Az elmúlt fél évben a sötét anyag és sötét energia sötét titkaiba igyekeztünk bevezetni az olvasót. A sorozat végére érve joggal támadhatott az a benyomásuk, hogy az óriási erőfeszítések ellenére nem lettünk sokkal okosabbak, a kutatók nem találtak választ a világegyetem létezésének alapkérdéseire, egyelőre (?). A The New York Times tudományos rovatában „Sötét, talán örökre” címmel június 3-án megjelent írásban már a probléma elvi megoldhatatlanságán elmélkedtek. Hagyjuk hát egy időre az univerzumot és ismerkedjünk meg néhány friss, érdekes kis tudományos eredménnyel.
*
Arany vagy fekete színű alumíniumot is létrehoznak az amerikai Rochester Egyetem optikai intézetében. Befesteni valamilyen színre a felületet nem nagy kunszt. A kutatók viszont úgy érik el a színváltozást, hogy nagyon rövid lézerimpulzussal pásztázzák végig a felületet. A fényimpulzus hatására megváltozik a felület mikroszerkezete, ezért más színben jelenik meg.
A kutatók megoldották a fémfelszín optikai tulajdonságainak ellenőrzött átalakítását. Titán-zafír lézerükből 800 nanométer hullámhosszú, mindössze 65 femtoszekundum hosszú impulzusokat bocsátottak alumínium felületre, másodpercenként százat. (A femtoszekundum, fs a másodperc billiomod részének az ezredrésze, 10-15 s.) A színváltozás eléréséhez a lézer 0,16 joule energiát adott át a felület minden négyzetcentiméterének. A lézer fénye 1 mm/s sebességgel vándorolt a felületén. A megvilágítás végeztével pásztázó elektronmikroszkóppal vizsgálták meg az immár aranyszínben pompázó felületet. Háromféle változást észleltek: megváltozott a felület nanoszerkezete, mikroszerkezete és a pásztázó lézernyaláb sortávolságának megfelelő méretben is jelentkeztek periodikus változások. A változások összességükben a felület visszaverődési együtthatójának a megváltozását idézték elő, megváltozott a fényvisszaverődés erőssége. A változás mértéke hullámhosszfüggő, kisebb hullámhosszakon nagyobb volt a változás, vagyis jóval kisebb lett a visszaverő képesség, mint a nagyobb hullámhosszakon. A változás hullámhosszfüggése miatt a megváltozott struktúrájú felszín a korábbinál többet nyel el a kék és a zöld fényből, ettől lesz aranyszínű az alumínium. A kísérleti feltételek megváltoztatásával, alkalmas megválasztásával szürkére és feketére is tudták színezni az alumíniumot. Ezek a megváltozott színek állandóak, nem függnek attól, hogy milyen irányból nézzük a felületet. A felület átszínezés tetszőleges méretekben végrehajtható, a legkisebb méret 10 mikrométer, ekkora területet világít be egyszerre a fókuszált lézernyaláb.
*
A világhírű amerikai műszaki egyetem, a Massachusetts Institute of Technology kutatói megfejtették a víztaposó madár táplálkozásának titkát. A kis víztaposó madár (Phalaropus) a vízpartokon él, de táplálkozni a vízbe megy. Hosszú csőrével fel-felcsíp egy vízcseppet, abban a reményben, hogy akad benne apró rákféle vagy más ennivaló. Csőrét függőlegesen mártja a vízbe, függőlegesen tartja később is, ezért az volt a kérdés, hogy a vízcsepp a gravitáció ellenében hogyan jut el a szájába, hogyan, mitől megy felfelé a hosszú csőrben.
A kutatók videofelvételeket készítettek a táplálkozó madárról és építettek egy mechanikus modellt is. A felvételeken jól látszik, hogy a madár a vízcsepp felcsippentése után többször nyitja és csukja a csőrét. A csőrbe került víz a csőr két felének összecsukása után megnyúlik, a belső, felső vége elmozdul felfelé, a madár szája felé, a vízoszlop alsó fele viszont a helyén marad. Amikor a madár kinyitja a csőrét, akkor a megnyúlt vízoszlop alsó fele mozdul felfelé és a felső marad a helyén. Újra a csőr összecsukása következik, alsó vége marad, a felső feljebb mozdul és így tovább mindaddig, míg a többszöri csőr nyitás-csukás hatására a víz, benne a táplálékkal fel nem ér a madár szájába. A vízcseppből létrejött vízoszlop mozgásában a felületi feszültség a kulcstényező. Ha a víz felületi feszültsége valamilyen szennyezés hatására lecsökken, akkor az súlyos kihatással lehet a víztaposó madarak táplálkozására.
*
Claude Monet és Edgar Degas látása idős korára megromlott, festményeik stílusa megváltozott. Michael F. Marmor, az amerikai Stanford Egyetem szemészprofesszora számítógépes szimulációval rekonstruálta, mit láthattak a művészek.
Claude Monet egyre nehezebben tudta megkülönböztetni a színeket, ahogy szürke hályog jelent meg mindkét szemén. Szembetegsége sem akadályozta meg abban, hogy újra és újra megfesse mindennapjainak díszletét, a tavat, a hidat, a virággal borított boltíveket. Életének utolsó tíz évében, ahogy hol rosszabbodó, hol kissé javuló szembetegsége engedte, Monet rengeteg képet festett a Giverny-i kertről, a realizmustól az absztrakcióig terjedő számos változatban. 1912-től 1923-ig egyre homályosabbá váltak a festményei. Elvesztek a részletek, egymásba folytak az alakok, sokkal élénkebb színek jelentek meg. Monet egy interjúban elmondta, hogy csak a festékes tubusok feliratára és tapasztalataira támaszkodik. Marmor számítógépes szimulációja szerint Monet ebben az időben elmosódott sárgás-zöld foltokat láthatott. Megváltozott stílusú képeit látva művészetkritikusok azon elmélkedtek, vajon absztrakt expresszionista akart-e lenne a mester. 1923-ban megoperálták a hályogot, ezt követően a művész jó néhány korábbi festményét megsemmisítette. Ma már nem lehet eldönteni, hogy meglepték-e saját képei, nem szerette hályogos szemmel festett képeit, vagy csak ingerültségében pusztította el képeit, mint már annyiszor korábban. Az operáció utáni években festett képein visszatért korábbi stílusához.
Edgar Degas valószínűleg makula-degenerációban szenvedett, képein ezért váltak egyre életlenebbé, homályosabbá az árnyékoló vonalak, az arcok részletei. Betegségére 1870-71-ben a francia-porosz háborúban figyelt fel, amikor a jobb szemében megjelent vakfolt miatt nem tudott puskájával jól célozni. Az 1890-es évektől bal szeme is romlásnak indult, perifériás látással próbálta pótolni az elvesztett centrális látást.
A makula-degeneráció a színlátásban nem okozott nagyobb nehézséget, de a látvány elmosódottá vált, nehezen tudta azonosítani a formákat, a vonalakat. Élete végén sokat rajzolt emlékezetből, látása azonban egyre romlott. Talán ezért dolgozott inkább könnyebb technikákkal, ezért tért vissza a pasztellhez és egyre több szobrot készített. A betegség lassan, húsz év alatt fejlődött ki. Ezt a folyamatot szimulálta Marmor professzor, számítógépén olyan képeket alkotott, amilyeneket a romló látású festő láthatott.
Marmor alkotásain a hajdani művészek szemével nézhetjük a világot. A művészettörténészek előtt ismert volt, hogy Monet és Degas látása megromlott, de csak most lehet felmérni, hogy ez mit jelenthetett a művészek számára. Tiszteletet érdemelnek azért, hogy korlátozott látásukkal is dolgoztak. Művészetük fejlődését, stílusuk változását érdemes lesz a szemészeti rekonstrukció figyelembevételével újra értékelni, javasolja a professzor.
Hozzászólások