyennek kellett volna lennem, hogy nekem is ez legyen jó.
– Milyennek?
A férfi nem rendelkezett kész válasszal, némi gondolkodás után mondta:
– Talán az arányérzék hiányzik belőlem. Egyensúlyt teremteni magunk körül, ez a legfontosabb, és ez nekem csak ritkán sikerült. A családnak, munkának, szórakozásnak, az elfoglaltságoknak és a kapcsolatoknak szinte maguktól kellene valamiféle természetes értékrend alapján szerves egységbe rendeződniük. Olyan felismerések alapján, mint apám palacsinta filozófiája, amit beugratásnak véltem… Hogy visszaél a fölényével. Apámban van valami kíméletlen vonás, ezt aligha hinnék el nekem, akik ismerik, annyira másnak látszik.
– Megvert gyerekkorodban?
– Nem.
– Durván beszélt?
– Nem.
– Akkor?
– Például… soha nem tudtam megverni sakkban.
– Jobban játszik talán.
– De gyerekkoromban sem, egyetlen egyszer sem, amikor tanultam sakkozni, akkor sem.
– Hagynia kellett volna, hogy néha-néha te győzzél?
– Akkor talán megszerettem volna a sakkozást. Én engedem néha, hogy a gyerekeim megverjenek. Kegyetlen dolog érezni a másik mérhetetlen fölényét. Ellenérzést kelt, és ezek az érzelmek túlmutatnak a játékon. Áttevődnek.
– Mégsem elég ok ez arra, hogy kíméletlennek mondd.
– Jó, mondok mást. Az április elsejei beugratásait. Hiába tudtam előre, készültem rá, később is megtalálta a módját, felnőtt koromban is.
– Jó a humora. Ez csak nem baj?
– Másról van itt szó, nem humorról. Igazából magam sem tudom tetten érni, hogy a tréfálkozás derűsen csillámló szálait miként szőtte durva pokróccá. Csak nem tudtam jóízűen vele nevetni. Megalázottságot éreztem. Lehet ez túlzott érzékenység, bennem is lehet a hiba, hiszen ha jól meggondolom, minden beugratásban van valami durvaság. Benne van a fölényeskedés, a diadalittas mosoly, a pórul járt ember megszégyenülése feletti káröröm. Nem?
– Ha elmesélnél egyet, talán jobban érteném, mire gondolsz…
– Jó, a kedvedért. Egyet, mert nem szívesen gondolok vissza ezekre. Elidegenítenek. Naposcsibét rendeltem a közeli keltetőből, felnőttként, csóró pedagógusként, hogy megtoldhassam valamennyivel a fizetésemet; papíron számolgattam, hány csirkét kellene tojó koráig fölnevelni, hogy megérje, azoktól napi hány tojás várható. Csak az aggasztott, hogy hány lesz majd közülük kakas, mert ez döntően befolyásolja a számításomat. Beletörődtem – apám okfejtése meggyőzött, hogy nagyjából a fele lehet tojó, ettől azonban – kis számokról lévén szó – valamennyi eltérés lehet jobbra is, balra is. Egészen pontos feleződésre csak nagyszámú állomány esetén lehetne számítani. Valósággal fejbevágott ezek után a keltetőből postán érkező értesítés, amelyben (helyesírási hibáktól hemzsegő, primitív fogalmazásban, hogy még hitelesebb legyen) közölték a lesújtó hírt: a keltető meghibásodása folytán az igényelt mennyiséget szállítani tudják ugyan, de „csuppa kokas” (így!), amiért elnézésemet kérik. – Apám, ez nem lehet igaz, pont ettől féltem, hát nem bejött? – mutattam a levelet méltatlankodva, és nem tudtam mire vélni a kirobbanó nevetését, magyarázatul a levél dátumára tudott csak rábökni, levegőt sem kapott a nevetéstől, mutatta csak: április 1.
– És te?
– Nem tudtam vele nevetni.
– Nincs humorérzéked… Te még nem ugrattál senkit?
– Dehogynem.
– Látod…
– Ez más. Ez nagyon durva volt. Érdekes, hogy mások hasonló tréfálkozásaiban tudta, hol a határ. Valamelyik soron következő autónkért ketten mentünk Pestre. Taxival a Lánchídon hajtottunk át, amikor a taxisofőr a szemközti alagútra mutatott. „– Ha esik az eső, oda vontatják be a hidat, hogy ne rozsdásodjon…” „– Tényleg?” – kérdeztem ámulva, és sajnáltam nagyon, hogy ragyogóan süt a Nap, nem láthatom ezt a különleges eseményt. A taxis durva nevetésére éreztem, hogy apám magához von védelmezően a hátsó ülésen. Jó volt érezni ezt, és ez a jó érzés veszett el a későbbi tréfák bántó nevetései között.
– Elhitted az alagutat?
– Egy pillanatra. Annyira praktikusnak tűnt…
– Komolyan elhitted?
– Mondom.
– Kinevethetlek?
– Azt próbáld meg…
Együtt nevettek, felszabadultan, és a férfi úgy érezte, a nevetésük visszamenőleg is meleg fénybe vonja emlékezete árnyékosabb tájait.
(Folytatjuk)
Hozzászólások