(„AZ ÉN ANYÁM NEM HORDOTT BUBIFRIZURÁT…”)
Az anya a régi családi albumot lapozgatta. Szívesebben nézegette a múlt emlékeit, a jelen dolgaival nem foglalkozott, tudta, elvégzik rendben azok, akikre ez rábízatott és erejük is van hozzá, neki elég, ha csak elmondják a napi történéseket, hogy tudjon mindenről, mintha még mindig cselekvő részese volna a körülöttük folyó életnek.
– Te mamának szólítod – fordult József lehalkított hangon Júliához –, apukád ugyancsak, de hogy szólítják anyukádat mások? A barátnői?
– Júliának őt is.
– Ha fiútestvéred volna, őt meg Marconak hívnák?
– Volt fiútestvérem. Pici korában meghalt, én csak névről ismerem, Marco volt valóban. Meg képről, maradt róla fénykép, előkeresem majd.
– Ne haragudj.
– Nem tudhattad.
– Egyébként én is az apám nevét hordom.
– Hordod? Mint más a keresztet?
– Túlzás, de megérezted: nem igazán szeretem a nevemet. Ezt sosem mondtam, megbántottam volna vele az apámat, aki büszke volt rá, hogy elsőszülött fiúként ő vihette tovább az apai nevet. Meghalt apjára emlékeztette később ez a név, és amikor megszülettem, őrá is gondolva adták nekem ezt a nevet, meg persze, apám miatt is, ha elárvulnék valamikor, maradjon folyamatos a sor azzal, hogy a helyére lépek.
– És te?
– Gyerekkoromtól zavart, hogy kettő van belőlünk, és ez attól fogva, hogy felnőttként a foglalkozásunk is azonos lett, kezdett nyomasztani. A nevemhez állandó jelző tapadt, kimondatlanul is: én voltam a „kis”… Így „naggyá” lenni nem lehet, márpedig ifjú korában kinek nem ez a legfontosabb? Megszakítottam hát a hagyományt, az én fiamnak ne legyen ilyen gondja. Apám iránti tiszteletből (meg hogy vigasztaljam ezzel, hiszen biztosan sérelemként élte meg ezt a helyzetet, ha nem is mondta soha) a nagyobbik fiam második névként a József nevet kapta. Lehet, hogy ezt nem is tudja, senki nem szólítja ezen a nevén. Talán majd neki, ha egyszer fiúgyermeke lesz, előkapja ezt a tartalék nevét, és helyreáll a világ rendje. Jólesne ez nekem, ha akkor még tudnám, bár sajnálnám a kis lurkót ezért: – Józsika, Jocó, Jóska – mondanák neki, és ez úgy hangzana, mintha csúfolnák. A József szépen hangzó és komoly hangulatú név, csak hát senki nem használja ebben a formában. Ez talán az egyetlen név, amely csak becenév alakjaiban használatos, ezért is idegenkedem tőle a mai napig. Egyébként semmi bajom vele, miért kellene szégyellni, szép név, bibliai, és ha Jézus apjának megfelelt, nem lehet ellene kifogást emelni. Csak hát Jézus apját sosem szólították Jocónak. Mennyire más az: József…
Az anya el-elbóbiskolt mellettük. Örült, hogy itt vannak körülötte, szívesen hallgatta beszélgetésüket, de elfáradt hamar, kialudt a fény a szemében. Ha elaludt, becsukták maguk mögött az ajtót, ne zavarják. Vagy csak lehalkították a szavaikat, érezze, a közelében vannak, ezt szerette a legjobban, pihenhetett, ott volt közöttük mégis, nagy utazásokat tehetett közben az időben, az emlékek között révedezve, mint most is.
Júlia a párnát igazította anyja feje alá, hogy jobban ráláthasson az album képeire.
Az anya megállt az egyik képnél, rámutatott, és mondott valamit Júliának, amit a férfi nem értett, de látta, fiatal kori kép volt, látta az örömöt az asszony arcán, felcsillanó szeméből látható volt, hogy számára fontos a felfedezett kép, örömmel mutatta a lányának, mint egy bizonyítékot: ilyen volt ő fiatalon, volt ő is fiatal, szép volt, finom vonalú arcát fekete haj koszorúzta vastagon, dúsan; ragyogott a haja, ragyogott az élet körülötte, és ez a ragyogás belőle sugárzott; aki ma ránéz, hogy is gondolhatná, hogyan volt régen, erre jó ez a kép, bizonyítékul, láthatja bárki, büszkén mutatja, és nem arra gondolt, amikor mutatta, hogy mindez elmúlt örökre, maradéka sincsen, hanem hogy volt, kétségbevonhatatlanul volt az a régmúlt, és nemcsak volt, hanem, lám: van is, nemcsak ez van, ami itt körbeveszi, ahogy itt fekszik elesetten, elveszve a vastag ágynemű takarásában, akkora már csak, hogy ki sem rajzolódik testének körvonala az ágyruha szétfutó ráncai közt, nagykendővel a fején. A volt haj nyomokban sincs már a rásimuló kendő alatt, vagy hogy mégis talán: álmában éppen, illenék is szép arca köré, a kisimult vonásokhoz.
Mert elaludt közben, kicsúszott az album a kezéből.
A férfi szólalt meg
– Meséljek neked az én anyám hajáról? Hogy az övé milyen volt? A betegsége idején?
A lány beletúrt ujjaival a férfi sűrű hajába.
– Mint most a tied. Olyan lehetett. Tőle örökölted?
– Apámé volt ilyen fiatal korában: sötét, hullámos, korán őszülő, erős szálú. Az én hajam inkább apai örökség – mondta a férfi, és eszébe jutott, hogy az anyja is korán őszült, neki is erős szálú, sűrű haja volt. Csak éppen sima, egyenes, ellenállt minden göndörítő szándéknak. Olyan sűrűn nőttek egymás mellett a vastag szálak, hogy nem is fér volna közéjük semmiféle hullámzás, gyűrű, csigavonal. Mégsem volt sprőd: a hajvégek rugalmas, lágy kötegekben hajoltak egymásra, és rétegeződtek egymáson tömött tincsekben. Fiatalabb korában gesztenyebarna, vaskos nyalábokban vállig leomló szálak keretezték keletiesen széles csontú arcát – emlékezett a férfi. – Ezt inkább csak képekről tudom. Ha visszagondolok rá, leginkább úgy látom magam előtt, hogy a fejtetőn gumigyűrűvel összefogott haj minden irányban elrendezve hullott alá; olyan volt így, mintha egy vízipálmát egyensúlyozott volna a fején. „Az én anyám nem hordott bubifrizurát” – énekeltem neki, ettől mindig nevethetnékem támadt, hogy bubifrizura, ilyennek képzeltem, hogy a búbján billeg valami furcsa frizura, láttára az ostobácska dal motoszkálni kezdett a fülemben, nagy jókedvemben fölkaptam anyámat, forogtunk együtt sebesen, ő rémüldözve kapálódzott („meg vagy te őrülve, teszel le rögtön?…”), én meg nem törődtem a tiltakozásával, pörögtem vele, amíg csak volt bennem szusz az énekléshez: „Az én anyám nem hordott bubifrizurát…” Emlékszem, egyszer boltban vásároltunk együtt, hentesüzlet volt, húsért akkoriban a városba kellett beutazni; anyám a pénztárnál fizetett, és messziről láttam, hogy két fiatal lány milyen leplezetlen ámulattal csodálja a haját, előttük állott a sorban, egyikük hozzáért a tenyerével, épp csak megérintette, látszott irigykednek is kicsit, és az a csodálat jólesett nekem nagyon, jó érzés volt, hogy anyámnak sikere van, megbámulják, idegenek is fölfigyelnek a szépségére…
Elszorult a szíve, amikor visszagondolt a megritkult hajszálak közül kivillanó fejbőr rózsaszínű meztelenségére, maga előtt látta a magatehetetlen testet, ahogyan az ágyban feküdt, és szedegette a párnáról, a takaróról, a ruházatáról a mindenütt szétszóródó fehér hajszálakat. „Mint az ökörnyál” – mondta – „de azt legalább a szél elsodorja.” Ősz parókát vásároltatott magának („így nem mehetek emberek közé”); a húga vette meg, ő mégiscsak jobban ért az ilyen dolgokhoz. Meg hát az ő feladatává lett a napi gondoskodás, ő vette magához az anyjukat („amíg meggyógyul”, mondták, és akkor még hitték is ezt), ő vette meg a parókát is: sikerült egy rövidre nyírt, galambősz parókát találnia, nagyon hasonlított az eredetire, csak lágyabb volt, hiányzott belőle annak tömörsége, rugalmassága. Ő persze rögtön felpróbálta, anyja helyett, rémesen nézhetett ki benne, a húga sem bírta nevetés nélkül, ő pedig még bohóckodott is az anyjának, és énekelte magára erőltetett jókedvvel: „Az én anyám nem hordott bubifrizurát”, és a karjait úgy tartotta maga elé, mintha anyját szorítaná magához, és pörgés közben úgy is érezte, hogy a karjaiban tartja, érezte a melegét, csak súlya nem volt, és erőtlenül mozdultak tiltakozásra a csont-sovány karok…
– A telet még kivárta – folytatta a férfi –, nagy tél volt, hosszantartó, nagy havakkal, tömött, fehér koronák alatt roskadozó vézna fácskákkal az ablak alatt.
Azóta hat tél jött el, a behavazott fák hat télen át idézték föl benne anyja emlékét, és ha elmúlt a tél, a levéltelen ágakon megtelepült iszalag bolyhosan szálazó, ritkás parókája emlékeztette nagybeteg anyja hajkoronájának maradék szépségére.
(Folytatjuk)
Hozzászólások