Akár így is kezdhetném a történetet: „A hátam mögött váratlanul kinyíltaz ajtó, és az ajtókeretben a járási KISZ-titkár ismerős alakja jelent meg.” De kezdődhetne ezzel a mondattal is: „A térdmagasságban az utcára nyíló, résnyire nyitott szuterén ablakon át asztalosműhelyre lehetett látni, gépek zúgása hallatszott ki tompán, és fenyődeszkák friss gyantaillata úszott a levegőben.” Vagy akár ezzel a kérdéssel: „Mondták neked, hogy miként üresedett meg a neked felkínált igazgatói állás?”
Minden mindennel összefügg (ahogy József Attilától tudjuk: „… akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált…”), bárhol is kezdjük, csak eljutunk oda, ahol összeérnek a dolgok. Legjobb, ha azt a szót mondom ki elsőnek, amely egymásra csúsztatja a történéseket: Betlehem.
Egész télre elegendő munkálkodás öröme fűződik gyerekkorom legemlékezetesebb karácsonyi ajándékához, a lombfűrész készlethez. U-alakú keret tartozott hozzá, és az abba befűzhető fűrészszálak kis kötegei. A szálakat szárnyas csavarokkal feszítettük a keretbe, és hogy a munkadarab engedelmesebb legyen: egy leszorító satu tette teljessé a készletet. Máig elkísér a felforrósodó szálak nyomán a furnérlapokról lepergő fűrészpor fenyődeszka-szaga, ahogy összevegyült a karácsonyfafenyő friss gyantaillatával. Hasonlatos volt ez a Várady Antal utcai kis asztalosműhely szuterén-ablakából kiáramló barátságos fűrészpor-illatához. Sokáig szaglásztam ott ácsorogva, mire elszántam magam, hogy bekopogva furnérlemez-hulladékot kunyeráljak az otthoni munkálkodáshoz. Kitellett belőle egy egész Betlehem, maradt bőven még indián figurákra, egzotikus állatokra is.
Karácsony előtt végigjártuk a környék templomait, hogy a mindenütt más Betlehemekben gyönyörködjünk. Nem volt ebben vallásos áhítat, a karácsonyvárás misztériumának alkalmas kellékei voltak ezek a figurák, ateistaként is, máig visszaérzem ezt a gyerekkori hangulatot.
Ennek a varázslatnak lehetett ártatlan áldozata elődöm az első igazgatói munkakörömben. Tőle tudtam meg: valaki meglátta az éjféli miséről távozó sokaság között, feljelentették, és ez elég volt ahhoz, hogy vizsgálat nélkül felfüggesszék igazgatói beosztásából.
Ebben a légkörben volt dermesztő, ahogy a belépő járási KISZ-titkár egy pillantással felmérte a helyzetet:
– Miben mesterkedsz? Csak nem Betlehem készül?
Az asztalon satuba fogott rétegelt lemez, odébb további furnérlapok összevisszasága, a halom mellett színes papír borítású emberi és állat-figurák, lombfűrész szálak kötegei, lapokból összeeszkábált istállóépület, jászol. A levegő tele a fűrészeléskor keletkező felforrósodott gyantás-ragasztós szaggal. Itt a tagadásnak semmi értelme. Tettenérés ez a javából.
– Betlehem – válaszoltam határozatlanul –, de nem a szokványos templomi Betlehem; illusztrációnak készül József Attila verséhez…
Igaz volt, mégis úgy éreztem, szánalmas magyarázkodásként hatnak a szavaim.
– Van itt még élő hagyománya Betlehem-járásnak? Járnak a gyerekek karácsonyt köszönteni a családokhoz?
– Nem tudom… nem hiszem…
Csak dadogni tudtam.
– Faggasd ki őket. Jó alkalom lehet ez a helyi néphagyományok felélesztésére. Szüleik segítségével hozzáilleszthetitek a helyi szokásokat a vershez, ehhez jó hangulati háttér lehet az elkészülő Betlehem.
Azt hittem rosszul hallok. Egy járási KISZ-titkár bíztat engem betlehemezésre…
Sarosác Györgynek hívták ezt a különös KISZ-vezetőt, a később egyetemet végzett néprajzos szakembert, a hazai délszláv néphagyományok jeles kutatóját, nyugdíjazásáig a mohácsi múzeum igazgatóját. Ha nem így hívták volna, bizonyos, hogy nem viszem el szárazon…
Amikor régi karácsonyokra emlékezem, felidéződik bennem az a sajátságos illatfelhő, amelyben ott gomolyog a fenyőtűknek és a gyantának a kipárolgása, összevegyülve az asztalosműhelyek, jellegzetes fenyődeszka-illatával. Beszívtam mélyen, érzem most is, betölt egészen a gyerekkori karácsonyok varázslata.
Hozzászólások