Péter haragosan dobta félre a megyei hírlap aznapi számát. Körösfalvi Kornél cikke bosszantotta fel, amelyben a szerkesztőség fiatal munkatársa a vadászatról értekezik. Írása arról tanúskodott, hogy az egyébként tehetséges újságíró keveset tud, és még kevesebbet ért a számára idegen világból. Péter matematikát tanított a város gimnáziumában, és több mint harminc éve hódolt a vadászat szenvedélyének. Meggyőződéssel hitte, hogy a vadászat szerves része az emberi kultúrának, a történelmi hagyományoknak, és ha az szilárd etikai és szakmai alapokra épül, akkor nélkülözhetetlen a természet egyensúlyának fenntartásában. A három évtized alatt többször kellett már véleményét megvédenie, és igazságát bizonyítania, amikor nem kellően tájékozott, esetenként álszent személyek ítélték el a vadásztársadalom egészét. Ilyenkor, szinte kivétel nélkül egy-egy egyedi eset alapján általánosítottak, vagy a „…hogyan lehet lelőni egy ártatlan állatot?” kérdéshez hasonlókat fogalmaztak meg. Körösfalvi írása is ilyen gondolatokat tartalmazott, sőt azoktól messzebbre ment, mert a vadászok tevékenységét természetkárosításnak, az élővilág érzelem nélküli pusztításának nevezte.
Péter látásból ismerte Körösfalvi Kornélt. Néhány alkalommal mindketten részt vettek városi rendezvényeken, de még sohasem beszélt vele. Most elérkezettnek látta az időt a személyes megismerkedésre. Többször nyúlt a telefon után, már majdnem hívta a szerkesztőség központi számát, de meggondolta magát. Úgy érezte, mindenkinek jobb lesz, ha egy-két napot vár a találkozással. A véletlen azonban másként döntött. Hazafelé tartott a déli órákban, amikor a Molnárcsárda étterem üvegén át megpillantotta a magányosan étkező szerkesztőt, aki éppen végzett az utolsó falatokkal. Bement, és a lehető legudvariasabban köszöntötte, majd bemutatkozott. Elnézést kért az étkezés közbeni zavarásért, és felajánlotta, hogy egy kávéra meghívná Körösfalvi urat, mert lenne néhány perces mondandója. Az újságíró szimata jó sztorit sejtetett, ezért készségesen hellyel kínálta a számára sem ismeretlen tanárt. Péter, a megyei hírlapban megjelent cikkre utalva felajánlotta Kornélnak, hogyha tényleg érdekli ez a téma, kísérje el őt a következő hétvégi vadászatára, legyen vendége a kishalmi vadászházban. A barátságos beszélgetést megegyezés követte, majd a ruházatra és felszerelésre vonatkozó néhány hasznos tanács után elköszöntek egymástól. Négy nappal később, szombat délután találkoztak ismét a Molnárcsárdában. Az újságíró ragaszkodott hozzá, hogy indulás előtt vendégül lássa Pétert, és utána átadja a parancsnokságot. Nem hagyott kétséget azonban arról, hogy jó néhány kényes kérdést tartogat vendéglátója számára.
Az öreg Lada Niva éles fordulatot téve kanyarodott le a főútról Csereskishalom felé. A dombtetőre épült falucska házai már messziről látszottak. A zsáktelepülést, valamint a mellette lévő mezőgazdasági földeket erdő és legelő ölelte körbe. A műút az utolsó házig tartott, ahol fordulót alakítottak ki az autóbuszok, és az idetévedt autósok részére. A földekre, a legelőre és az erdőbe földutakon lehetett eljutni, a vadászházig murvás út vezetett. Az emberek messziről megismerték Péter autóját, és az újságíró őszinte meglepetésére barátságosan integettek feléjük. A Niva a posta előtt megállt, utasai kiszálltak. Kornél örömmel nézett körül a rendezett faluban, a szemmel láthatóan gondozott földeken és élvezettel szívta magába az ismeretlen illatokat hozó levegőt. Július utolsó szombatja volt, a gabonát már régen levágták. A nemrég lekaszált fű bálákban száradt, a legelőn néhány tehén álldogált. A kukorica, az utóbbi napok kedvező időjárásának köszönhetően szépen fejlődött, a gyümölcsök értek, minden paradicsomi állapotokat idézett. Az újságíró most úgy érezte, nem történhet semmi olyan esemény, amely azt igazolná, hogy ebben a gyönyörű környezetben össze-vissza lövöldözni kellene, mert – gondolta – bizonyára majd más vadászok is kijönnek ide, ha arra kedvük támad. Nem értette miért indult meg Péter a posta felé, amikor az nyilvánvalóan zárva van. Egyelőre némán követte, és ekkor lepődött meg néhány percen belül másodszor. Az épület oldalán nagy színes térképet látott a környékről, amelyen egyes területek eltérő színnel voltak megjelölve, és különböző számokkal ellátva. A térkép mellett a falon, egy zárható kis fémdobozt vett észre, melyet vendéglátója kulccsal kinyitott és két könyvet vett ki.
– Nézze szerkesztő úr! – szólt Péter. – Ez a térkép mutatja a vadásztársaságunk területét. A különböző színek, különböző körzeteket jelentenek. A házi szabályunk az, hogy egy körzetben, csak egy vadász tartózkodhat. Így biztos lehetek abban, hogy senki nem veszélyeztet, és senki sem zavar vadászat közben. A beírókönyvbe pontosan be kell jegyeznem, hogy mikor és melyik körzetbe megyek, ott meddig tartózkodom, kit viszek magammal. Ha én beírtam egy területre, akkor oda más már nem jöhet, és én sem mehetek olyan helyre, amelyet egy vadásztársam már előttem lefoglalt. Ez nagyon fontos szabály, amit mindig be kell tartani. Persze megbeszélhetem előzetesen valakivel, hogy ugyanazon körzetbe megyünk, de akkor pontosan és precízen egyeztetjük a tartózkodási helyet, azt beírjuk és be is tartjuk. Ha ilyen megbeszélés nem történik, akkor biztosan tudhatom: egyedül vagyok az egész körzetben. Most ilyen helyzet lesz, kettőnké a 73. számú körzet.
– Ez megnyugtatóan hangzik. Őszintén szólva tartottam attól, hogy majd mások is jönnek ide, és nagy puskaropogás lesz. Mi van a másik könyvben?
– Ebben üzenünk egymásnak. Minden olyan fontos információ benne van, amit tudatni akarunk a tagokkal. Ilyen lehet például valamelyik út járhatatlanná válása, egy magasles megrongálódása, a kötelező vadkárelhárítás helyei, az adott időszakban az általános szabályoktól eltérő lőhető, vagy éppen nem lőhető vadak megnevezése, és más fontos információk. Ezért ezt a könyvet is mindig át kell nézni, mielőtt kimegyünk a területre. A szükséges dokumentáció után én mindig meglátogatom Édes Dénest, aki mókás neve ellenére komoly, megfontolt férfi. Társaságunk nagy tapasztalattal rendelkező hivatásos vadásza, vagy ahogy régebben mondtuk vadőre. Ő az, aki mindent tud a környékről, amit tudni érdemes. Fogalmam sincs mikor alszik, vagy mikor foglalkozik a családjával, mert bármikor keresem mindig a területen van. Valahogy pedig biztosan megoldja, hiszen három gyönyörű, jól nevelt gyermek édesapja, akik rajonganak érte. Jöjjön szerkesztő úr, látogassuk meg őket.
A cseréptetős ház gondozott udvarán három gyermek és két kutya játszott egymással. A vadőr felesége ruhákat teregetett a délutáni napsütésben. A harmincas éveiben járó csinos asszony mosolygó arccal fogadta a vendégeket:
– Üdvözlöm tanár úr! Dénest keresik ugye? Nem fogja elhinni, de éppen nincs itthon. Szántó Jani bácsi krumpliföldjére mentek, mert az öreg sírva jött panaszkodni a nagy vadkár miatt. A vaddisznók tegnap este széttúrták veteménye egyharmadát, legalábbis ezt állítja. Várjanak egy kicsit, lassan jönnie kell, már több mint félórája elment.
– Köszönöm Zsuzsi, de inkább mi is kimegyünk a „tetthelyre”. Örülnék, ha a szerkesztő úr látná, mit művelnek ezek az ártatlan állatok!
A Niva öt-hat perces autóút után megállt. A földút baloldalán Jani bácsi mintegy ötven méter széles krumpliföldje kezdődött, mellette és mögötte gabonatarló. A legalább százötven méter hosszú parcella közepénél Dénes és az öreg beszélgettek. Az út jobb oldalán az erdőig keskeny füves sáv húzódott, amely a krumpliföld végénél az úttal együtt jobbra fordult. A kanyar mögötti nagy kukoricatáblát az autóból már nem lehetett látni. Péter és Kornél a beszélgetőkhöz ballagtak, és kölcsönösen bemutatkoztak egymásnak. A gazdából áradt a panasz a vaddisznókra és a szarvasokra, amelyek tönkreteszik munkáját, veszélyeztetik családja megélhetését. Túlzott ugyan a kár megítélésében, de az újságíró maga is megdöbbent a látványtól. Számított néhány tő kitúrására, de amit ott látott, az minden képzeletét felülmúlta. Két-három ilyen este – gondolta, miközben egyedül sétálgatott a sorok között – és az öregnek tényleg nem marad semmi. Az amatőr módon felállított vadriasztó, zörgő, kolompoló üvegek, dobozok semmit sem értek. Inkább az volt a csoda, hogy az előző hetekben az állatok alig-alig látogatták ezt a krumpliföldet.
– Látja szerkesztő úr! – szól Péter az újságíróhoz. – A vadak vagy megszokták ezt a kis zajt, és rájöttek, hogy ettől nem kell félniük, vagy a tarló felől jöttek be. Nehéz megmondani, mert most csaknem teljes szélességében garázdálkodtak ebben a sávban. Megegyeztem Dénessel, hogy este kiülünk az útkanyar előtti fedett magaslesre, amelyről még szürkületben is jól látható a „tetthely”. A többit pedig majd meglátjuk! Egyelőre nincs más teendőnk, mint bepakolunk a vadászházba, elbeszélgetünk, megvacsorázunk. Hét óra körül pedig egy kis kerülővel kisétálunk a leshez.
A kishalmi vadászház szépen gondozott udvara és belső kialakítása kellemes látványt adott Kornélnak. Amolyan legényes szállásra gondolt, amely csak úgy „elvan” az erdő közepén, ahol egyszer-egyszer néhány órát alszanak a vadászok. Ehelyett három, egyszerűen, de ízlésesen berendezett kétágyas szobát talált, amelyek közös előtérbe nyíltak. Itt kapott helyet a konyha és az étkező is. Az előszobából lehetett bemenni a mellékhelyiségekbe, kívülről pedig a garázsba, és egy nagy tárolóba. Mindenütt rend és tisztaság fogadta. Péter elégedetten látta az újságíró meglepetését és elismerő pillantásait.
– Ez a vadászház valamennyiünk büszkesége. Közösen építettük fel egy romos házból, mindannyian sajátunknak tekintjük és vigyázunk rá. Dénes felesége hetente egyszer takarít és mindent ellenőriz, azonban nincs nehéz dolga. Mindenki rendet hagy maga után. A kertet egyik nyugdíjas vadásztársunk gondozza. Ide vendéget is hozhatunk, persze ennek, és az igénybevételnek megvannak a szabályai. Még sohasem fordult elő, hogy vita, vagy gond lett volna a házzal és a házzal kapcsolatos ügyekben. A kertben időnként nagy bulikat csapunk, feleségek, gyerekek is szívesen jönnek. Bográcsozás, szalonnasütés, mókázás, nevetéstől hangos olyankor a környék. Az idén először, a hónap elején még azt is megszerveztük, hogy 10-14 éves gyerekeink nyaraltak itt. Tizenegy fiú sátorozott, három kislány a házban lakott. Hetente váltották egymást a felügyeletet ellátó és a programokat szervező házaspárok. Állandóan négy felnőtt volt a csapattal, mindenki remekül érezte magát. Egyedül a kullancsok kellemetlenkedtek időnként, azonban mindig legyőztük őket. A gyerekek haza sem akartak menni, pedig még meg is dolgoztattuk őket! Menjünk ki, nézze meg mit alkottak!
A két férfi a kert mögötti rétre ballagott. Az újságíró gyerekkézre utaló bábukat, sátorcövekeket, esetleg kis farakásokat várt, de ilyet sehol sem látott. A fűben kivájt fatörzsek, és fatuskók feküdtek, mellettük pedig szemmel láthatóan új vadetető állt. Ezt Kornél is felismerte, hiszen állatkertben látott már hasonlót, de a fatörzsek és tuskók szerepéről elképzelése sem volt. Meglepődve hallgatta, hogy ezeket a gyerekek a táboroztató felnőttek és Dénes segítségével készítették. Úgy gondolta ideje feltenni a kellemetlennek szánt kérdéseket, bár érezte, hogy néhány előre eltervezettre már nem lesz szükség.
– Gondolom, az etetővel ide akarják csalni az állatokat, hogy könnyebb legyen lelőni őket! Mire kellenek ezek a tuskók? Csapda lesz belőlük?
– Nem éppen! – mosolygott Péter. – Amit itt lát, az őzetető, a szarvasoknak nagyobbat készítünk, és általában ott, ahová szánjuk őket. Ezt majd kiszállítjuk a kijelölt helyére. Semmiképpen sem akarjuk vele idecsalni az állatokat. Sőt, télen, amikor etetjük őket, sohasem vadászunk az etetők környékén. Nem volna etikus. A tuskókból sózók lesznek, amibe sót helyezünk, és ezt is azért tesszük ki, hogy a szarvasok, őzek táplálkozását segítsük. A só szükséges a szervezetüknek és legkönnyebben így jutnak hozzá. Ha a nehéz időkben mi nem segítenénk az állatoknak, bizony egy-egy kemény télen nagyon sok elpusztulhatna, mégpedig szenvedve, kínok között! Az valóban a természet károsítása lenne, és nemcsak az elhullott tetemek nagy száma miatt.
– Na de tanár úr! A vadászház falain annyi agancsot és agyart láttam, hogy az elképesztő. Csak nem azt akarja mondani, hogy attól több hullana el egy télen?
– Ezt nem tudhatom, de bizonyára nem! Az ott lévő trófeák sem egy év eredményei. A vadászházban látható szarvas- és őzagancsok, valamint vaddisznóagyarak közel három évtized alatt gyűltek össze. Többségében azért kerültek oda, mert méretük, vagy egyedi sajátosságaik miatt különlegesek. Leginkább igaz ez az agancsokra, amelyekről már a lövés előtt meg lehet, és meg is kell ítélni jellemzőit. Nem szép a szó, magam sem szeretem, de selejtnek nevezzük azokat az őzeket, szarvasokat, amelyek torz, vagy szabálytalan agancsot viselnek. Ezek örökítése nem kívánatos. A bakok és bikák fejdísze sokat elárul. Nemcsak korukat, de egészségi és fizikális állapotukat, genetikai jellemzőiket. A sérült, beteg és genetikailag gyenge egyedek szaporodása nem szolgálja az élővilág érdekeit, ezért, ha korlátozni kell a vadak számát, elsősorban ezeket lőjük!
– Ne vegye sértésnek, vagy személyeskedésnek, amit mondok! Nem hiszem, hogy egy egyszerű vadász meg tudja ítélni, hogy most éppen sok, vagy kevés őzet kell-e lőnie! És ha elfogadnám mindazt, amit mondott, akkor nem értem, hogy bőgéskor miért lövik ki az ereje teljében lévő bikát!
– Egy adott területen élő vadak számát pontosan senki sem tudhatja. Többnyire rejtve élnek, és például a szarvasok nagy területeket járhatnak be akár egyetlen éjszaka alatt is. A jó szakember azonban megközelítő becslésre vállalkozhat, melynek alapja az állatok konkrét megfigyelése, az általuk járt váltók, dagonyák, szórók tanulmányozása, az erdei és a mezőgazdasági vadkár mértéke, valamint még néhány, szakembert és szaktudást igénylő tény elemzése. Az így összeálló adatokból tervek készülnek, de ezek részletezésébe nem érdemes belebonyolódnunk. Az illetékes vadászati hatóság határozza meg, hogy egy-egy vadásztársaság területén milyen vadból mennyit, és milyen korúakat kell elejteni. A túlszaporodás az erdők és a mezőgazdasági kultúrát, lényegében az ember megélhetését veszélyeztetné, a túlzott vadászat pedig valóban természetkárosító tevékenység lenne. Mi tehát pontosan tudjuk a vadászati szezon kezdetén, hogy mit kell, és mit lehet elejteni. A golyóérett, vagy ahogy ön fogalmazott erejük teljében lévő őzbakok és bikák számát is csökkenteni kell, pontosan az egyensúly érdekében. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a vendég vadásztatás, különösen a szarvasbika vadászata, komoly bevételt jelenthet a vadászatra jogosult társaságnak, erdészetnek. Ez a pénz azonban nem a mi zsebünkbe vándorol, hanem a társaságé. Bármilyen furcsán is hangzik, de valójában ezt is arra fordítjuk, hogy területünkön szabályozzuk a vadállomány létszámát, ha kell etetéssel, ha kell vadászattal. Természetesen előfordul, amikor az anyagi szempontok felülkerekednek a realitáson, a zsákmányszerzési vágy a vadászszenvedélyen. Ezek elítélendő esetek, de semmiképpen sem alkalmasak az általánosításra. Ahogy a tanárok, vagy az újságírók között is vannak nem odavaló emberek, úgy a vadászok között is, akiktől jó lenne mielőbb megválni. Ne gondolja, hogy mi jó szemmel nézzük azokat, akik elsősorban azért járnak vadászatra, hogy méregdrága autójukat, fegyverüket, felszerelésüket legyen hol megmutatni. Azokat sem kedveljük, akik már egy rövid cserkeléstől, vagy gyaloglástól is idegenkednek, és mindig csak olyan lesre akarnak felülni, amelynek közelében csaknem biztosra vehető az állat megjelenése. Egy gondolattal még visszatérnék az anyagi dolgokra. Társaságunk működéséhez tagdíjakra, és egyéb tagi befizetésekre van szükség, amely mértéke függ az egyéb bevételektől is. Kérem, ön se vegye személyeskedésnek, de ezért sem esik jól számunkra, amikor természetkárosítással vádolnak bennünket olyanok, akik egyetlen fillért sem áldoznak, vagy semmit sem tesznek az élővilág egyensúlyáért.
Kornél nagyot nyelt, mert az utolsó mondat már nem is célzás volt, hanem találat. Az eddig látottak és hallottak alapján úgy vélte, nem szabad elhamarkodott választ adnia, de meg sem sértődhet. Péter érveit át kell gondolnia. Elbizonytalanodott eddigi véleménye helyességében. Közben visszaértek a vadászházhoz, és leültek a nappaliban. A tanár frissítő itallal kínálta vendégét, majd elnézését kérve rövid időre magára hagyta. Vacsorát és szendvicseket készített, mert nem tudhatták mikor térnek vissza, vagy visszatérnek-e egyáltalán reggel előtt. A sonkával, kolbásszal, szalonnával bőségesen megrakott magyaros hidegtál, és a finom kenyér nem kérette magát, a két férfi jóízűen falatozott. Péter, az idősebb jogán tegeződést ajánlott, melynek szentesítésekor Kornél sokadik meglepetésére alkoholmentes sörrel telt korsót koccintott vendége borospoharához. Sohasem ivott alkoholt, ha vezetett, vagy fegyver volt nála. Nemcsak azért, mert a jogszabályok így határozzák meg, maga is ezt tartotta helyesnek és biztonságosnak. Vacsora közben a családról, a munkáról, a kedvtelésekről beszélgettek, és egyre több közös témát találtak. Úgy tűnt órákig tudnának diskurálni, de ma nem ezért jöttek ide. A szerkesztő a vadászat rejtelmeibe kívánt betekinteni, ezért hét óra előtt készülődni kezdtek, majd gyalogosan indultak a magasles felé. Mind a ketten hátizsákot vittek, melyekbe bepakolták a szükségesnek vélt tárgyakat. Nyakukban keresőtávcső lógott, valahonnan Kornél is szerzett egyet, már azzal érkezett. Péter vállán vitte távcsöves puskáját. Az erdő széléhez érve betöltötte. Az ismeretlen hang és a soha nem látott cselekmény nem várt izgalomba hozta az újságírót. Ezen maga is meglepődött, és érezte, komolyra fordult a dolog, megkezdődött az igazi vadászat. Gyenge szellő simogatta tarkójukat, amint a délután megismert útvonalon haladtak. Kornélt váratlanul érte, amikor jobbra fordultak az erdő belseje felé tartó szekérútra. Neki úgy tűnt, egyre távolodnak Jani bácsi földjétől. Nem értette ennek okát, de nem akarta állandó kérdésekkel zavarni vendéglátóját, aki olykor-olykor megállt, hallgatózott, figyelte az erdő csendjét, és az apró neszeket. Időnként egy-egy váltóra, a vadak által járt ösvényre mutatott, furcsa íveket írt le mutatóujjával, és jelentőségteljesen felhúzta szemöldökét. Az újságírónak fogalma sem volt, hogy mindez mit jelent, csak jóval később értette meg azok jelentőségét. Amilyen hirtelen fordultak be a szekérútra, olyan hirtelen értek ki az erdőből egy kukoricatáblánál. Balra haladtak tovább, és egyszer csak elérték a krumpliföld szélén álló fedett magaslest, ahová jönni akartak. Valójában egy körívet tettek meg a fák között azért, hogy a les előtti területet ne járják össze, és kedvező szelük legyen a vadászathoz. Csendben felkapaszkodtak a létrán, és elhelyezkedtek a két ember számára is kényelmes padon. Már nem voltak egyedül! A füves terület alsó harmadában őzek legelésztek. Egy bak, egy magányos suta, és egy másik a gidájával. Látszólag nem törődtek egymással, a két betolakodót sem vették észre, azok nyugodtan nézelődhettek, suttogva beszélhettek.
– Péter! Most le fogod lőni valamelyiket? – kérdezte izgalommal és némi ijedtséggel hangjában az újságíró.
– Nem, nem ezért jöttünk ide! Egyébként sem lehet most sutát, azaz „őzlányt” és gidát lőni. A bak ígéretes, de még fiatal. Vigyázunk rá, nem bántjuk. Persze eljön majd az idő, amikor valaki elejtheti, és büszke lesz a trófeára, de…
– Nézd! Ott is jön egy őz! – vágott szavába izgatottan Kornél.
– Szerencséd van! Igaz, nem őzet látsz, hanem szarvasborjút. Minden bizonnyal az anyja, a szarvastehén is ott van valahol a fák között. Szerintem nem is egyedül, később talán ezt megtudjuk. Semmitől sem kell tartaniuk, szarvasra sem lehet vadászni júliusban, majd csak ősszel és télen.
– Ezt értem, és jól van ez így! Csak azt nem értem, hogyan okozhat neked örömet egy borjú lelövése? Olyan rendes embernek ismertelek meg!
– Nézd, nagyon nehéz erre választ adni, pontosabban nagyon nehéz megmagyarázni egy szenvedély okát és szépségét annak, aki azt nem ismeri. Én például nem értem az alpinistákat, az óceánt egyedül átszelni akaró hajósokat, az életüket kockáztató berepülő pilótákat, és sorolhatnék még néhány példát. Ugyanakkor nem ítélem el a horgászt, mert nyilván neki sem a hal elkerülhetetlen fejbevágása okoz boldogságot, és nem ítélem el az egymást olykor súlyosan bántalmazó küzdősportok űzőit sem, hiszen nekik sem az jelenti az örömet, hogy fájdalmat okozhatnak másoknak. Azt gondolom, az igazi vadászban a természet szeretete mellett, a küzdelem, a győzelem utáni vágyakozás ősi ösztönei élnek, amelyek náluk ebben a formában öltenek testet. Nekem az jelent örömet, amikor meg kell dolgozni a sikerért, és tudom, hogy lovagiasan, sportszerűen küzdöttem. Emellett meg vagyok győződve tevékenységünk hasznosságáról is, de erről már sokat beszéltünk. Nem régen olvastam egy folyóiratban, hogy az emberi civilizáció létrejöttének egyik alapvető feltétele a vadászat megtanulása volt! Ebben nagy igazságot látok.
Kornél elgondolkodva hallgatta Pétert. Érezte, hosszabb időre lesz szüksége az élmények feldolgozásához. Amikor újra felnézett, már csak a suta legelészett a füvesen. Jóval közelebb jött, a többiek pedig eltűntek. Észrevehetően közeledett az este. A vadász puskalámpát tett fegyverére, és elmagyarázta, hogy vadkárelhárításnál, vaddisznó elejtéséhez használható lámpa, más esetekben nem. Csendben ültek, hallgatták a fák közül hallatszó apró zajokat. Ahogy sötétedett, ezek egyre izgalmasabbá váltak. Péter időnként halkan súgta a zajok feltételezett eredetét. Eközben észlelte, hogy vendége egyre izgatottabbá, türelmetlenebbé válik. Tíz óra előtt határozott zörgés indult meg tőlük távolabb, de közelebb attól, mint ahol először meglátták az őzeket. A gyenge holdfényben jól lehetett látni a kivonuló szarvasokat. Nyolcan, tízen lehettek, összetömörültek a füvesen, majd megindultak a krumplibokrok felé. A vadász a fegyverért nyúlt és vállához emelte.
– Te! Ezek szarvasok! Mégis rájuk lősz? – suttogta izgatottan a vendég, aki a távcsövet szeméhez szorítva várta az eseményeket.
– Nem, dehogy! Ha szerencsénk van, akkor lámpával el tudom zavarni őket, ha nem, akkor valami mást kell kitalálnunk. Nem szeretnék riasztó lövést leadni.
– Mi a fenét tudsz kitalálni? – kérdezte Kornél, aki egyre nagyobb izgalomba jött.
– Tapsolunk, köhögünk, odasétálunk, bár mindegyik megoldás jelentősen rontja további esélyeinket. Igaz, elsősorban nem vadászni jöttünk, hanem vadkárelhárításra!
– Már bocsánat, de engem vadászni hívtál, nem tapsolni az erdő szélén!
A sötétben nem látszott Péter mosolya. Ettől a pillanattól biztos lehetett abban, hogy a szerkesztő urat megérintette a vadászat csodálatos varázsa, amely még arra is képes lehet, hogy előbb-utóbb teljesen elbűvölje. A puskalámpa villogtatása meghozta a kívánt eredményt, a szarvasok elvonultak. A következő másfél órában körülöttük semmi sem történt. Távolról őz riasztott, majd lövést hallottak egy másik irányból. A les tetejére bagoly szállt, és motoszkálása, fészkelődése folyamatos éberségben tartotta a lent ülőket. Éjfél körül újabb neszezés, majd erősödő zörgés hallatszott, nem is messziről. Péter úgy tett, mintha nem hallaná, kíváncsi volt vendége viselkedésére. Az újságíró előbb csak feszülten figyelt, majd lopva társára pillantott. Annak közömbös arcát látva izgatottan rázta meg karját és a hang irányába mutatott. A vadász egyetértőleg bólogatott, és suttogni kezdett:
– Valószínű vaddisznó! Biztos, hogy többen vannak, már régóta hallgatom őket. Nem lepődnék meg, ha koca lenne malacokkal.
– Na és akkor mi lesz?
– Várjuk meg, hogy ők mit cselekszenek. Hamarosan kijöhetnek, várhatnak még akár órákat is, vagy ha meggondolják magukat, elmennek. Süldő is lehet közöttük. Azt valószínű megpróbálom elejteni. Kocára ebben az időszakban én nem lövök, bár a törvény megengedi. Az igazán etikus vadász nem lövi a malacokat vezető kocát. Ez nálunk is íratlan szabály!
– Na és a malac?
Látod, ez nehezebb kérdés, és ebben már nem vagyunk egységesek. A választ többnyire a malac mérete dönti el. Ha kicsi, akkor nyilván több okból nem lövünk rá, a nagyobbakra viszont olykor-olykor igen. Ne mondj elhamarkodott ítéletet, gondolj az újévi malacok szomorú sorsára!
– Akkor tehát csendben várakozunk, és nem csinálunk semmit?
– Csak a csendes várakozással értek egyet. Gyönyörű nyári este van. Szívesen nézem ilyenkor a csillagokat, és csodálattal adózom őseinknek, akik nálunk sokkal jobban ismerték őket. A fénylő kis pontocskák segítségével kiválóan tájékozódtak és nagy távolságokról is hazataláltak. Néhány csillagképet én is ismerek. Az ott a nagymedve, vagy másképpen a göncölszekér, az pedig a fiastyúk. Ott látható a delfin, és a vadászebek egyike. Ha elég kitartóak vagyunk, hullócsillagokat is felfedezhetünk.
Ezen az estén Kornélt nem érdekelték az égitestek, feszülten figyelt a hangokra, zajokra. Örült, hogy Péter az eget kémleli, így nem láthatja a csillagászat iránti közömbösségét. Távcsövét szeméhez emelte, mert mozgó sötét foltokat vélt felfedezni a füvesen. Szíve hevesen verni kezdett, amikor egyértelművé vált számára, hogy vaddisznók igyekeznek a krumpliföldre. Izgalmában észre sem vette, hogy minden óvatosságot feledve, a kelleténél hangosabban figyelmeztette társát, aki még nem tért vissza a csillagok világából. A figyelmeztetést az állatok is meghallották, gyors fordulat után hangos csörtetéssel távolodtak a fák között. Az újságíró régen érzett zavarban volt, és szégyellte ügyetlenségét.
– Ezt jól eltoltam! Ne haragudj! Nagyot hibáztam!
– Nincs miért haragudnom, hiszen másodszor is eleget tettünk a vadkárelhárításnak! Jani bácsi köszönettel tartozik neked. Ha egyáltalán hibázott valaki, akkor az én voltam, mert figyelmem elkalandozott. Megmondom őszintén, ez már máskor is előfordult, és bizonyára a jövőben is lesz ilyen. Nem szégyellem, mert én a vadászat részének nemcsak az erdőzúgást tekintem, ahogy Széchenyi Zsigmond fogalmazott, hanem az erdő hangjainak, a fények és árnyak játékának csodálatát is. Ne aggódj, ezzel nem ért véget a vadászatunk, hiszen a hajnal még messze van. Ha kedvet érzel hozzá, maradhatunk akár reggelig is. Dénes látott egy nagyobb kant ezen a környéken, ha szerencsénk, van vele még találkozhatunk.
– Tudom, csak vigasztalni akarsz, igazán rendes vagy! Az a kan bizonyára az előbb elment a többiekkel.
– Biztosan nem! Nem lehetett velük. A nagyobb kanok egyedül járnak, csak párzás időszakában keresik a kocák társaságát. Persze, ha már a közelben volt, akkor a nagy csörtetés miatt kevés esélyünk maradt. Ha azonban még messze jár, akkor bármi előfordulhat. Maradjunk, vagy visszamenjünk a vadászházba pihenni? Hajnalban majd kijövünk, és cserkelünk egy nagyot.
– Mindenképpen maradjunk, nem szeretném, ha miattam elszalasztanád azt a nagy kant!
Péter igen nagy örömmel és megelégedéssel hallgatta a választ. Most már biztosan hitte, hogy fognak még együtt vadászni. Sikerét értékes trófeái közé sorolta. A csendes várakozás órái következtek. Elmerültek gondolataikban, talán még szunyókáltak is egy kicsit, de éberen, a legkisebb neszt sem elszalasztva. Már kezdett világosodni, amikor a vadász óvatosan megérintette társát, és fejével a krumpliföld melletti, tarló felé intett. Nagy sötét foltot láttak a derengő fényben. A keresőtávcsőben jól kirajzolódott a vaddisznó magányos alakja. A lestől balra, a fényviszonyok miatt nehezen megbecsülhető távolságra álldogált. Nem tudni honnan és mikor ért oda, de ennek nem is volt semmi jelentősége. Az izgalom újra hatalmába kerítette a férfiakat. Mindketten abban reménykedtek, hogy a várt kan majd feléjük tart. A vaddisznó azonban nem sietett. Forgolódott, turkált, majd hirtelen és gyorsan megindult a krumpliföld felé, pontosan a les irányába. Kornél idegei pattanásig feszültek, amikor Péter fegyverét tűzkész állapotba helyezte, és már a fegyvertávcsőben nézte az állatot. A kan lassított tempóján, egy pillanatra megállt, majd irányt változtatva haladt tovább. Kissé távolodott, de ez csak az újságírót töltötte el aggodalommal. A vadász továbbra is reménykedett. Most már biztos volt abban, hogy a vaddisznó a krumpliföld felé tart, és nagy valószínűséggel azon keresztül akarja elérni az erdőt. Ha mozgásának iránya lényegesen nem változik, akkor tőlük száz-százhúsz méterre kell kilépnie a füvesre. A kan elérte az első krumplibokrokat és megállt. A szálkereszt már lapockáját kereste, amikor újra megindult, bizonytalanná téve a célzást. Kornél a távcsövet szeméhez szorítva, remegve figyelte az eseményeket. Az egyik másodpercben tisztán látta a nagy állatot, a másikban már takarták a bokrok. A kan elérte a füves szélét, újra megállt és kidugta nagy fejét. Kettőt lépett előre, amikor eldördült a lövés. A vaddisznó előreugrott, és összeesett. Két-három másodpercig még rángatózott, majd nem mozdult többé. A két férfi egymásra nézett. Az újságíró arcán a soha nem látott élmény csodálata, a vadászén a meghatottság és öröm tükröződött. A vadkannak megadták a végső tiszteletet. Megkapta az utolsó falatot, majd Péter töretet készített. Vékony zöld ágacskát érintett a vaddisznó vérző sebéhez, és azt – az évszázados vadászhagyományok szerint – kalapjába tűzte. Néma főhajtással búcsúztatták a nagy ellenfelet. A megható pillanatok mélyen bevésődtek emlékeik közé.
– Nézd Kornél – szólalt meg Péter –, most a zsigerelés következne, amikor eltávolítjuk az elejtett állat belső szerveit. Azt gondoltam, ezt nem tesszük meg, mert valóban nem kellemes látvány. Már délután megbeszéltem Dénessel, hogy elvégzi helyettünk, hiszen a szállítást úgy is neki kell megoldani. Talán majd máskor ezt is megmutatom. Hidd el, ez sem elítélendő cselekmény, hiszen hasonló történik egy házi disznóölésen, nem is beszélve a vágóhidakon alkalmazott ipari módszerekről. Ezekre senki nem gondol, amikor hurkát, kolbászt, filézett csirkemellet vásárol, vagy éppen sertéscsülköt készít pékné módra. Mi is lelkiismeret-furdalás nélkül falatoztunk az esti hidegtálból. Szerintem Dénes finom kávéval vár bennünket a vadászházban. Indulhatunk?
Az események hatása alatt álló, és kavargó gondolatait egyelőre rendezni képtelen szerkesztő egyetértőleg bólintott. Csendben indult meg a vadász után, mert nem tudta érzéseit megfogalmazni. Nem csak köszönetet és hálát érzett, amiért olyan szenvedélyt ismerhetett meg, amelyet eddig nem tapasztalt, hanem tiszteletet és megbecsülést is a Péterhez hasonló vadászok iránt. Remélte, hogy ők vannak, és ők lesznek döntő többségben a jövőben is. Az éjszaka a tanár úr Széchenyi Zsigmondot idézte az erdőzúgással, és most neki is a nagy vadászíró jutott eszébe. Arra gondolt, ha megírná a tegnapi és mai nap történetét, kölcsönöznie kellene egyik regényének címet: „Ahogy elkezdődött…”!
Hozzászólások