De csőstől jön az áldás.
Másnap az idősebb Csábel lelkendezve állított haza, felkapta a meglepetéstől szörnyülködő fiát a hokedliről, magasba lendítette, de úgy ám, hogy a mennyezetről árván lecsüngő negyvenes égő még fél óra múlva is hitetelenkedve himbálózott a drót végén.
– Szobád lesz! – kurjantotta el magát az ember, majd visszahuppantva fiát a véznalábú hokedlire, táncra perdült asszonyával, háromszor is megforgatta az asztal körül, pedig még zene sem szólt, a szomszédnál se, holott annak volt egy kivénhedt gramafonja, meg három féltve őrzött Karády-lemeze.
A gyereknek meg azon járt az esze, mije lesz még? Mert, hogy szobája lesz, az biztos. Az apja mondta. Mintha most nem lenne. Ott az ajtó mögött. Szép, takaros és tiszta szoba, bevetett ággyal, meg az ő roskatag sezlonjával a sarokban. Vagy az nem az ő szobája is?
Csábel Jóska a sarokba húzódott, a sparhelttal szemközti kredenc végéhez, hiszen itt akkora mulatság készül, hogy ahhoz még a Bazilika is szűknek bizonyul. Ilyennek még sohasem látta az apját. Még Béla szomszéd születésnapján is csak immel-ámmal toporgott, pedig akkor tényleg szólt a Karády-lemez, meg iddogáltak is szépecskén. Most azonban még a kövidinka sem került elő.
A tánc végre abbamaradt. Az asszony még ki sem fújta magát, zihálva kérdezte:
– Mi lelt téged? Megbolondultál?
Csábel Jóska is kíváncsi volt a válaszra. Apja többnyire borongós hangulatban tért haza, mint aki keserűséget esztergál egész nap, s a munkadarab forgácsai, bőre alá hatolva, megfertőzték lelkét is. Erre csak a kövidinka volt úgy-amennyire gyógyszer. Mit mondhat most az anyjának, kövidinka nélkül átlényegülve?
– Neked meg fürdőszobád, ahol aztán szépítkezhetsz majd.
– Pont én fogok szépítkezni! – tiltakozott Csábelné, és a gyerek, aki nem tudta mire képes a női hiúság, még furcsállotta is, hogy az anyja kétszer is megingatja fejét a konyhakredenc üvegajtajára pillantva. Ő is odanézett a kredencre, amelynek üvegéről a lenyugodott villanykörte nyamvadt fényétől kiszínezve anyjának arca tükröződött vissza. Így volt szép.
– Elég a sok kótyagos beszédből, azt bökd ki, ami a tarsolyodat nyomja.
– Lakást kaptunk. Ide nem is messze.
Az asszony leült a hokedlire, Csábel Jóska meg a kredenc mellől tátotta száját.
– Úgy ám! Azt mondta a párttitkár, kiérdemeltük. Meg azt is mondta, hogy Kurta elvtárs ajándéka, azé az okulárés nagykutyáé, aki a Jóskát hozta haza minap. Aztán még a lekváros tészta se kellett neki. Na, de majd meghívjuk az új lakásba. Tudsz te, Katám, mást is főzni.
Ez a hír, ami éppen olyan hihetetlen volt, mint Sztálin elvtárs számára isten létezése, új energiával töltötte fel Csábelnét. Amikor férje még azt is kijelentette, akár már most is elmehetnek szemügyre venni a tisztes ajándékot, eltűnt egy időre a szobában, amire napközben olyan ritkán volt példa, hogy azt még az átellenben gyakran leskelődő Krajcsikné sem tartotta számon.
És bizony szépítkezni ment. Mert amikor kijött a szobából, eddig kontyba fogott sötétbarna haja vállára omlott, még valami rúzst is kerített valahonnan a szájára. És mosolygott, egyenetlen, sárgult fogait sem szégyellte. Csábel Jóska hirtelen azt hitte, nővére lép ki a szentélyből. Holott nem is volt neki.
Csábelné az irányítást is magához ragadta, mert ahogy kilépett a szobából, rögtön ráparancsolt férjére:
– Csak nem képzeled, hogy így jössz velem? Ebben a gatyában? Van teneked tiszta nadrágod is, tessék azt felvenni.
Csábel Jóska egyik ámulatból a másikba esett. Ilyen, hogy az anyja apját egzecíroztassa, az meg engedelmeskedik is, talán akkor esett meg utoljára, amikor… De még akkor se.
Persze ő sem maradt ki a rendelkezések alól. Mert neki is meg kellett mosni lekvármaszatos száját a falicsapnál. Elvégre, hogy veszi az ki magát, úgy állítani be egy új lakásba, mintha megviselt hajléktalanok akarnának bekéredzkedni.
Csábel Jóska pontosan tudta merre van a Herzen utca, hiszen csavargásai nem szorítkoztak pusztán a Dráva utca végére, a malom közelébe vagy a református templom melletti grundra. Bejárta ő barátaival gyalog vagy villamosütközőn a fél várost. Lakásuk tágabb környékét, így a Herzen utcát is, alaposan ismerte, noha ide, vagy általában a Szent István parkba ritkán jártak. Ez a környék már egy más világ volt. Az itteni srácok füvön fociztak vagy a park nagymedencéjében – ahol ritkábban zaklatta őket a csősz –, nem úgy, mint ők Csóróval, Kakával meg a többiekkel a templom melletti grundon. Ott, ahol még Puskás Öcsi sem tudna egyenest rúgni a labdába, és Grosics is csak oldalát fogná, amikor egy robinzonáddal csalánbokorba vetődik. Mert a grundot – nem úgy, mint a Szent István park fűtábláit – évente csak kétszer kaszálják, tavasszal meg ősszel. Lehet, hogy a kaszálás a pap feladata lenne, ha már ott van a grund a templom mellett, de a papok lusták ilyesmire, manapság még a fogukat sem fenik, nemhogy a kaszát.
Szóval, a Herzen utca és környéke – beleértve a Szent István parkot – polgári negyednek épült, és annak is maradt meg. Nem tudni, Sztálin elvtárs tett-e erőfeszítést az elmaradott környék megreformálására, ám, ha igen, akkor ez az egyetlen egy vállakozása kudarcot vallott. Az új, haladó eszmék jegyében működő városvezetőség – természetesen a párt közreműködésével – ugyan költöztetett ide sok olyan családot, akik áldozatos munkájukkal, határtalan lelkesedésükkel, párthűségükkel kiérdemelték a megtiszteltetést, hogy változtassanak a város e negyedének maradi jellegén, de sokan közülük hamar feladták a lehetetlennek bizonyuló kísérletet. Inkább – bármekkora szégyen is – ők polgárosodtak.
Csábel Jóska, aki eddig lenézéssel tekintett fel a négy-ötemeletes házakra, most egészen más szemmel mustrálta az utcát és az utca végében elig észrevehetően megbúvó parányi teret, amelynek két padja előtt, a kora tavaszi bágyadt napsütésben kismamák ringattak gyerekkocsit, mint hajdan a ráérős polgári dadák. Ezen a téren mást nem is lehet csinálni.
És a ház!
Zárt lépcsőház, mint a börtön, ha az ember kilép lakása ajtaján az emeleti előtérbe, azt sem tudja este van vagy reggel. Van persze a háznak szép kertje is, de az meg a házmester birodalma, tán még útlevelet is kér a kertbe lépőktől. Útlevele meg nem sok embernek van. Csóró és Kaka sohasem fognak itt gyökeret ereszteni.
Talán a lakás. Mert az tetszett. Már hogyne tetszett volna! Az előszobából nyíló kisebbik szoba lesz az ő szobája. Télen egy külön kvártély – központi fűtéses radiátorral az ablak alatt –, ahol verhetik a blattot, fúrhatnak és faraghatnak, vagy csak dumálhatnak erről-arról Csóróval meg Kakával.
De ezt az ügyet le kell rendezni, gondolta Csábel Jóska, még ma, ha lehet, háztűznézés után, mert nem járja, hogy harag legyen köztük Sztálin elvtárs miatt, aki nyilván nem azért élt, hogy haragot szítson az emberek között. A saját szoba nyújtotta új lehetőség őket is jobb belátásra bírja majd, hiszen messze van még a nyár, amikor a szoba úgyis elveszti csábos vonzerejét, mert akkor fociznak a grundon, fürdenek a Dunában vagy pecáznak. De addig! Áprilisban még jócskán vannak hűvös napok, amikor jobb egy detektoros rádiót szerelni (vagy csapágyas rollert összetákolni, abban az ő apja is tud segíteni, ha szépen megkéri), mint ázni-fázni a Duna-part lépcsőin.
A házmester méregette őket, mint szabó a maradék szövetet, amiből nem tudja, mit lehet kihozni.
– Azok elmentek nagy dérrel-durral, fancsali pofával. Szerették ezt a lakást nagyon – mondta a házmester, nem téve hozzá, hogy ő meg a régi lakót szerette, aki éjszaka járt haza, s mint borravalóból élő bárzenész, maga sem sajnálta a kapupénzt. – De nagy úr, kérem, a muszáj, ezt maguk is tudják. Nem hagytak itt semmit vagy, ha igen, úgyse jönnek vissza érte. A kulcsot ne is adják már vissza. Ha akarnak, felőlem akár már ma is beköltözhetnek. Csak a liftre vigyázzanak, amikor cepekednek. Persze én úgyis ott leszek, mert én kezelem a liftet, mégis jobb, ha tudják.
Ezzel a házmester be is csukta előttük lakása ajtaját, mint akinek nincs miről csevegni, ha már egyszer a muszáj olyan nagyon nagy úr.
– Holnap szerzek lovaskocsit – mondta az idősebb Csábel önelégülten, fittyet hányva a házmester viselkedésére. Annak amúgy sem az a dolga, hogy barátkozzék, hanem, hogy tartsa rendben a házat. Mert a rendet meg a tisztaságot az új lakók is szeretik. – Aztán csak adnak egy nap szabadságot is a lakás mellé. Holnapután költözködünk.
Hozzászólások