Poldován Imre elégedetten telepedett íróasztala mellé. Különböző osztályokban öt történelem órát tartott Bursitch igazgató helyett, akit aznap valamiért beidéztek a tanfelügyelőségre. Elégedettsége érthető volt, mert legszívesebben Bursitch igazgatót helyettesítette, lévén a történelem olyan tantárgy, amelynek keretében legteljesebben kifejthette véleményét a világról, szigorúan a pártvonalat követve. Persze. A párt irányvonala és Poldován Imre felfogása mindenkor pontosan fedték egymást, ami nemcsak helyes volt, de maradéktalanul megfelelt az új idők új hangjának is. Természetesen a matematikában, a biológiában, sőt, még a testnevelésben is történtek a párt követelményeinek megfelelő változások, nemcsak a történelemben. Mégis, az új és igaz hangoknak a történelem nyújtotta a legtágabb teret. A tételt, miszerint kétszer három az hat, bármennyire is szerették volna, még a régi rendszer hitvány urai sem tudták megváltoztatni vagy kicsavarni. Azt már, hogy Petőfi Sándor a segesvári csatatéren egy orosz lándzsájától esett el, taníthatták ilyen álnok és hiteltelen módon. Elhallgatták ugyanis, hogy a tettes egy cári orosz volt (nem is orosz talán, hanem a cári hadseregbe befurakodott osztrák császári ulánus), mert hiszen egy szovjet katona ilyesmire sohasem vetemedne. Ám ezt bevallani egyenértékű a régi rendszer galád természetének elismerésével, amire az urak sohasem voltak kaphatók.
Poldován Imrének tehát jó napja volt ezidáig. De nyugtával dicsérjük a napot, mert egy jó nap a végére még jobb is lehet.
A tanári szobába Bursitch igazgató lépett be, és Poldován Imre rögtön észrevette rajta a reggel óta bekövetkezett változást. Az igazgató már nem volt a régi önmaga. Reggel, még távozása és a tanítás kezdete előtt, szokásos kimért hangján, dekadens zsargont használva igazította el a tanítókat, a jó ég tudja milyen gondolatokat leplező finomkodással, arcának megrögzött mimikájával, amiről – hiába próbálta titkolni – csak úgy sugárzott a proletariátus iránt érzett megvetése. Ez az arc most megviselt volt. Sőt, megdöbbentő, miután nyilván lerántották róla a leplet.
Bursitch igazgató nem is szólt egy árva szót sem, szokásával homlokegyenest ellenkező módon még köszönésre sem méltatta a segédtanítót. Eltűnt az irodájában, ahonnan rövid tartózkodás után egy súlyos aktatáskával kezében tért vissza a tanári szobába. Csak ekkor szólt Poldován Imréhez. Mint akinek vállára súlyos terhet rakott az élet, s ettől dereka is megroppanni látszott, lehajtott fejjel, a bűnösök színtelen hangján mondta:
– Átveheti.
Poldován Imre zavarba jött, nem értette mit vehet át, ettől függetlenül készségesen ugrott az igazgató mellé, s akarta kivenni kezéből a táskát, amit Bursitch igazgató féltve húzott magához.
– Az irodára gondoltam – mondta, majd a segédtanító csodálkozástól hosszúra nyúlt ábrázata láttán megkérdezte: – Vagy talán még maga sem hiszi? Pedig kiérdemelte. Minden következetes és áldozatos munka meghozza eredményét.
Ezt követően az igazgató kisomfordált a tanári szobából, valamivel később pedig az iskolából is.
Poldován Imre egész testét egy, eddig még számára is ismeretlen, általa sem tapasztalt melegség járta át, amikor belépett az igazgatói irodába. Csak nem? Persze, lehet. Bursitch úr álnok ügynöke volt egy régi, a történelem által túlhaladott világnak, de nem buta ember. Ha ő mondta, hogy az áldozatos munka…
Gondolatait nem tudta tovább szőni, mert megcsörrent az igazgatói íróasztalon álló telefonkészülék.
A melegség egyenesen lázas forróságba csapott át, amikor meghallotta Kurta Kálmán elismerő hangját. Kurta elvtárs gratulált neki, és további eredményes munkát kívánt.
Csábel Jóska ezalatt otthon gubbasztott a viaszosvászonnal letakart konyhaasztal mellett, és azon töprengett, mitévő legyen. Otthon ülni sohasem szeretett, ha tehette, még zsíroskenyerét is az utcán falta be, hiszen íze is jobb volt ott, ahol senki sem fűzte hozzá: ne zabálj, egyél! A szoba – ugye – alvásra használtatik, azért van. A konyhában meg mit lehet csinálni? Anyja főzött a sparhelten – tésztát most is, később döntendő el, mivel takarja majd, mákkal, prézlivel vagy lekvárral újfent –, segíthetne netán, de a lányoknak való kuktálkodáshoz nem fűlött a foga. Meg egyébként is. Anyja úgyis elzavarná, sosem szerette, ha valaki ott lábatlankodik körülötte.
Odakint szél játszott az eresz egy leszakadt bádogdarabjával, verdeste a falhoz. A megismétlődő koppanás percenként figyelmeztette: odakint van az élet.
De milyen?
Milyen az élet egyedül? Az ember kiemel néhány lapos kavicsot a sóderhalomból és kacsáztatja a Dunán. A folyóból felfröccsen a víz, kétszer-háromszor, négyszer is, ha jól dobja, aztán a kavics elsüllyed, a hömpölygő víz meg hallgat. Beszélni ugyan lehetne a folyóhoz, de a szavakat ugyanúgy elnyeli, mint a kavicsot. És még csak nem is fröcsköl.
Tujázhat a villamoson. De egyedül csak fészkelődne az ütközőn, amit két emberre terveztek. Egyedül még veszélyes is. A kalauz minden haragja csak rázúdul.
Vagy elkaphat egy lovaskocsit. Ezt inkább. Volt már, hogy a szenestől pénzt kapott, mert összeszedte a hulladék brikettet, vagy kapott egy szakajtóra való szenet, amiért az anyja dicsérte meg.
De akkor sem volt egyedül!
Hol lehet most Csóró és Kaka? Mindegy. Valahol megtalálja őket, mert beszélni kell velük. Nem lehetnek olyan makacs barmok, hogy ne értsék meg, ha nincs az a gázlámpás, aki hosszú rúdjával egyenest annak a pápaszemes főpajtásnak a karjai közé kergeti, akkor a tanítók most éppúgy egyessel honorálnák, hogy egyáltalán kifárad a katedrához felelni, nem ostromolnák folyton jó jegyekkel, amik sokkal inkább azt a hájtömeg új padtársát illetik meg, aki amúgy is irigykedik érte. És Poldován is nyugtot hagyna neki a hülye kérdéseivel, és nem rágná szájába folyton a még hülyébb válaszokat.
Nem viaskodhat az ellen, ami az iskolában történik. Sajnos a világ rendje már csak ilyen, az iskola a tanítók korlátlan birodalma, ahol azt tehetnek velük, amit Werbőczy a jobbágyaival, és még csak lázadni sem lehet. Mert rosszabbul járnának, mint Dózsa György a tüzes trónnal. Még azt a Pugacsovot is leverték, mint karót a földbe, pedig ő már bolsevik előfutár volt.
De hagyjuk az iskolát. Ami ott zajlik a falak között, az egy egészen más világ, mint a Dráva utca vége. Miért kell a kettőt összekeverni? Rendben van, ha kell – és muszáj – marad az első padban a zsírkirály mellett, de ahogy kilép az iskolából, ő ugyanaz, aki eddig is volt. Csóró és Kaka sem változhat meg.
Meg kell találni őket!
Az ajtóban apjába ütközött, aki rögvest visszatoloncolta a hokedlire.
– Mibe rángattál engem, te gyerek?
Csábel Jóska viharra készült. Olyan viharra, amiben nadrágszíj csattog a szél, könnyek hullanak eső helyett. Még anyja is, aki mindig védeni szokta, eldugta most a fakanalat. Mert a vihar még képes azt is felkapni. Az asszony meg is jegyezte:
– Mi bajod már megint azzal a gyerekkel? Ma még csak el se csavargott.
Az öreg Csábel nem tudta mit mondjon. Haragudott a gyerekre, meg nem is. Kavargó érzelmei helyett a tényeket öntötte ki szívéből.
– Kineveztek csoportvezetőnek – mondta az orrát piszkálva tétován. – Maga a párttitkár.
– És az olyan nagy baj, hogy rátámadsz a fiadra? Mi köze neki a párttitkárodhoz? Vagy a fiadtól várod, hogy ő adja mellé a fizetésemelést?
– Azt is kaptam – dörmögte csendesen az idősebb Csábel. – Mert ez a kölyök valami cikket írt. Aztán most engem jutalmaznak.
Hozzászólások