A kert a pihenés helye, szívesen hiszem ezt, pedig ha időmérleget készítenék, aligha a pihenés ideje volna a nyerő. Tagbaszakadt, marcona fák szólítanak munkára, ellentmondani gyáva vagyok, elfáradok hát rendesen, mostanában hamarabb és többször is egy nap, s gyakran úgy érzem: lábon hordtam ki egy súlyos permetezést.
Ilyenkor más nem segít: irány a pihenőudvar, sarkában az öreg eperfa messziről int, madarai egymásra rálicitálva hívogatnak, vár már az árnyék, az enyhet adó. Pihenőudvarunk legyalult, sárga vadföld korában sem volt nagy, mostanra meg talán feleakkora a területe. A szegélynövények megnövekedvén, burjánozva kitöltik, négyfelől nyomulnak előre, körkörös támadással, és évente alig észrevehetően növekvő sávokat hódítanak el belőle. Ha nem figyelünk – és persze: ha van annyi időnk még – előfordulhat, hogy csak a négyszögletes kék asztalunknak marad hely végül a közepén, talán négy széknek még úgy-ahogy, ám nyújtózkodó ághegyek csiklandják incselkedve a rajtuk ülők tarkóját.
Az elfoglalt területekért kárpótlást nyújt a lombok sátra, jó ide behúzódni a forróság elől, nincs már szükség a kék asztal közepébe szúrható óriási cikkelyes napernyő művi árnyékára.
Az eperfa csipkézett levelei cakkos szélű, áttört mintázatokat rajzolnak az égbolt világoskéken fénylő, takaratlan felületére, s ahogy a szellő lebbenti, összébb húzódnak és szétnyílnak a bizonytalan körvonalú rések; eljátszik velük s játékukon elréved a bágyadozó tekintet, elgyengülve a ház gerince felett átúszó felhőkkel viteti magát, de nem jut messzire: a tömött pamacsok egyre áttetszőbbek, foszladozó anyaguk – tovább hígítva az égbolt kékjét – feloldódik benne, épp amikorra a szemhéjak összezáródnak észrevétlen. Nem egyszerre történik ez, az eperszemeken kövérre hízott legyek elnehezült dongásával az álom apró súlyokat aggat a szempillákra, az ásítások közti időn a csend a beszéddel megosztozik, szerénykedve előbb, aztán elarcátlanodva egyre nagyobb darabokat szakít magának belőle.
Kék dongó húz át felettem, íve kifeszül a fényes levegőben, mintha zsinór rezdülne, és átvetve rajta kétoldalt selymesen hull alá a csend.
*
Ismeretlen madár közelít a fák alatti zöldben, meg-megtorpanó, rigós szökkenésekkel surran, nem fél, de szemmel tart, vagy inkább szemkontaktust keres pillantásaival. Nem tudom azonosítani közelebbről sem, rigóforma, testtartása, nagysága és mozgása szerint is az, van benne mégis valami verébszerű, a színek összhatásában, mindamellett a részletekben nem
mutat verébre utaló jellegzetességeket, azok külön-külön határozottan rigóra vallanak. A kezünk ügyében lévő képes madárhatározó segítségével fenyőrigónak vélem, de nem meggyőző a kép, hogyan is lehetne egybevetni az illusztráció állóképét ezzel az elevenen ugrándozó „mozgóképpel”, rigó, mondom hát, ez látszik kétségtelennek, ebben megállapodunk.
Első nekifutásra otthon sem tudok meg sokkal többet róla: Turdus pilaris ő, ha csakugyan fenyőrigó (fenyőmadár, ahogyan sokan mondják), gyalogfenyők közt, örökzöldek bokros aljnövényzetében tartózkodik szívesen ez a fehér hasú, rovarevő énekesmadár. Ha csakugyan róla van szó. Bizonytalanságban vagyok efelől, hiszen szótlanul tette a dolgát, nem fakadt dalra, rovarokat sem fogyasztott éppen, a hasa pedig rejtve maradt mindvégig, felülnézetben a hátát, szárnyát és a fejét láthattuk, időnként az oldalát mutatta felénk. Szeretném azt hinni, fenyőrigó volt ez a mi madarunk, erre keresek további bizonyítékokat; érthetetlen, miért kedvetlenítene el, ha kiderülne utóbb, hogy hasának elegáns domborulatát barnás vagy szürke pihék borítják, és ezzel kútba esne a fenyőrigóság fő ismérve. Mintha elveszítenék egy kedves ismerőst.
De hát miért is ne lehetne fenyőrigó? Miért ne hihetném?
Erős akarattal már egészen valószínűnek gondolom, hogy fenyőrigó volt csakugyan, és már látom is, ahogy a fenyőágakról vékonyka aranyszálakon kanyargós rigófüttyök tekeregnek alá, és lengedeznek göndörödötten, gabalyodva, napfény csillan közöttük, és a sziporkázó fényességben a fejem fölött elsuhanó rigó hasa megvillan fehéren.
*
Zöld özönben madaras út, a Mecsektől a Bakonyig kanyarog. Az út végén, a jásdi kertben öcsémék lombját vesztett diófája arra emlékezik, hogy ilyen év nem volt még, egyetlen évben három lombvesztés: az első kettőt még a fagy szaggatta le a dermedt ágakról, a harmadikat is kinevelte a fa, ezt az őszi levélhullás sodorta messzire („…Játszadozik a szél. Mint ezernyi egér, futkos sok falevél…” – Kocsis Tibor), mostanra úgy szerteszéledt, akárcsak közös gyerekkorunk vén diófájának lombkoronája, amelynek már csak az emlékét őrizzük. Előbb arról is talán csak néhány falevél szabadult el a hirtelen támadt szélben, aztán a légáram szívóereje elragadta sorban valamennyit, később apróbb gallyak szövedékét repítette utána a kíméletlen förgeteg, a nagyobb ágak reccsenve szakadhattak le, s hogy a törzzsel mi történt, gyaníthatjuk, csak az bizonyos, hogy ma már semmi sincsen a helyén. Visszavarázslásának módját öcsém eszelte ki: magról kelt diócsemetét vitt haza tőlünk, a bonyhádi kertből, s amikor először kilevelesedett jásdi udvarukban a koronás fácska, oldalra kucorodva körbefeküdte a csenevész törzset, karikába, hogy árnyékába egész testével beférjen… Alig tíz év után kényelmesen elfértünk a lombja alatt valahányan, még a bakonyi kapaszkodókon megfáradt Suzukinak is jutott hely az árnyékában. Kedvtelve nézegettük öcsémmel a vastagodó törzset, s latolgattuk, hány év kell még, hogy megbírjanak az ágak, ha közébük fölmászni, mint gyerekkorunkban, kedvünk szottyanna, meg persze, hogy szükség esetén hová támasztanánk majd akkor a létrát… Ezek az évek is mögöttünk vannak már, az ágak elbírnának mindkettőnket egyszerre is akár, a létrának is van hely alatta, kitámaszthatjuk biztonságosan. Csak hát ki mer arra fölkapaszkodni ebben a korban…
*
Dédunokámat várjuk a hétvégére, nem egyedül jön, persze, családi kísérettel, tizenegy hónapos, most tanul járni. A napokban reménykeltő fordulat állott be hosszú tanulási folyamatában: támaszték nélkül megállt magában néhány másodpercre. Indulna, talán csak azt latolgatja, merre vegye az irányt. Már csak az az egy lépés hiányzik: az első…
Erről jut eszembe az én madaram. Az én madaram megmagyarázhatatlan, rejtélyes viselkedése. Mit akarhat ez a madár? Mert valami akar, hiszen a fejem fölé hajló meggyfaágra röppen, csattog izgatottan, szökken, felém fordul, a szemembe néz, és beszél hozzám folyamatosan. A sűrű lomb közt meglátom, miről beszél: egy másik madár ül háttal felém egy vékony ágon, róla mond valamit, egy kismadár, repülést tanuló korban lévő, teste akár a kifejlett madáré, csak a farktollai fejletlenebbek, ettől esetlennek és aránytalannak tűnik; ül csak mozdulatlanul, a felnőtt madár körbeugrálja, de rá sem hederít, félelme odacövekeli az ághoz. Pedig már csak az az egy lépés hiányozna… Az anya új taktikai elemet vet be: a fióka mellől zuhanórepülést imitál, a közbeeső ágakon meg-megperdül, hengerbucskázik, eljátssza bátorítón, hogy lásd, nem nagy dolog ez, és többszöri átfordulás után ügyetlenkedve landol a fa alatt. Így kellene tenned, mondhatja ezzel a kismadárnak. Nem tudsz segíteni? – kérdezheti tőlem. És csattog fáradhatatlanul, tekintetét rám emeli: ilyen értetlent… vagy én csinálok valamit rosszul? És tanácstalanul néz rám.
Néhány óra múlva visszamegyek, mire ment az én madaram: csak nem fog az a kölyök ott megöregedni…
Üres az ág. A kismadár megtette az első bátor lépést: önálló szárnycsapásokkal elindult a nagyvilágba. Kis szerencsével szemtanúja lehettem volna az anyamadár boldogságának. Azóta már az egész család csodálhatja a merész produkciót.
*
Hogy juthat eszembe a cukorborsólevesről a fácánkakas? Egy lehetőség: nem nagyon ízlik, és arra gondolok, jobb volna helyette fácánlevest kanalazgatni. A valóság az, hogy tényleg lehetne jobb a konzervből készült cukorborsó leves, ha nem konzervből készült volna, hanem a kertünkből való zsenge cukorborsóból, Irén mindig tett bele gyenge borsóhüvelyt is
néhányat, annál finomabb nincs is. Csak hát nincs, évek óta nem vetünk cukorborsót, mert a fácánok kieszegetik a vetőmagot, alig kel ki belőlük valamennyi. Próbálkoztunk gallytakarással, hiába, kicsipegették úgy is.
Hogyne gondolnék hát a fácánkakasra…
Hallom a szomszéd kert gazrengetegéből a rikoltását, s hogy „vércsés” hangzású választ hall felőlem, rikoltó hangja egyre közelebbről hallatszik, a hangom után betájolja az irányt, izgatottan lépdel, utána akar járni, honnan eredhet ez a rekedtes vijjogás, törtet előre az embermagasságú gazban, megfeledkezik az óvatosságról. Kibukkanva aztán megáll, félrehajtja a fejét, a nyakát nyújtogatja, és úgy mered rám, mintha hipnotizálni akarna, vagy rólam hinné ezt, és ott áll megdermedve; farkasszemet nézünk meredten, érzem, elgyávul, fél szemmel már a menekülés útvonalát méregeti – és a szívverésem is eláll, ahogy a hosszú csendből kirobban kiáltozva, heves szárnycsattogtatással… „Ez ette ki a borsóvetésemet” –szólal meg mögöttem Irén, és váratlan megszólalásával megtoldja ijedelmemet. „Emlékszel, hol ettük életünk legjobb fácánlevesét?” – kérdezi, pedig tudja a választ: „Szentendrén” –mondom. „Olyan fácánlevest azóta sem ettem” – folytatja ellágyulva, és magam is így vagyok ezzel, pedig itthon próbálkozott vele néhányszor, de valahogy mindig valami híja volt. Nem tudtunk rájönni, mi hiányzik belőle, de nem lett olyan. Azóta is sokszor fölemlegetjük annak az egyszervolt fácánlevesnek a felejthetetlen ízét.
Arra gondolok, talán még visszatérhetünk Szentendrére valamikor. Betérünk, akkor egy fácánlevesre abba a valamikori kisvendéglőbe. Ha megvan még. És ha szerepel az étlapján a fácánleves. Addig is megemlegetjük gyakran, hogy micsoda fácánlevest ettünk mi akkor Szentendrén. Szinte érzem az ízét, és mintha nemcsak a számban érezném, betölt egészen.
Felejthetetlen.
*
A nagy fenyő tövében törékeny kis fa telepedett meg, és az embermagasságig felnyírt fenyőágak alá ernyőt font körkörösen, az égbenyúló toronynak ereszaljat, a tűlevélmintás, karcsú felsőrészhez bodros miniszoknyácskát. Hogy kerülhetett a fenyő tövébe a csörgőfa csemete? A nagy fenyő tövéből a Máriavirág viaszos bőrlevelei közül nőtt ki ez a kis fa, és ezt a virágot anyám sírja mellől telepítettük ide, az olaszi temetőből, egy csörgőfa alól, amelynek árnyékában pihent anyám közel három évtizedig, addig a nyárig, amelyiken a nagybeteg fiammal tett utolsó közös temetői látogatásunkkor elszomorodva láttuk: elpusztult a csörgőfa, kiszáradt ágai zörgő árnyékot vetnek a beton sírfedőre. Nehogy kivágásakor vele együtt vesszen a dús Máriavirág is, áttelepítettük a közelünkbe, és vele bizonnyal a gyökerei közé kapaszkodó észrevétlen csörgőfa magoncot, amely megbújt a széles bőrlevelek takarásában. Kiravaszkodta anyám, hogy mellőle az elhalt csörgőfa utódja hozzánk kerülhessen, és itt cseperedjen emlékfává. A legjobb helye itt van, láthatom naponta, árnyékában megpihenhetek, és elnézhetem, ahogy a Máriavirágok zöldje és a csörgőlomb közti tér csendjében összevegyül a mával a régvolt, a magát téren és időn átálmodó kis fa idevarázsolja a legkülönbözőbb időmetszetek pillanat-buborékait, és azok egymáshoz koccannak, mintha a csörgőfa hártyás hólyag-termésének gömböcskéi ütődnének össze az áramló levegőben. Nemcsak a szokott templomi hűvös árad most a fenyő hallgatag tornyából, hanem mintha a folytonosság nyugtató érzete is közénk szivárogna a tűlevelek hézagai közt, és a csörgőfa termése lampionfüzérrel teszi ünnepivé a pillanatot, amikor a magvak megszólalnak: lám csak, van folytatás, semmi nem múlhat el nyomtalanul, amíg élnek emlékezők.
*
Kétszáz literes fémhordóban gyűjtöm az öntözővizet, ha fogytán van, feltöltöm újra színültig. Rigó röppen a peremére, önfeledten veti magát a feszített víztükörre: a fejét mélyre meríti, és megcsavart nyakkal fröcsköli hátra a vízcseppeket, a szárnyaival tapicskol, aprócska zuhatag fogja körül csobogva, néhány vízcsepp engem is elér. Nem zavarja, hogy nézem, mintha örülne, hogy nincs egyedül, lubickol és rám-rámnéz közben, nemcsak tisztálkodik és hűti magát, hanem strandol, mutatványokat végez, az indokoltnál nagyobbakat csap szárnyával a vízre, produkálja magát, könnyű a képhez hozzáhallani a szokványos strandzsivajt és gyermeklármát: „apu, nézd!”…
Gyönyörködve nézem a fürdőző madarat: szárnytollak legyezői nyílnak és összezárva lapátként a vízbe merülnek megint, rigófej nyomában mozgékony kígyócska tekereg, és a hátravetett csőr hegyéről vízcseppek állnak össze füzérré, és elszabadulva szertegurulnak a fénylő tolltakarón, aztán a farktollak merülnek a vízbe, és gyöngyöket merítenek ezek is, és széjjelhányják minden irányba: fröccsen a víz, és porladva visszahull, és körbekeríti fénykoszorúval a hordó peremén hancúrozó madarat.
„…áthajlik valahonnan,
mozdul visszafogottan,
s belemúlunk a fénybe
rigófürdető gyöngysátorban…”
Hozzászólások