Napi rendszerességgel olvasom a Múlt-kor történelmi portált, s most éppen egy érdekes összeállításra bukkantam, ami a Foglalkozások, amelyek már nem léteznek címet viseli. Szerepel közöttük a bábuállító, amiről az alábbiakat írja a cikk szerzője: Mielőtt gépesítése megtörtént volna (1936, Gottfried Schmidt), a golyó által ledöntött bábuk visszahelyezése egy jó ideig emberi „erővel” történt. A jellemzően részmunkaidős, rosszul fizetett, késő esti-éjszakai melót tinédzserkorú fiúk (’pinboy’) végezték. Kamaszkoromban én is voltam bábuállító az FTC (ha jól emlékszem) Ipar utcai tekepályáján. A fizetésre nem panaszkodtam, azzal mindvégig elégedett voltam, az esti-éjszakai meló azonban tény, s valójában emiatt hagytam abba. Jobban érdekeltek a lányok, a haverok. Most úgy tűnik, nekik köszönhetően időben léptem, s nem kellett megvárnom, míg elküldenek, mint akire már semmi szükség nincs.
A szerző tíz foglalkozásról ír, köztük olyan érdekesekről is, mint patkányfogó, jégvágó, hullarabló vagy lámpagyújtó. Nyilván helyszűke miatt nem tett említést olyan foglalatosságokról, amelyek egykoron ugyancsak népszerűek voltak. Az idősebbek még emlékeznek a szemfelszedőre, a kintornásra, az ószeresre, a drótos tótra vagy a virágföldárusra, találomra felidézve néhányat.
Foglalkozásokról és nem szakmákról van tehát szó, s ezért nem sérelmezhetem, hogy tanult szakmám kimaradt a felsorolásból. Pedig az is kiment a divatból, holott annak idején mindenkitől azt hallottam: jól választottál fiam, egy életre szóló szakma lesz a kezedben, ráadásul a munkásarisztokráciához fogsz tartozni. Mondták ezt ugyebár a szocializmus idején, amikor legfeljebb csak pártarisztokráciáról lehetett beszélni, persze csak magunk között és nagyon halkan. Akkor nem hittem volna, hogy tévednek. Meggyőződésem volt, olyan szakmát tanultam, amelyikkel bárhol a világon megkereshetem a kenyeremet. Utoljára Bécsben, a Berthold und Stampel nyomdában dolgoztam betűöntőként, még 1972-ben. Amerikába érve rá kellett jöjjek, hogy az Újvilágban nemcsak a nyomdákból, de még a benzinből is kiszorult az ólom. Kénytelen voltam más dolgokba fogni, amit ma már egy pillanatig sem bánok.
A cikk szerzője a felsorolt foglalkozások némelyikét illetően mindenesetre téved. Azt ugyan ő is megemlíti, hogy a fehéroroszországi Breszt városában még ma is tevékenykednek lámpagyújtók. Hagyománytiszteletből vagy turistalátványosságként, nem tudni.
Jégvágót, telefonközpontost, farönk-úsztatót kétségkívül sehol sem alkalmaznak ma már, de például a hullarablás, mint tevékenység, ma sem szűnt meg teljesen. Elég, ha Kádár sírjára gondolunk.
Vagy ott van például a munkásokat lelkesítő felolvasó, aki ma már nem feltétlenül könyvből olvas fel a dolgozók szórakoztatására, hanem sok esetben kívülről tudja a szöveget, ám ettől még létezik, csak mostanában politikusnak hívják. Ők azok, akikre gondolva kevés embert kerít hatalmába a nosztalgia.
Bezzeg az írógépszerelő. Néhány idősebb embernek talán még ma is hiányzik. Emlékszem egy nyugdíjas házaspárra, akik néhány éve reménykedve tértek be a winston-salemi Office Depotba azzal a kéréssel, hogy tudunk-e valakit, aki meg tudná javítani öreg írógépüket. Segíteni akartam rajtuk, s felhívtam minden elképzelhető irodagép forgalmazót, kölcsönzőt és szerelőt a városban, hátha ők… Csak nevettek rajtam.
A házaspár csalódott arca még most is itt van a szemem előtt. Azt hiszem, akkor értették meg, hogy elszállt felettük az idő.
Ezzel a mai nemzedékek is szembesülni fognak. Huszonöt, harminc vagy ki tudja hány év múlva. Aztán majd ők is nosztalgiázhatnak.
Emlékszel, amikor még?
Hozzászólások