A költözködés nem tartott sokáig, minden holmijuk felfért a lovaskocsira, nem kellett kétszer fordulni. A házmester sem akadékoskodott, mert az öreg Csábel megfogadta a kocsis tanácsát, és előre kifizette a liftpénzt, tisztességesen felkerekítve az összeget, amitől a házmester barátságosabb lett, mint az összes régi lakóhoz együttvéve. Holott a liftet is csak kétszer használták, a legtöbb dolgot a lépcsőn kellett felhordani, lévén a lift négy személyre tervezett személyszállító alkotmány.
Csábel Jóska nagynak találta új szobáját, amelynek összes berendezését rozoga sezlonja és egy sublót alkotta. A helyfelesleg meglódította fantáziáját, amely így egy kissé átlendült a ló túloldalára, hiszen, ha minden elképzelése megvalósul, kicsinek bizonyul még a ház is.
Éjszakára becsukta szobájának ajtaját, ám sokáig nem tudott elaludni. Hiányzott apjának hortyogása, no meg a hold is bevilágított az ablakon. Barátunk csak reggel jött rá, a redőnyt is leeresztheti, ha éppen attól tart, hogy holdkóros lesz.
Az elkövetkezendő napok a berendezkedés jegyében teltek el. Ez egy kicsit talán furcsán hangzik, elvégre mi a fenét lehet napokig rendezni egy sezlont meg egy sublótot? Pedig lehet. Egyik bútordarab sem mozdult el magától, s ha a szobának négy fala van, hát mind a négyet ki kell próbálni ahhoz, hogy kiderüljön, minek hol lesz a végleges helye. A sezlon végül is a baloldali falat támasztotta meg. Csábel Jóska az ablak alá szerette volna helyezni, de ott útjában volt a radiátor, amit egyébként is túlfűtöttek. Igaz viszont, hogy reggel is meleg volt a szobában.
Ilyenformán lefoglalta magát néhány napra, szinte meg is feledkezett hűtlen barátairól. Csak miután végleg ráncba szedte gondolatait a szoba berendezését illetően, jutottak újra eszébe.
De akkor nagyon hiányoztak.
Azzal vigasztalta azonban magát, hogy sokszor fog ülni még a Pobjedában, ami csak zajtalanabb és gyorsabb egy csapágyas rollernál, s talán Kurta elvtárs is meginvitálja még néhányszor tágas irodájába, ahol mégiscsak jobban ízlik a málnaszörp, mint a Felhőkarcoló előtt Satya bá társaságában. Satya bát valami oknál fogva mégis jobban szerette, mint a pápaszemes Kurta elvtársat, aki ugyan a sok vodka ellenére sem imbolygott, de nem is tudott olyan szépeket mondani, mint Satya bá.
Már-már bele is nyugodott volna helyzetébe, bízvást persze abban, hogy mindez csak átmeneti, hiszen az új szobáját még meg sem említette Csórónak meg Kakának. Arra pedig harapni fognak, mint a szarból szedett friss kukacra a snecik. Mert ez a szoba csak más, mint az utca vagy a Duna-part, ami hiába otthonuk, másokkal is meg kell osztani. Itt viszont maguk lehetnek a négy fal között.
Az iskolában Csóró és Kaka kerülték őt, mindössze annyi érdekes történt, hogy az a dundi padtárs kétszer is megosztotta uzsonnáját vele.
A nagy változás egy héttel később következett. Poldován igazgató elvtárs ismét raportra hívta őt az irodába.
– Fiam, neked fejlődni kell – mondta az igazgató, és ezzel Csábel Jóska is egyetértett. Hallotta valahol, hogy az ő korában bizony fejlődni kell a gyerekembernek, és azt is hallotta, a fejlődést a déli gyümölcsök segítik elő a legjobban. Ő és barátai a Szent István parki szederbokrokról szokták leszedni a déli gyümölcsöt. Többnyire délután. A szeder egyelőre még nem érett, így hát az igazgatótól várta, hogy előrukkoljon valami csemegével.
Poldován Imre azonban egészen más dologgal rukkolt elő.
– Kurta elvtárssal egyetértésben úgy döntöttünk – kezdte mondókáját –, hogy a jövő tanévet a Gorkij iskolában fogod folytatni.
Sztálin elvtárs barátságosan vigyorgott a falról. Nyilván ő is szerette Gorkijt, mint ahogy szerették Kurta elvtárs és közeli barátai is, ha már egyszer iskolát neveztek el róla. Csábel Jóskának semmi baja nem volt az orosz irodalom eme tiszteletre méltó alakjával, mégis megkérdezte:
– És miért?
– Azért, fiam – magyarázta Poldován elvtárs –, mert ott oroszul tanítanak, és neked, aki Sztálin elvtársat olyan nagy becsben tartod, már folyékonyan kellene beszélned oroszul.
Csábel Jóska csak arra tudott gondolni, itt valami határtalan igazságtalanságot követnek el, hiszen még Poldován elvtárs is nehezen boldogul nagy testvéreink nyelvével, amikor Oszipovnét helyettesíti az orosz órán. Vagy az igazgató nem tartja Sztálint akkora nagy becsben?
– Beszéltem Oszipovné elvtársnővel – folytatta Poldován Imre – és ő szívesen vállalja, hogy a tanév hátralevő részében felkészítsen téged. Mert nem hozhatsz szégyent arra az iskolára, amelyiknek én vagyok az igazgatója. És Kurta elvtársat sem hagyhatod cserben.
– Muszáj? – kérdezte Csábel Jóska olyanformán, mintha a fejlődést elősegítő déli gyümölcsök közül éppen a citromba harapott volna bele.
– Nem muszáj, fiam – szögezte le Poldován Imre. – Kötelező!
– Hát még ez is! – gondolta Csábel Jóska hazafelé tartva az iskolából. Mindennek a tetejébe!
Képtelen volt felfogni, hogy akár Oszipovné, aki orosz volt, vagy legalábbis a férje volt az, és nagyon sokáig élt a szovjetek hatalmas honában, akár a többi orosz miként érti meg ezt a nyelvet. Azt ugye, hogy drasztvugye. Ha mégis, hát az az ő szerencséjük, de miért kell még neki is megérteni őket?
Nem elég az úttörők őrsgyűlése, most még Oszipovné is gyötörni fogja, szabadsága meg alig marad, holott Sztálin elvtárs mindenkinek korlátlan szabadságot ígért.
Vígasztalni próbálta magát, talán egyszer mégis csak lesz valami gyümölcse a nyakába szakadt balszerencsének, s talán egyszer majd nemcsak utazhat benne, de még vezetheti is azt a Pobjedát. Álomnak szép, ám ki tudja megvalósul-e valaha, hiszen olyan nagy áldozatot követel.
Ettől a gondolattól nagyon elszomorodott. Olyannyira, hogy az ebéd sem igazán ízlett neki, felét ott is hagyta a konyhaasztalon. Új szobájában is csak ténfergett, mint aki nem találja helyét, akkor sem, ha már egész jól megszokta. Odahagyta a szobát is.
Bóklászott az utcákon céltalanul, barátkozott a házakkal, az új környékkel, amelyik lehet, hogy befogadta őt, ő azonban még mindig idegenkedett.
Szíve visszahúzta a Dráva utca végéhez. És ment is, megszaporázva lépteit, mintha eltűnne minden, ha nem ér oda időben. De csak a barátok tűntek el.
Körbejárta a malmot, még a Tisza utcába is elmerészkedett, egészen ki a Váci útig. Aztán végigsétált a Dráva utcán a Váci úttól a Dunáig. A Felhőkarcoló most is magasra nőtt ki a gaz közül, néhányan toporogtak is előtte, de Satya bának nyomát sem látta.
A sóderhalom mögött zavartalan kilátás nyílt a széles folyóra meg a Margit-szigetre, mert most uszály sem volt kikötve, mintha mindez azt sugallná: semmi sem az már, ami volt.
Végigbotorkált az alsó rakparton, a raktárépületek mögött. A rakpart is kihalt volt, csak egy szerelmespár üldögélt az egyik lépcsőn, meg egy korcs kutya szaglászott a lépcső legfelső fokán, mintha csak a szerelmesek nyugalmát őrizné.
Csábel Jóska előhúzta elmaradhatatlan csúzliját, amit csak nem kellett elcserélnie csapágyas rollerre. Kavicsot kotort ki zsebéből, megriasztani az édesen turbékolókat, úgy, ahogy azt tette már jó néhányszor barátaival együtt. Mert mulatságos, amikor a melléjük pattanó kőtől a szerelmesek szétrebbennek, mint a tiltott játékon rajtakapott ijedős gyerekek.
A csúzlit most mégis magasra emelte, a gumit is erőtlenül húzta meg, így a kavics a szerelmesek előtt hullott a Dunába. Alig észrevehető csobbanással.
Közben már sötétedni kezdett, és barátunk megelégelte a Duna-partot, amelyik ilyen lelketlenül fogadta őt. A Szent István park közepénél, ott, ahol a szigeti átkelőhajó stégjét ringatta a folyó, felkapaszkodott a felső rakpartra vezető lépcsőn.
Ekkor látta meg a gázlámpást, aki a Margit-híd felé haladva, hosszú, kampós rúdjával csavarta fel a búrával védett gázégőket. Sorra gyúltak ki a lámpák.
Csábel Jóska a gázlámpás után settenkedett, és tisztes távolságra tőle, de még jóval a csúzli hatótávolságán belül, egy bakaszivarfa mögé húzódott.
Előkerült egy jókora kavics a zsebből.
Barátunk teljes erejéből megfeszítette a csúzli erős gumiját.
Ám ezúttal nem a gázlámpa búráját vette célba, hanem magát a gázlámpást.
VÉGE
Hozzászólások