(„A CSILLAGOKBAN ALSZOM”) Kellemesen esteledett, a teraszt szegélyező szőlőlevelek egyre súlyosabbak lettek a rájuk nehezedő sötéttől. Marcell elnyúlva hevert a lugas tövében, orra előtt, mintha szellő játszadozna vele, meg-megrebbent egy levél; a kutya egyenletes szuszogással odébb-odébb fújta, lassú ütemben, de az rugalmasan visszahajolt megint. Marcell álmában ideges rángással próbálta elhárítani a csiklandozást, nem ébredt fel rá.
Júlia szólalt meg.
– Ritával azután mi lett?
– Még a leszerelésem előtt elpusztult szegény. – József nem talált a kutya halálának dátumához biztos támpontokat az emlékezetében. – Az volt a gyanús, hogy anyám a leveleiben sosem említette a kutyámat. Amikor rákérdeztem, megírta az igazat, rákos daganata van. A következő levélben meg már azt, hogy vége van. Nem lehetett rajta segíteni. Talán ha otthon lehettem volna.
– Amikor szabadságra hazamentél, nem tűnt fel, hogy beteg?
– Határőr voltam, a nyugati határszélről nagyon ritkán engedélyezték az eltávozást. Akkoriban meg éppen kiképzésen volta, az hónapokig tartott. Az alapképzés után választani lehetett a lovas vagy a kutyás szolgálat között. Persze, hogy a kutyást választottam. Nagyon szép időszaka volt ez az életemnek. Sokszor gondoltam már, hogy talán a legszebb. Az volt a dolgom, ami otthon a hobbim: kutyakiképzés, aztán meg erdei barangolások a kezemhez szoktatott gyönyörű állattal. Német juhász volt az is, csak nem olyan szép rajzos, mint Rita.
– Nem hiányzott az otthon?
– Csak félig-meddig volt az meg már akkor, anyámék külön váltak. Rita halála után pedig még nagyobb lett az üresség. Ha visszajöttem, itt jó volt. Az itteni kutyámmal. Pedig nem úgy kezdődött az egész, hogy itt nekem örömem lesz bármiben is. Emlékszem – apám vitt a kocsijával a bevonulás helyszínére –, az volt az érzésem, börtönbe kerülök. Május vége volt, az útszéleken a nehéz virágok alatt szinte lógtak az akácágak, roskadásig megrakott akácok sorfala között autóztunk, gyönyörűséges tavasz kezdődött a világban, és én ebből kimaradok, gondoltam elkeseredetten. Meg a következő akácvirágzásból is: beláthatatlan messzeségbe veszett ennek a rám szabott büntetésnek a vége. Másfél év rabkoszton! Ártatlanul…
– Mi változott meg később?
– Nem tudom. Talán én? Az biztos, hogy a kutyás szolgálat ebben nagy szerepet játszott. Meg az, hogy ez nem a szokásos katonásdi volta. Itt minden élesben ment. Nem fölkészültünk egy lehetséges helyzetre, hanem résztvevői voltunk a valóságos napi helyzeteknek. Nem időrabló álfeladatokkal zaklattak a feletteseink, hanem velük együtt szolgáltuk a hazát. Védtük a határvonal kijelölt szakaszát. A riadó itt azt jelentette, életünk kockáztatásával el kell fognunk a határsértőt. Igazi próbatétel volt minden bevetés. Kaland.
– Mintakatona lettél?
– Csak lelkiismeretes. Komolyan vettem a dolgomat, örültem, hogy bíznak bennem, nem akartam csalódást okozni.
– És a leszerelés után? Hogyan találtál vissza a civil életedbe?
– Nehezen. Minden nagyon bonyolultnak tűnt. Addig egyszerű volt a világ, egyértelműek a feladatok, a függési viszonyok, az értékek. Ez megváltozott egészen, és ettől megzavarodtam, nem tudtam átlátni a dolgokat körülöttem, az önállóságom hiányzott hozzá.
– Hiányzott, aki naponta megmondja, mi a parancs?
– Nem sokáig. Heteken belül megnősültem. Már ezt is parancsra tettem, utólag ezt gondolom. El voltam varázsolva. Felségül vettem az első nőt, aki a közelembe került a munkahelyemen.
– Addig nem volt senkid?
– Ez a legkülönösebb. Volt. Tartottuk is a kapcsolatot végig, leveleztünk, tervezgettünk…
– Aztán?
– Aztán semmi.
– Nem is találkoztatok?
– Mire az összejött volna, már nem volt visszaút. Minden olyan gyorsan történt velem, hogy úgy éreztem, utólag értesülök mindenről. Akkor meg már nem volt mit tennem.
– Nem vagy önző kicsit?
– Ahhoz nekem kellett volna cselekednem. De velem csak megtörténtek a dolgok. Sajnálom.
– Magadat?
– Nem. Most már tudom, hogy jóvátehetetlen hibát követtem el.
– Nemcsak megtörtént veled?
– Nem. Ezért vállalnom kell a felelősséget.
– Utólag… Nem egyszerűbb felelősen dönteni?
– Belátom. És hogy elkésve, azt szégyellni fogom egész életemben.
Egész életemben, gondolta bosszankodva, hogy ezt mondta: hát nem lehet hozzászokni, hogy olyan nincs már?
Mit kezdjek ezzel az egysorossal: „A csillagokban alszom” – gondolta, amikor már egyedül volt, és hanyatt feküdt a teraszon, és látta maga fölött a csillagokat gyülekezni; álmosan hunyorogtak; kozmikus álmosságot érzett ő is, csak aludni nem tudott. Emlékezni sem volt kedve, túl sok történt vele aznap, és minden, ami történt, annyira fontosnak tűnt, hogy egyiket sem tudta az egészből kiragadni, az egész gomolygott benne rendezetlenül. Nyugtalanította ez a kavargás, ami tagolatlanságában leginkább az ürességhez hasonlított, annyira megfoghatatlan volt benne minden, hogy csak a csillagok hunyorgása volt valóságos, a csillagokban alszom, ismételgette a Weöres-sort, mintha én írtam volna, gondolta. Úgy érezte, csakugyan ott alszik ő a csillagokban, csillagidősen maga is, beleborzongva az iszonyú tér sötét és hideg csendjébe. Aztán már semmire sem gondolt, csak ez az egysoros töltötte be egészen, de nem az a néhány szó, hanem ott lüktetett benne mindaz, ami egy lehetséges versben törekedne formát ölteni, ha éppen ez lenne a címe a versnek, ez az egysoros, ez az önmagában vers: „a csillagokban alszom…”
(Folytatjuk)
Hozzászólások