November 15-én mutatta be a Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínháza a 39 lépcsőfok című darabot. Az előadás a pár mondatban összefoglalható történet színre vitelénél jóval több, igazi összművészeti élmény, melyben a mozi, a színház és a zene egysége egy új dimenziót nyit meg a néző előtt.
Mindenekelőtt azért ismerjük meg röviden a történetet! Richard Hannay középkorú, jól szituált, jó megjelenésű agglegény, aki meglehetős unalomban éli szürke hétköznapjait Londonban. Egészen addig, amíg egy napon véletlenül össze nem találkozik egy feltűnően csinos fiatal nővel, és hirtelen egy irtózatos bűnügy kellős közepén nem találja magát. A lány másnap reggel késsel a hátában támolyog be Richard szobájába, de még a halála előtt elmondja a férfinak, hogy titkos ügynökként dolgozik, és a 39 lépcsőfok nevű kémszervezet ellen harcol. A szervezet központja egy kis skót faluban található, így Richard nem sokkal később, kalandos úton Skóciába kerül… Itt újabb kalandok, izgalmak várják, míg a történet eljut a végkifejletig.
A harminckilenc lépcsőfok (eredeti címe The Thirty Nine Steps – tehát 39 lépésnek is fordítható, de ez a történet szempontjából teljesen lényegtelen) John Buchan 1915-ös regénye, és Alfred Hitchcock 1935-ös filmjének adaptációja. Patrick Barlow 2005-ös színpadi változata óriási sikert aratott Londonban, és azóta az egész világot bejárta. A darab érdekessége, hogy az eredeti történetet négy szereplőre szűkíti. Csak a Richard Hannay-t alakító férfiszínész (Széll Horváth Lajos) játszik egy szerepet, a színésznő (Darabont Mikold) három, egymástól teljesen eltérő figurát jelenít meg. A többi huszonhat szerepet pedig másik két színész (Köles Ferenc és Mikola Gergő) alakítja. Ettől az eredeti kémtörténet izgalma leginkább bűnügyi komédiába fordul.
Az előadás egy összművészeti varázskavalkád: színjáték, mozi, zene szerves egységet alkotva, úgy, hogy egyik művészeti ág észrevétlenül folyik át a másikba. Totális élmény, ami „beszippant”. Nem lehet összehasonlítani semmilyen „hagyományos” színházi előadással: ez nem olyan, hogy a színészmesterség kelléktárával eljátszanak egy történetet adott díszletek között. Itt minden mindennel összefügg, egymást erősíti, mondhatni a díszlet is játszik. Óriási munka és odafigyelés a teljes csapatnak – a színészeknek és a háttérben dolgozóknak egyaránt – ezt a svájci óramű-pontosságot igénylő előadást megvalósítani. Mert itt aztán minden klappol, mondhatni a legszélesebb mozdulattól a legapróbb lélegzetvételig, legyen szó párbeszédekről, színpadon zajló villámgyors jelmezcseréről, zenei ütemről, kandallópárkányról leeső áttört kínai porcelánról, vagy éppen repülőgépekről záporozó lövedékek és bombák elől menekülő főhősről… Ebben a darabban akkora munka van, hogy az valami elképesztő, ráadásul ez a munka nem hiábavaló, nem öncélú „tehetség-demonstráció”, hanem egy világosan érthető koncepció mentén kerül kifejtésre, minden közreműködő tökéletes összhangjában! Ez az előadás szakmai-színháztechnikai része, és amit nézőként átélünk, pazar: bő két óra majdnem folyamatos ámulat és röhögés.
A FIKSZ Fotóklub és annak vezetője, Körtvélyesi László jóvoltából az előadás szerdai fotós próbáján vehettem részt, az alábbi képeket akkor készítettem.
Szóljon hozzá!