Csábel Jóska semmire sem ment az iskolában, hiába is igyekezett, nagyon akarván. Mert a szünetekben Csóró és Kaka eltűntek, mint lopott holmi az orgazda kezén. A nagyszünetben még arra is vállalkoztak, hogy a pedellusnak segítsenek összesöpörni a járdát. Sepregetés közben is lehet beszélni, ha már tanítás alatt nem, seprű még nem fogta be senkinek sem száját, hacsak nem a nyelével késztették hallgatásra, gondolta barátunk, s már loholt volna lefelé a lépcsőn, két szorgos kézzel többet biztosítani a pedellusnak, aki idősebb ember volt, nemigen tudta nélkülözni a felajánlott segítséget.
Ám a lépcsőn lefelé igyekeztében Poldován igazgató kapta el.
– Gyere fiam az irodámba – mondta Poldován Imre, egy finom mozdulattal kisimítva új öltönyének nadrágját, amibe ez az ártány akaratlanul is belecsimpaszkodott, hogy fékezni tudja nagy lendületét. – Beszélni akarok veled.
Ezt bizony nem lehetett kikerülni. Csalódottan baktatott hát az igazgató nyomában.
Az igazgatói irodában nem sok módosítás történt, hacsak azt nem tekintjük jelentős változásnak, hogy az előzőnél háromszor nagyobb Sztálin-kép került az ajtóval szemközti falra. A belépőnek olybá tünhetett, nem is az igazgató, hanem maga Sztálin elvtárs üdvözli őt, egyenesen a túlvilágról. Bajsza alatt huncutul mosolyogva, akár egy szívélyes portás, aki minden vendéget egyforma atyai szeretettel fogad. A képre tán azért is szükség volt, mert Poldován Imre temérdek gondja, hegyhalomnyi munkája közepette többnyire elfelejtett mosolyogni, s így Sztálin elvtárs őszinte somolygása közvetítette az érkező számára: tőlünk nem kell félni, nálunk jó helyen jársz.
Poldován Imre Csábel Jóskára sem mosolygott ezúttal, a kedélyeskedést Sztálin elvtársra hagyta, hanem azért sok jóindulat hatotta át a szigorú igazgatói hangot.
– Tudod-e fiam, hogy az úttörők között is jobban kéne jeleskedjél?
Csábel Jóska ezt nem tudta. Márcsak azért sem, mivel megvetette az úttörőket, mint például zsírgombóc padtársát, aki éppenséggel őrsvezető volt a fiatalabb ifjúság e nemes szervezetében, ámbár egy horgot is képtelen volt a damilra erősíteni, a villamosra még jeggyel sem mert felszállni, mégis masírozott hófehér ingben, lángvörös nyakkendővel a nyaka körül. És élvezte. De milyen őrsvezető az, aki egy uszály hosszát sem tudja végigúszni a Dunán, árnak ellenében? Talán még úszni se tud.
– És hogyan jeleskedjek?
– Tovább kell itt maradnod a tanítás után, hogy részt vehess a foglalkozásokon.
Poldován Imre nemcsak szigorú igazgató volt, hanem megértő ember is, aki senkit sem kér fel erejét meghaladó feladatok elvégzésére. S mivel barátunknak úgy eltorzult az arca, mintha keserű barackmagba harapott volna, megértette, kell a gyereknek is egy kicsi abból, amit Sztálin elvtárs hozott el nekünk. Szabadság!
– Na, nem minden nap. De kétszer egy héten neked is köztünk a helyed. Mert magadhoz méltónak kell legyél.
Ezzel elengedte Csábel Jóskát, akinek fogalma sem volt arról, miként lehetne sajátmagához méltó, és éppen ezért e rejtvény megfejtését el is halasztotta a legközelebbi őrsgyűlésig, ahol a jövő nemzedékének felvilágosítása keretében valaki majd efelől is sugalmaz valamit.
Hanem a nagyszünet odalett. Csóróval és Kakával most már csak délután tud beszélni.
Csakhogy ez egy szokatlanul furcsa délután volt.
A malomnál félmeztelen férfiak rakodtak a vakvágányra tolatott vagonokból, megálltak néha sütkérezni a napon, meg ingerelni egy tavaszi fáradtságtól elgyötört kóbor kutyát. Mintha csak Csóróék helyett heccelődnének a kutyával, mert a két barátnak híre-hamva sem volt a malom környékén.
A felhőkarcoló előtt népes csoport iszogatott, az első igazi tavaszi nap még a csapost is kicsábította a söntés mögül, ott ténfergett a vendégei között. Satya bá ingujjra vetkőzve birkózott egy korsó sörrel, és lelkesen magyarázott valamit Kaka apjának, amiből rögtön kiviláglott, hogy barátait itt is hiába keresi.
A Dráva utca végében lovaskocsi állt a sóderhegy mellett, s mialatt a kocsis a Felhőkarcoló vendégeinek számát gyarapította, két kamasz a lovakat paskolta, abban a nyilvánvaló reményben, hogy előbb-utóbb csak megindulnak és belehúzzák a stráfkocsit a Dunába, ami igazi élményt jelentett volna a kamaszoknak. Egy középkorú asszonyság a lovak helyett gázolt bokáig a vízbe, mint aki azt reméli, a hirtelen támadt sugárzó napsütés a folyót is felmelegítette, tán még fürdeni is lehet benne.
Szóval, ez egy ilyen délután volt, a tavasz első igazi délutánja.
A barátok azonban nem voltak sehol. Eső és hideg is csak ritkán kényszerítette őket fedél alá, egyszerűen érthetetlennek tűnt, hol bújtak el éppen most, amikor a nap még a beteget is kirángatja az ágyból.
Csábel Jóska hasztalan barangolta végig a környéket. Végül úgy döntött, megkeresi barátait a legvalószínűtlenebb helyen: otthon.
Kaka anyja, akinek biztos ezer elképzelése volt egy zavartalan délutánra, még hálálkodott is, hogy fia nem tartózkodik odahaza. Talán még annak is örült, hogy férje a Felhőkarcoló előtt ünnepli a tavasz megérkezését.
Csóróéktól a nap megtagadta szeretetét, mert konyhájukba egyetlen sugarat sem küldött. Égett viszont a mennyezeti lámpa, amit Csóró takarékos családja csak akkor használt, ha tényleg tartózkodott is valaki a konyhában. Mint most is.
Csóró és Kaka a konyha kövezetén térdelt, egy csapággyal kínlódtak, amelyik az istenért sem akart rácsúszni a lefűrészelt söprűnyélre.
– Kenjétek be zsírral a söprűnyelet – mondta Csábel Jóska a konyhába lépve. – Jobban fog csúszni.
– Nézd már az okost! – egyenesedett fel Csóró. – Tán csak nem Sztálin elvtárs tanította neked, hogyan kell csapágyas rollert csinálni? Mert ő biztos értett ahhoz is, titkait meg megosztotta veled.
Kaka azért – biztos, ami biztos – körbesandított a konyhán, hátha meglátja a befőttes üvegben tárolt disznózsírt. Ártani nem árthat, kenyérre úgyis marad bőven.
– Hagyjuk azt a Sztálint. Semmi közöm hozzá. Az már a múlté.
– De te még élvezed az áldásait! – vágott vissza Csóró.
– Nem tehetek arról, hogy Poldován kipécézett magának. Ráadásul pont hozzánk nevezték ki igazgatónak. Mintha nem lenne másik iskola a városban.
Csóró válaszra sem méltatta.
– Le kellene faragni róla – mondta, a csapággyal meg a seprűnyéllel bíbelődve. – Így nem tudjuk ráhúzni.
– Kipróbálhatnánk talán a zsírt – mondta Kaka.
Csóró felegyenesedett a földről, grimaszra húzta száját. Végül is mit veszíthet?
– Ott van a kredenc sarkában – mondta Kakának, aki már ugrott is, mintha valaki éppen most akarná elcsenni előle azt a bizonyos befőttesüveget.
A zsír bevált. A csapágy – ha nem is könnyen, de – rácsúszott a seprűnyélre, és Csábel Jóska úgy érezte magát, ahogy zseniális hadvezérek szoktak egy-egy megnyert csata után. Ám őrájuk az is jellemző, hogy kihasználják a megnyert csetepatéból adódó helyzeti előnyüket.
– Hány csapágyat hozott apád? – kérdezte, mert azt már korábban észrevette, hogy deszkából van elég, a maradék seprűnyélre is rá lehet húzni még néhány csapágyat. Most már, hogy a zsír ilyen nagyszerűen bevált.
– Hozott egy párat.
– Mert nekem is kéne egy csapágyas roller.
A másik kettő hallgatott. Most kell rátenni még egy lapáttal!
– Odaadom a csúzlimat – mondta Csábel Jóska, mintha az adu ászt csapta volna az asztalra. Az a csúzli volt a legnagyobb értéke. Kiváló szerszám, amit néhány törött lámpabúra és döglött veréb mellett egy sántító macska is tanúsíthat. Egy csapágyas rollerért esze ágában sem lett volna odaadni. Hanem a békességért, a barátságért. Hogy túltegyék magukat Sztálin elvtárson.
– Kinek? – kérdezte Kaka, aki már régóta fente fogát egy messzehordó, erős csúzlira. Most is csak titokban reménykedett, hiszen a deszkát Csóró szerezte, a csapágyakat meg az apja. De miért ne lehetne egyszer ő is szerencsés? Csakhogy most sem volt az.
Csóró kihúzta magát, feszes volt, mint a pökhendi királylány előtt hódoló daliák.
– Járjál te csak Pobjedával – mondta. – Apám szerint, aki Sztálin elvtárs seggét nyalja, az csak azt érdemli meg, amit kinyal magának. Szart. És az apám tudja. Öt évig volt Sztálin elvtárs hadifoglya.
– Ezt én is hallottam tőle – bizonygatta Kaka.
– Úgy, hogy menjél csak Sztálin elvtárs kukacok rágta seggét vagy Poldovánét nyalni. És oda meg menjél Pobjedával, ne csapágyas rollerrel, mert az zörög, mint a tizenötös villamos.
(Folytatjuk)
Hozzászólások