Céltalanul a sötét szobában… Székely Csaba: Bányavirág

Keresés

Színház

Szerző: Komlós Attila ⋅ 2014. január 8. ⋅ Hozzászólás

Címkék: Pécs, Pécsi Harmadik Színház

Egy ember vajon „gyárilag” tapló, vagy a környezete teszi azzá? A pécsi Harmadik Színház Bányavirág előadásának egyik központi kérdése lehet ez, amire természetesen nincs válasz, ahogy az élet sok más kérdésére sincs, beleértve a számunkra leginkább hegyekkel, patakokkal, gondosan megőrzött hagyományokkal teli, a valóságtól azonban igencsak távol álló romantikus klisékben meglévő székelyföldi élet nagy kérdéseit is. A produkció egységesebb, hitelesebb, gyomrot-szívet-agyat összerántóbb, mint a 2013-ban a POSZT-on is bemutatott Bányavakság, pedig azt olyan színészek játszották, akik azért mégiscsak közelebb élnek a darab világához, mind földrajzilag, mind szellemiség szempontjából.

Ivánt, aki egy irritáló, tenyérbemászó figura, akiről nem tudni, hogy azért vált olyanná, amilyennek látjuk, mert régóta nincs munkája, vagy pedig azért nincs munkája, mert olyan amilyen; aki a saját féltestvérével szeretne összejönni, miközben ő a falu, pontosabban a község szeretve utált orvosára hajt – vagy az orvos hajt őrá? – szóval ezt az Ivánt mindezek ellenére mégis szeretné magáénak tudni egy olyan asszony, akinek otthon mindene megvan, és a férje inkább felköti magát, miután megtudja, hogy rákos, azért, hogy megkímélje őt attól, hogy a meteorológusnál is rosszabb előrejelzéseket adó orvos által megjósolt öt hónap szenvedést át kelljen élnie mellette. S akkor még nem tettünk említést Iván apjáról, aki a szomszéd szobában betegen fekszik. Körülbelül ilyen tömény ez a darab, mint ez a pár sor itt feljebb…

Vincze János rendezésében László Csaba (Iván), Bánky Gábor (Mihály, orvos), Tamás Éva (Ilonka, Iván féltestvére), Németh János (Illés, Iván szomszédja) és Bacskó Tünde (Irma, Illés felesége) jeleníti meg a világvégi helyen élő, totális céltalanságban tengődő figurák mindennapjait – mesteri módon. A fekete humorban bővelkedő történetben a szereplők mindegyike rendkívül pontosan egyensúlyoz a valóság és a komikum határmezsgyéjén, mindig a valóság talaján maradva. Az eleinte viccesnek ható párbeszédek mögött egyre inkább kirajzolódik a szereplők beszűkült világának céltalansága és tragédiája. Az egész szituáció az orosz drámákra (pl. Három nővér) jellemző nagy nihilt juttatja eszünkbe, megspékelve Martin McDonagh „vaknyugati” világának szegénységével és sajátos humorával. Senki még csak meg se próbál változtatni ezen a helyzeten – ugyan elhangzik a városba való költözés gondolata, de érezni, hogy úgyse lesz belőle semmi… Erősebb a kötődés ahhoz a helyzethez, amiben élnek, a változtatásnak még a gondolatáról is rég lemondtak. A kilátástalanságukat, a reménytelenségüket már csak mi, külső szemlélők látjuk, ők maguk nem is tudnak róla, az életük részévé vált, beléjük van kódolva. A kis játéktér, ami utal a szereplők beszűkült világára is, Vincze János és Vata Emil munkája, a falu – bocsánat, nem mindegy: község! – szélén álló faház kopottas, kilátástalan, sötét miliőjét tárja elénk. A totális élmény eléréséhez már csak annyi kellene, hogy a színfalak mögül eresszenek be a játéktérbe egy kis pálinkaillatot.

Székely Csaba ekként ajánlja figyelmünkbe a Bányavirágot: ,,Székelyföldön kétszer nagyobb az öngyilkosságok aránya, mint egész Romániában. Senki nem tudja, miért. Egyesek a zord időjárással, a hegyvidék ridegségével magyarázzák. Mások azzal, hogy a bicskához gyakran nyúló falusi székelyek számára más az emberi élet értéke. Az ő világukban a Nap hamarabb nyugszik le. Minél hamarabb, annál jobb. Ilyen környezetben játszódik a Bányavirág, és ebben él az egykori bányász, Vajda Iván, aki a bánya bezárása óta reményvesztett munkanélküliként éli mindennapjait, és gondozza beteg édesapját. Nem azzá vált ez a világ, amivé szerette volna. Hozzá hasonlóan kiutat keres szűkebb környezete is: féltestvére, Ilonka, a barátja, a szomszédai. Mindenki a maga módján. A szerencsétlen sorsok és a sok lemondás ellenére a Bányavirág nem egy komor darab. A fekete humor erőteljes jelenléte segít nekünk megfelelő távolságból szemlélni azt, amiben élünk. Segít felébredni abból a keserű álomból, amibe a szereplők belepusztulnak.”