A pécsi Ágoston-téri templom – 3.
Újrafestik a Szent Ágostonról nevezett plébániatemplomot, és ablakait üvegfestményekkel cserélik fel
Júliusban lesz egy esztendeje, hogy a Budai külvárosban, a Szent Ágostonról nevezett plébánia templomot az egyházközség jelentős áldozatok árán kibővíttette. A templom északnyugati részén oldalhajót kapott, s ezzel nemcsak férőhelye nagyobbodott meg, hanem alaprajza a kettőskereszt formáját nyerte, ami alakját szép szabályossá teljesítette ki.
Ugyancsak még a kora ősz folyamán megtörtént a templom tatarozása és karbahelyezése.
Most az egyházközség a templom belsejének teljes rendbehozatalát, illetőleg kifestését foganatosíttatja.
A templom architektúrája nem tűri az ornamentikát. Ezért úgy határoztak, hogy a falak túlnyomó része egyszínű, tehát sima lesz. Az egész templomot csupán négy, bibliai tárgyú freskó fogja díszíteni, amik nagyobb része az északi falakra kerül. A déli oldal üvegablakait intarziás üvegablakokkal cserélik fel s így az északi oldal képei harmonikusan fogják kiegyensúlyozni a déli rész üvegfestményeit.
Az ablakokra a hívek részéről már több felajánlás történt.
A falak simaságát feliratok és bibliai idézetek fogják stílszerűen megszakítani.
A templom falainak alapozására, a sima festésre és a feliratok felfektetésére Őry József és Kaszás Antal kaptak megbízatást, míg a freskók megtervezését Szelle (Stefán) Henrik festőművész végezte, aki a kivitelezésre is megbízatást nyert.
A templomot legutóbb 1912-ben festették. Mostani festése mintegy 4-5000 pengőjébe fog kerülni az egyházközségnek.
Az Ágoston-téri plébánia-templomban a már megkezdett festés ideje alatt némi változást szenved az Istentiszteletek rendje, amennyiben hétköznapokon csak egy misét mondanak, reggel 7 órakor. Május elsején a Jézus Szíve szentmisét fél 7 órakor tartják. (Dunántúl. 1936. április 29. 3 p.)
Az Ágoston-téri templom új faliképei
Szelle Stefán Henrik: Szent Ágoston
Védekeztem, hogy bizonyos előítélet alakuljon ki bennem, mielőtt Szelle Stefán Henrik új faliképeit láttam volna. Az Ágoston téri templom belső terének új kiképzéséről van ugyanis szó. Ezekről a képekről, bevallom, nem tetszésem szerinti nyilatkozatokat hallottam. Ezért lehetőleg halogattam is a megtekintésüket. Azóta az első zavaros szólamok megcsendesültek. Bevártam, – nálunk könnyű az ilyesmit bevárni, mert hamarosan elérkezik az ideje, – mire senki sem beszél már az új templomi képekről. Most néztem meg csak e képeket, befejezésük után jó pár hónap múlva.
Ha valamelyes előítélet mégis kialakult bennem, az csak az lehet, hogy éppen az ellenkezőjében kezdtem hinni annak, amit e képekről hallottam. Ismerem ugyanis a hívő közönség nézeteit a felfogásának meg nem felelő szentképekről. Tudom, hogy a közhitből egészen másfajta vélemények alakulnak ki, mint amilyeneket a modern piktura szelleme megbír, vagy éppen kinyilatkoztat. De tekintetbe kell venni, hogy a közhit a maga felfogásában többnyire jóakaratú, ha téved is. Mert a modern művészeti felfogással nem mindig és nem mindenben azonosítja magát. Sőt sokszor egyáltalán nem megegyező a közönségnek a művészetbe vetett hite.
A nem tetszésem szerinti vélemények, – hogy e megjegyzésemről se feledkezzem meg – szigorúan arra vonatkoznak, hogy ismerem a Szelle Stefán Henriknek (1896-1971), ennek a mások szerint is kitűnő festőnek, a képességeit. Tudom, hogy ki volt ez a sokféle fejlődésen átment, eredetileg expresszionistának indult festőnk, régebbi műveiben. Tudom, ki és mi lett egy teljesen puritán német talajba átültetve, hajlamai szerint, a weimári, majd dessaui „Bauhaus-Stil” úgynevezett konstruktívizmusában. És látom azt is, hogy mivé lett ma Grópius mester hitvallója ismét itthon, magyar talajban.
Szelle Stefán Henrik: Szent Mónika és fia, Ágoston
Első tekintetre meglátszik az Ágoston-téri templom új faliképein, hogy Szelle Stefán két főkellékét: a puritánságát és az egyszerűséget szigorúan átmentette, megőrizte és kifejezte. Megnyilatkozása nagyszerű, inkább nagyszabású a rajzban, zárt a kompozícióban és szűkre szabott, barnába ágyazott kék vörös és sárga színskálájában. S talán éppen ez a nyers nagyszerűség az, amely a templom belső terében túlméretezettnek látszik, főleg az alakok által. A környezet teljes redukciója csak a képek érvényesülését tartja a maga szempontjából jónak. Egyszer, talán németajkú falvak új elgondolású templomainak lelkét érezzük a visszaszorított, sima festésű falmezők láttára, amelyet az egyszínű barna feliratok, még fokoznak. Kevésszavú és eszközű Szelle Stefán kifejező ereje. Igazi férfias piktúra. Mégis primitívségre való törekvésében megindító. A képekkel tehát magukkal nincs baj.
Erősen kifogásolható azonban az, hogy a szentély falai és az egyetlen mennyezet megoldási lehetősége üresen – vagy talán későbbre? – maradt. Inkább azt hisszük, hogy a tervező tartózkodott attól, hogy a szentély valamilyen fokozódott figurális ábrázolása a főoltár – és – kép aránylag kis méreteit még igénytelenebbre szorítsa. De e tartózkodás nyilvánvalóan kitetszik a régi kisméretű oltárképek láttára, amikkel az új faliképek – főleg nagyra szabott alakjaiknál fogva – semmiféle rokonságot nem tarthattak. Az egész belső installáció kicserélése pedig a faliképek kedvéért, még sem lenne célravezető.
Úgy látszik, ezek az összeütközések vezettek a kifogásokra. Csak nem tudják bizonyosan a kifogásolók, mi okozza az összhang hiányát. Az új képek minden más belső rész eltörpítő erejére gyanakszanak. Ez hihető is.
De bizonyos az, hogy a modern Szelle Stefán tehetséges piktúrájában, – mint ahogy helyében más tehetséges templomfestőnk is így tett volna – nem adhatott mást, mint azt, ami tehetségétől tellett. Másfajta képeket Szelle Stefán nem adhatott s a környezettel megalkuvó képeket nem is vártam tőle. (Nikelszky Géza, Dunántúl. 1936. november 13. 7 p.)
Hozzászólások