„…nagy, álmos dzsungel volt a lelkem / s háltak az utcán…” – írta József Attila több mint hat évtizeddel ezelőtt. A mi lelkünk is álmos dzsungel itt, a város peremén ’96 karácsonyán. Kialudtuk a nagy eufóriát, s rá kellett ébrednünk, hogy az álmok álmok maradtak, a szavak tovaszálltak, s bár kies mezőinkről elnyargaltak a merániak, Tiborc asztalára nem jutott több kenyér.
Fiaink naphosszat ácsorognak a munkaközvetítő irodák előtt erős karjaikat lógatva, s várják a csodát, hogy talán egyszer majd nekik is jut munka. Munka és kuncogó munkabér, amiből kifizethetik az elmaradt villanyszámlát, a vizet, a gázt, a felemelt lakbért, s talán még csirkenyak is jut az ünnepi asztalra. Ha mégsem, hát ott a kocsma. Hadd folyjon bor, a sör, a lőre! Mindegy mi, csak ártson! Ne kelljen gondolni asszonyra, gyerekre, zsugorodó májra, se holnapra, se tegnapra, se mára. Majd elintézik ott fönn az okosok…
A kisnyugdíjas hunyorogva számolgatja filléreit a gyógyszertár előtt. Aztán legyint, eldobja a receptjét és hazaballag. Ő már nem remél gyógyulást, boldogabb holnapot.
Lányaink vörösre festett hajjal reszelgetik körmeiket az utak szélén, s várják a nyugati kamionost, mert ő dollárban, márkában fizet bájaikért. Talán még heroint is ad, hogy még szebbnek álmodhassák magukat. De jön a strici hatmilliós Mercedesén és lekever neki két pofont, mert kevesli a bevételét. Új lányt állít a sarokra; pucérabbat, fiatalt. Van miből…
A sarki diszkóban átszellemült tinédzserek riszálják magukat a kemény rock ütemére szótlanul. Az asztaloknál füvet szívnak, s hazafelé az első fáig tart az utolsó autóversenyük. A nepper ezreseket számol, s kuncog magában, mert újabb tíz kuncsaftja akadt, holnap pedig az iskola előtt árulja majd a nyalókás matricát.
A Duna-parton szupermarket épül, hidat csomagolnak, s a belvárosban átadják a legújabb üveg-márvány, rézkilincses bankpalotát. A város peremén, az elhagyott raktárban hat priccsel bővül a hajléktalanszállás, s az a hír járja, hogy aki időben érkezik, még ingyen vacsorát is kaphat.
Alkotmányos monarchia lettünk; törvény védi a bankok, a pénz hatalmát. Aki itt erkölcsről, humánumról papol, azt egyszerűen leszavazzák. Csempésznek heroint, gyereket, vérmintát… Nálunk már az olaj is szőke. Osztanak székházakat, bezárnak kórházakat, meg iskolákat, és aki a mi kárunkra egyezkedik, sikerdíjat kap érte. Egykor kötelező kommunista szombatokon önkéntes társadalmi munkában a két kezünkkel építettük azt a gyárat, melyet most fillérekért elprivatizálnak. Mi meg csak állunk a város peremén a szegények karácsonyfája alatt, és nem értjük, miért nem jutott rá gyertya.
Áru lett a szó, a tett, a becsület, s míg nem értik ott fönt, hogy mit nem értünk idelent, a városban kézigránáttal és géppisztollyal hajkurásszák egymást a maffiák. A rendőrfőnök lelkes beszédben összegzi, tavaly óta mennyit javult a közbiztonság.
Már nem kiáltunk segítő kézért, csak félve bújunk, s szó nélkül adjuk át lapos pénztárcánkat az út szélén ránk leselkedőknek. S ha mégis szóra nyílna ajkunk, karácsony estén Istent hívjuk, aki egyszer már elküldte hozzánk a Fiát. Őt szólítjuk, ki még tudja, mit jelent a szeretet, a becsület, az igaz szó, s templomában nem tűrte meg a pénzváltókat.
Hadd álljunk most a kórusodba, hisz nekünk is szent a templomunk, s csodára várva énekeljük karácsony estén messiást váró énekünk. Mert a kufár most is annyi, mint kétezer éve, vajha több, s ez sem átall templomban árulni hitet, szót, becsületet, mint elődje, csak dölyfösebb. Küldd el Fiad, hogy hadd zenghessük teli torokból az új csodát: „… kötélből ostort fonván / kiverte őket a templomból.” S mint szent ereklyét, az oltárra tesszük ostorát.
Hozzászólások