Háromhetenként utaztam Szegedre, a matematika szakra. A dolgozók iskolájában is osztályfőnök lettem. Az igazgatónő jóvoltából válogatott legénységet kaptam. Hiába berzenkedtem ellene, mondván, hogy a nehézfiúkat szét kéne osztani más-más osztályokba, és még a termen belül is szétültetni őket. Úgy talán még foghatók lennének. Talán.

– Laci, maga még fiatal, könnyen megbirkózik velük.

– Nem is magam miatt aggódom, de mi lesz a többi tanárral? Nagyrészt nyugdíjasok és hölgyek. No, erre befizetek.

Önmagában véve nem azzal volt bajom, hogy az igazgató régebben szövőnő volt (mint Ratkó Anna), sokkal inkább azzal, hogy igazgató korában is annyit értett a pedagógiához, mint mikor szövőnő volt – és ez a fő baj.

A három felnőttön kívül tíz fiatalkorút kaptam – lenyűgöző statisztikával. Közülük nyolc már megjárta a tököli büntetés-végrehajtási műintézetet. Csak a véletlenen múlott, hogy a kettő megúszta eddig. Változatos bűnlajstromuk: garázdaság, betöréses lopás, rablás, rendőrverés, erőszakos nemi közösülés és tiltott határátlépési kísérlet – hogy csak a főbbeket említsem. Ezek a fiúk nem vicceltek. A maguk közötti börtöniskolában már elérték a szakma ifjú mestere címet. Bárcsak a mi iskolánkban is tartották volna ezt a kimagasló teljesítményt – jó irányba. Zárt világukba nagyon lassan, lépésről-lépésre tudtam csak beférkőzni. Egy véletlen is a segítségemre sietett.

Írtam föl egy képletet a táblára, mikor látom ám, hogy az első padban a koma nagyon nyomatja a mutogatós ABC-t a szomszédjának.

– Attila! – Aztán átváltottam én is az ABC-re, és mutogatva megkérdeztem, hogy: mit hülyéskedsz? Láttam, hogy csodálkozó szemmel a kezemre meredt, és olvasás közben még a szája is mozgott.

– Semmit – felelt élőszóban Attila, majd, mint akit darázs csípett meg, többekkel együtt szinte egyszerre ugrottak föl a helyükről, kórusban nekem szögezve a kérdést:

– Tanár úr honnan tudja ezt? – Arcukra reménnyel vegyes feszült várakozás ült ki.

– Nem onnan, ahonnan ti, díszpintyek! – lomboztam le rögvest a bizakodó kompániát.

Veszprémben ezzel az ABC-vel súgtunk egymásnak a gimnáziumban, és beszélgettünk a kollégiumi szilenciumon. Csak azt nem tudtuk akkor, hogy ugyanezt használják a börtönben is. Mindenesetre a megnyilvánulásommal egy csapásra megnyertem magamnak a szegecsekkel kivert, fekete dzsekiben parádézó társaságot. Sosem hittem volna, hogy ezzel ilyen tekintélyt szerzek magamnak körükben. Abban a pillanatban úgy néztek föl rám, mint egy félistenre. Kis idő elteltével némelyik még családi kérdésekben is a bizalmába fogadott. Ám Henrik, a vezér még sokáig tartotta a nagymenő fazont.

Misi bácsi, egy görög-latin-magyar szakos nyugdíjas gimnáziumi tanár kiosztotta a félévi vizsga magyar tételeit. Henrik hanyag mozdulattal alágyújtott a papírlapoknak. Mire áthívtak az osztályomba, már alig lehetett látni a rögtönzött tábortűz füstjétől. Az oltás után mindenkitől egyenként megkérdeztem, hogy ki volt az? A válasz konok hallgatás. Henriket hagytam utolsónak. Nem véletlenül. Eredmény: ugyanaz. Ekkor elcsattant ama bizonyos makarenkói pofon, ami nagyon megrázhatta, hiszen ezzel alaposan megtépáztam a nimbuszát a többiek előtt. Azonnal megfenyegetett, hogy ne találkozzunk az utcán, mert még bajom eshet. (Azon a környéken – néhány száz méterre a Nagykörúttól – hamar fölgerjedtek a magasba az indulatok, ugyanakkor alacsonyan szálltak a bicskák. Sűrűn adódtak rejtői fordulatok. Ennek már fele sem tréfa.)

– Ilyet teszel, majd sunyin letagadod, és még neked áll följebb? Rendben van, Henrik, én nyugodtan találkozom veled bárhol, de ha erre készülsz, akkor hívjál még néhány havert segíteni, mert láthatod, hogy egyedül kevés vagy.

A többiek kinevették, így odalett a falkavezérség. Néhány hónap múlva már az én legénységem látta el szünetekben a folyosói felügyeletet. Példás rendet tartottak maguk is, és másokkal is betartatták.

– Mit műveltél a fiúkkal? – kérdezték mások. Annyira megváltoztak, hogy nem lehet rájuk ismerni. Egészen elvarázsoltad őket.

– Csupán annyit tettem, hogy szeretettel fordultam hozzájuk. Soha nem néztem le őket, segítettem a magánéleti problémáik megoldásában, az órákon addig nem mentünk tovább, amíg meg nem értették a dolgok lényegét. Igyekeztem mindent úgy megmagyarázni, hogy világos legyen. Ilyen egyszerű. Csak Henriket kellett helyretennem egyszer, a többi fiú már magától igazodott.

Tanítottam a munkásakadémián is. Az elnevezés ugyan szépen hangzik, gyakorlatilag az általános iskola befejezése volt a fő cél. Sokkal rövidebb és gyengébb volt, mint a dolgozók esti iskolája. A biológiát négy (!) órában kellett leadni, szőröstül-bőröstül. Az utolsó órára maradt a származástan.

Gondoltam, nem árt eloszlatni egy tévhitet, mert ezek a balítéletek sokszor a legmakacsabb dolgok. Íme egy idevágó tétel közülük: az ember a majomtól származik. Charles Robert Darwin angol kutató egyik főműve: A fajok eredetéről (1859). Ebben a munkájában ilyesmiről persze szó sincs, hanem csak követőinek egy kisebb csoportja, az úgynevezett vulgárdarwinisták jutottak erre a veretes megállapításra. Friedrich Engels meg később bedőlt nekik, és ez az eredendő sületlenség így került be A család, a magántulajdon és az állam eredete című művébe, onnan pedig szerteszét. Mit mondjak, volt nagy csodálkozás. Én már el is felejtettem ezt az esetet, mikor az igazgatóhelyettes nekem szegezte a kérdést:

– Megint mit tettél?

– Mire gondolsz?

– Most volt egy kerületi értekezletünk. A Hazafias Népfront kerületi elnöke név szerint is említett téged, hogy régen hallott ilyen előadást. Beült az utolsó órádra, és egészen elbűvölődött.

– Örülök annak, ha tetszett neki az órám. Bármikor beülhet rá. Akkor sem mondtam volna mást, ha tudom, hogy ott van. Mert ez az igazság. (Egyébként nem az a fő baj, ha tévedünk, vagy hibázunk, hiszen emberi gyarlóságunkból hibáink és tévedéseink egyenesen levezethetők, hanem ha ezt nem látjuk be időben, és nem javítunk. Egy fonákos belátás: Tavaly még volt egy komoly hibám. Nagyképű voltam, de ma már tökéletes vagyok.)

Bokros teendőim nagyon összesűrűsödtek. Tanítottam az anyaiskolámban, a dolgozók esti iskolájában és a munkásakadémián. Volt hét magántanítványom. Címleírtam a múzeum könyvtárának. Jártam matematika szakra Szegedre, és NB II-ben röplabdáztam. Csak a tanórák számát tekintve állandóan fölötte voltam a heti hatvannak. Ha napközben megéheztem, egy húsboltban megettem fél kiló főtt kolbászt, aztán rohanás tovább. A buszon és villamoson a kapaszkodót fogó karomra lehajtottam a fejemet, és már aludtam is. (Fülig Jimmy is állva aludt, mint a lovak, és időnként meleg húsokat vett elő a mellényzsebéből.) Néha továbbutaztam.

Egy piacozó néni nagy kosarakkal igyekezett fölszállni a villamosra. Leugrottam, elvettem tőle a kosarait, és fölsegítettem. Pirospozsgás arcával rám mosolygott, majd megkérdezte:

– Ugye, aranyoskám, maga nem pesti?

– Nem, én bakonyi vagyok – feleltem büszkén, és cinkosan összekacsintottunk.

Hát igen, szűkebb hazám, a Bakony. A gyönyörű táj, a jó levegő, a nyugodtabb élet. És mennyivel másabbak ott az emberek.

Nem sokkal az után, hogy Emeséék Budapestre költöztek, meglátogatta őket egy sárospataki jó ismerősük. A nénike korán kelt, szépen kiöltözött, és kiült a Május 1. úti^[1] kapu mellé azzal a szándékkal, hogy majd elbeszélget egy kicsit az arra járó emberekkel. Mint otthon. Robog az első kiszemelt, és ügyet sem vetve rá, siet tovább.

– Hova rohan, kedveském?

A hölgy úgy nézett vissza rá, mint egy marslakóra.

– Nem látja, megyek dolgozni – és ezzel a még meg sem indult terefere azonnal odalett.

Egyre jobban nyomasztott Budapest. Amennyire eltávolodtam a Bakonytól, annyira húzott vissza. A főváros forgatagában nem éreztem jól magam. Annak ellenére, hogy itt jártam egyetemre, tehát a város maga nem volt számomra idegen. De az teljesen más volt. Zártabb világ, más kötöttségekkel. A kollégiumi szobánk ajtajára kitűztük a jelmondatunkat: Nem gép az ember! Ha lazítani akartunk, csak rámutattunk a feliratra. Ez a taposómalom, amibe belecsöppentem, vagy amit idők során anyagi kényszertől hajtva még magam is növeltem, nagyon idegenül hatott számomra.

Ahogy remekbeszabott két indításom jóvoltából beloptam magam az igazgatóm szívébe, már tudtam, hogy nem innen fogok nyugdíjba menni. Jó lett volna minél előbb megbízható kiutat találni kényszerhelyzetemből. A keresés eredményeként egy újabb állás körvonalazódott. Az OMKDK^[2] szakozó könyvtárost keresett. Az ETO az egyik legkedvesebb könyvtári tárgyam volt az egyetemen. Nem mellékesen sokkal jobb anyagi pozíciót értem el a tárgyalás során, mint amilyen addig az iskolában volt. Ezért 1971. április 1-jén átmentem az OMKDK-ba.

A dolgozók esti iskolájában még maradtam a tanév végéig. Ahogy az utolsó órát írtam be a naplóba, Henrik odajött hozzám. Sehol a szegecsekkel díszített fekete dzseki. Krémszínű öltöny, nyakkendő, átszellemült arc. A kezében pedig, horribile dictu – egy szál liliom. Lenyűgözött a látvány. Meglepetésemben összecsaptam a kezeimet.

– Henrik! Hát veled mi lett? (Régen Csetényben úgy kérdezték: hát téged mi lőtt?)

– Tanár úr kérem, ne tessék haragudni rám, hogy sokszor úgy viselkedtem… Meg fenyegetőztem…

– Rendben van, Henrik. Szent a béke – nyújtottam kezet.

Sokszor eltűnődöm, vajon most mi lehet ezekkel a fiúkkal? Akiket kőkeményen nevelt az élet, jobbára csak rugdosott, így hát rúgtak ők is. Megkérgesedett a szívük. A csapatban a galeri-törvények uralkodtak rajtuk. De egyénileg még alakíthatók voltak, akik ugrottak volna a jó szóra nyomban, mint József Attila. (Érdekesség: ő is ebbe az iskolába járt évtizedekkel ezelőtt.) De legtöbbször a jó szó elmaradt.

Mi magunk is óhatatlanul kérgesedünk az idők során. A bennünket érő millió és millió hatás – jó és rossz vegyesen – lelkünkre telepszik. Lenyomata sajátunkká válik, és attól kezdve nem ereszt. Kitörölhetetlenül beleivódik énünkbe, és ott munkál tovább, vagy lassan elcsitul hatása. Még a rossz hatások által is gazdagodhatunk, ha azokat magunkban kellőképpen földolgozzuk. Ha tudunk tanulságokat levonni belőlük, és attól kezdve már azok szerint cselekszünk. Más kérdés, hogy mi az, amit a felszínre engedünk, mások számára is láthatóvá téve egy-egy darabot önnön magunkból.

Most még…

Most még nem tudom megmondani neked,
hogy mennyire szeretlek, és akkor sem tudom mondani,
mikor már érzem, hogy mondani kéne, mert várod,
mert neked is jólesik hallani e szót. De szeretlek,
és tudd, hogy szeretlek, ha nem is mondom gyakorta.
Bizonyítsa ezt az egész életem.

Budapest, 1971. június 16.

A nyár elején hazamentünk Cseténybe. Anyám és nagyanyám örültek nekünk és a jó hírnek, hogy újabb unoka, illetve dédunoka készülődik az életre.

Szerettem volna megmutatni Emesének a bányát. Csak hogy lásson belőle – ha nem is mindent, de legalább – egy kisebb részt. Elmentünk Dudarra a bányászbusszal, ám a vállalkozásom mégis kudarcba fulladt. Azzal rontottam el, hogy az igazgatótól kértem engedélyt a leszállásra.

– Lacikám, te bármelyik műszakot választhatod, és a bányán belül oda mész, ahova akarsz, de sajnos, a feleségedet nem engedhetem le a szigorú előírások miatt.

– Nagyon köszönöm, de a feleségem nélkül most én sem szállok le. Éppen az lett volna a fő dolog, hogy megnézhesse a bányát, ahol dolgoztam. Hogy kapjon egy kis szénszagot, meg ízelítőt a lenti világból.

Sajnos csak később ugrott be a kézenfekvő megoldás. Hiszen bármelyik volt aknászommal simán dűlőre juthattunk volna egy rövidebb bejárás erejéig. De az igazgatói nem után már ez a lehetőség is odalett. Maradt a külszín, a csillék, az osztályozó, a függőakna, a biztosítóberendezések; TH-gyűrűk és ácsolatfák. (Mint utóbb kiderült, Emesének már ez is sok volt. Pedig a java mégiscsak a bánya lehetne.) A kasnál találkoztunk volt munkatársaimmal. Fölelevenítettük a közös emlékeket. Örömmel nyugtázták, hogy legendás étvágyam még a régi.

Kirándultunk hármasban (négyesben?) a bakonyi Ördögárokba. Réka babakocsiban volt. Toltam az erdei úton. Éppen aludt, amikor elérkeztünk egy olyan sziklás részhez, ahol csak egy talpalatnyi párkányon mehettünk tovább. Egyik oldalon a meredek sziklafal, a másikon a tátongó mélység.

– Nem tudunk továbbmenni, forduljunk vissza! – mondta Emese.

– Ezután következnek a legszebb részek. Menjünk! Itt minden sziklát ismerek. Simán átjutunk.

Láttam ugyan, hogy ebben nem egyezik a véleményünk, de elindultam. Egyik kezemmel átfogtam a babakocsit – benne az alvó Rékával – és átsétáltam a párkányon, majd visszajöttem Emeséért. Én már nagyon sokszor megtettem ezt az utat, így teljes biztonsággal közlekedtem a legnehezebb terepen is. Nekem ez volt a szűkebb hazám.

A Bakony után következett Emese szűkebb hazája. Még ezen a nyáron elmentünk Sárospatakra is. A Református Kollégium egyik vendégszobájában kaptunk szállást. Patakon ugyanúgy jártunk, mint Csetényben. Itt meg Emese miatt állítottak meg bennünket lépten-nyomon az utcán ismerősök, barátok és volt osztálytársak.

Megnéztük a város nevezetességeit: a Rákóczi-várat, a Nagykönyvtárat, az Iskolakertet, az Angol Internátust és a templomokat. A kánikulát a Bodrog-parton enyhítettük, ahol kicsit évődve, kicsit komolyan megkaptam a magamét, mert eleinte – ma már nem is tudom, hogy miért – nem akartam belemenni a vízbe.

– Na, bakonyi gyerek, a Bodrognál legyél nagylegény!

– Ha csak ez kell – válaszoltam készségesen, és oda-vissza átúsztam a Bodrogot.

Réka otthon aranyosan kezdte mondani mindenkinek az élménybeszámolóját: Elestem az Iskolakertben. Nem sokkal előtte tanult meg járni, de addigra már folyékonyan beszélt. A kezdeti lépéseknél a tőlem átvett intelmet mondogatta magának:

– Vigyázz Malvin, jön a kanyar!

Úgy látszik, a sárospataki kalandja mélyebb nyomokat hagyott benne, mert mikor kijöttek egy mérkőzésemre a Népligetbe, és egy távolabbi labdát vetődve hárítottam, Réka vigasztalhatatlanul elkezdett sírni.

– Jaj, elesett a papa.

Cserét kellett kérnem. Odébb vittem Rékát, és néhány kisebb, mosollyal elegyített vetődéssel megnyugtattam, hogy ez a játék része, és egyáltalán nem fáj. Csak hozzá kell edződnünk. Többek között ezért is van óriási jelentősége a sportnak, hogy az életünkben adódó eleséseknél – ha már nem tudjuk kikerülni – tudjunk esni, vagy legalább elviselni azokat. A győztesek soha nem adják föl, és akik föladják, soha nem győznek.

Kicsit később Réka a konyhaablakban táncolva incselkedett a galambokkal, mikor hátralépve lepottyant onnan. Sírás-rívás, nagy púp a fején. Átvittük a szomszédos gyermekkórházba, ahol édesanya is dolgozott. A vizsgálat után Báthori Béla, a műszakisok vezetője megkérdezte tőle:

– Na, Réka, fogsz még fölmászni az ablakba?

Réka a sírás utolsó fázisaként még hüppögött kicsit, de azonnal készen volt a válasszal.

– Majd a másikba.

Hazavittük. Nem telt bele két perc, láttuk, hogy Réka a másik ablak üvegét kopogtatta pöttöm öklével, majd hallottuk a végkövetkeztetést:

– Idefigyeljetek galambok, ebcsont beforr.

Az újabb gyermekáldásunk örömteli várakozásában szomorú időszak következett ránk. Keresztanyu lezárni készült küzdelmes életét.

Bakó Lajos főesperes és felesége Balatonfőkajáron szolgált. Tulajdonképpen lányuk, az akkor 18 éves Judit volt Emese keresztanyja. 1944 telén a Balaton-felvidéken is ádáz harcok dúltak, többször oda-vissza mozgó arcvonallal. Mikor az oroszok elfoglalták a falut, Bakó Lajost – szóhasználatuk szerint a pópát – súlyosan bántalmazták, inzulinos fecskendőjét összetaposták, őt magát két lóhoz kötözve átvonszolták a szomszéd faluba. Ott halt bele a testi-lelki kínokba.

A család többi tagja, rokonok és ismerősök a pincében kerestek menedéket. A részeg orosz katonák nőt követeltek maguknak. Mivel kívánságuk nem teljesült, nemes egyszerűséggel bevágtak egy kézigránátot a pincébe. Bakó Judit ekkor kapott halálos sérülést. Elvérzett. A gránáttól mások is súlyosan megsebesültek. A férjét és a lányát szinte egyszerre elvesztett keresztanyu őrjöngve rohant ki a golyózáporba. Meg akart halni, de a sors szeszélye folytán ennek csak most jött el az ideje.

Lassan, napról-napra egyre inkább magába fordult. Távolodva tőlünk, közeledve az övéihez. Haláltusája előtt ezt suttogta:

– Anyuka, Apuka… Kisjutka… Nem engedem…

Ekkor Emese rátette a kezét keresztanyu gyöngyöző homlokára, mire ő abban a pillanatban megszólalt.

– Fiam van!

Holott sosem volt fia. A rejtély csak később vált világossá számunkra. A nagy küzdelem után hihetetlen szépség sugárzott az arcáról – a hazatértek békéjével együtt. Balatonfőkajáron temettük el, a családi sírboltjukba.

Megint elbúcsúztunk egy családtagtól, miközben vártuk a másikat. Ősszel már egyik iskolában sem indítottam újabb tanévet. Csak a magántanítványok maradtak – váltakozó számban és összetételben. Viszont újabb különmunkám is adódott. Az idegen nyelvű folyóiratcikkek fordításaiból kötelespéldányt kapott a könyvtárunk. Ezeket osztályoztuk, és építettünk hozzájuk katalógust. Az általam szakozott rengeteg cikkből kettő különösen megragadt bennem. Az egyik: gázálarc csecsemők számára. (Hátborzongató, ám szükséges. Csak soha ne kéne használni!) A másik: atomtöltetű rakétával 15 000 kilométerről célba találni három méteres hibahatár mellett. Ezt a hebehurgyaságot! Azóta már bizonyára tökéletesítették a találati pontosságot. Semmit sem szabad a véletlenre bízni.

Ám, hogy ne csak műszakilag, hanem politikailag is csiszolódjunk, fejtágítón kellett részt vennünk minden hónapban egyszer. Már ez is óriási előrelépés volt a „hőskor”-ban kötelező, mindennapos Szabad Nép-félórákhoz képest. Egyik alkalommal a Népszabadság akkori frontembere a két Németországról tartott előadást. Pártos és acélos kiállását a slusszpoénnak szánt utolsó mondatában fokozta a végsőkig:

– Nekünk arra kell törekednünk, hogy a két Németország ne egyesülhessen soha!

Dr. Fóris Pál kért szót, megtörve az ilyenkor menetrend szerint beálló kínos csendet. Csak az utolsó mondathoz szólt hozzá röviden, de velősen. A francia közmondás szerint azért kéne vigyázni az ilyen sarkalatos kijelentésekkel, mert a politikában és a szerelemben nincsen örökké, és nincsen soha. – Puff neki! Egy csapásra odalett a propaganda-előadás minden acélos szándéka.

Közeledett Emese születésnapja. Beszélgetés közben finoman célozgattam a gyertyás tortára.

– Ugyan, hogy nézne az ki? Ki venne már nekem ilyet?

Természetesen én. Már csak a hecc kedvéért is. Ugyan az eladónő kissé csodálkozott, mikor bemondtam a gyertyák számát, de nekem a szemem se rebbent. Erre az alkalomra írtam egy verset, ami már hosszú ideje érlelődött bennem.

Születésnapodra

Az életünk egymásé úgy legyen,
hogy kézfogásunk – mit pecsétként adtunk –
szorításnyival se legyen kevesebb.
Szabadulva lassan hibáinktól is,
ahogy tervezgettük szépen, okosan,
másoknak-magunknak örömet szerző
rövid életünket úgy vigyük tovább,
ahogy rá áldását édesapánk adta.

Budapest, 1971. november 5.

Második gyermekünk érkezését Mikulás-napra jelezték az orvosok. Ebbéli tehetségüket – meglehet – a delphoi jósdából szerezték, mert vízkeresztkor még sehol senki. Miközben mindenki naponta faggatott, hogy mi van? Ilyen tömegesen már a kedves érdeklődés is idegesítő volt.

Végre 1972. január 13-án megszületett Barnabás. Ahogy Réka Juhász Gyula szép versei után az Anna nevet is kapta, második esetben úgy véltük, ha fiú lesz, akkor kapja meg a nagyapák nevét. De a Mihály név a nagy forgatagban lemaradt.

Első találkozásunkkor éppen aludt, miközben a pólya peremén könyökölt. Oldalra fésült haja a csecsemőkéhez képest komolyabb ábrázatot kölcsönzött neki. Tisztára olyan volt, mint ahogy később, kétéves kora körül magáról állította, ha bemutatkozott másoknak:

– Hernádi Barnabás, kis bácsi vagyok.

Egész eddig foglalkoztatott a családi példánk; az öt lány, két fiú összetétel. Mivel második gyermekünk fiú lett, a továbbiakra nézvést már nem volt semmiféle kockázatunk a nemeket illetően. Most jöttünk csak rá, hogy keresztanyu a lét és nemlét határán miért mondta azt, hogy: fiam van! Ez Emesére vonatkozott. Az ég-közeli állapotból jött utolsó üzenete pontosabb volt, mint manapság az ultrahang. Csodálatosnak tartottuk.

Nagyanyám 88 évesen gyönyörű kis cipőt horgolt Barnának. Igazi mestermunka lett. Egyik darabját ma is őrzöm – immáron kettős kegyelettel. Mikor először ölébe vette hatodik dédunokáját, örömkönnyek csillogtak a szemében.

A kezdeti néhány nehézséget leszámítva nagyon jó testvéri kapcsolat alakult ki a két gyerek között. Réka pici korától rendszeresen rajzolt, napi egy-két órát. Hihetetlen szorgalma volt. Később Barna is ott kucorgott mellette.

Megszaporodott teendőim miatt otthagytam az NB-II-t, és átmentem a Budapest I. osztályba. Mondtam is viccelődve, hogy most már akárhány gyerekünk lesz, ennél lejjebb nem megyek. A Terézvárosi Ingatlankezelő Vállalat csapatában, a TISE-ben játszottam. Olyan jó gárda verődött össze, mint még sehol a sportpályafutásom során. Mindenben segítettük egymást. (A régebbi csapatokban is nagyszerű barátokra leltem.) A hivatalos bajnokság salakos pályán zajlott, a téli pedig teremben, ahol több NB-II-es csapat is szerepelt. 13 évig vagy nyertük a bajnokságot, vagy nagyritkán másodikak lettünk.

Olvastam egy hirdetést, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum rajzkört szervez gyermekeknek. Elvittem az akkor még nem is három éves Rékát. Ott derült ki, hogy az alsó korhatár nyolc év. A csoport vezetője elég makacsul ragaszkodott ehhez. Kicsit morózus hangulatban volt. Kértem, hogy most kivételesen hadd hagyjam itt Rékát, mert nekem edzésre kell mennem, emiatt most nem tudom hazavinni. Utána érte jövök. Nagy kegyesen beleegyezett.

Edzés után mentem Rékáért. A vezetőnő mosolyogva jött elém, és érdeklődött, hogy tudnám-e vinni rendszeresen Rékát a foglalkozásokra, mert annyira ügyes. (No, gondoltam magamban, csak megenyhült a picinyem.) Tudtam. Tudtam vinni, és azt is tudtam, hogy nem kell féltenem a lányomat, egészen biztosan megállja a helyét még a nagyobbak között is. Csak az érkezésünkkor ezt nem akartam mondani neki, nehogy nagyképűnek tartson. Most viszont atyai büszkeségem jólesőn domborított egy kicsit.

A munkahelyemen az osztályunkétól szélesebb körben elterjedt rólam, hogy mint afféle barkácsoló ember sok mindent megjavítok. Szívesen tettem mindezt, de föl is kellett készülnöm rá. Emiatt az aktatáskám lassacskán átváltozott szerszámos táskává. Ez mindig velem volt, mint ahogyan sok generációs kései utódját is mindenhová viszem magammal.

A versenyzéshez félévenként kellett járnunk sportorvoshoz. A Kossuth téri központi intézetben állandóan nagy volt a zsúfoltság. Sokat kellett várakoznunk. Ezért Nelly testvérem, aki a VII/2-es Anya- és Csecsemővédő Intézet vezetője volt, beajánlott egy sportorvosnő ismerőséhez. Kopogok, kiszólnak, nyitom az ajtót, a kilincs meg a kezemben marad.

– Na, ezt jól megcsinálta – dorgált meg fejcsóválva az asszisztensnő.

– Én ugyan még nem, de megcsinálhatom.

Kis táskámból előkaptam a szeget, kalapácsot, csípőfogót és a reszelőt. Ripsz-ropsz, a kilincs a helyén volt.

Sokat tanakodtunk azon, hogy a két gyerek mellé elkelne egy kocsi. Több helyre gyorsan és kényelmesen eljuthatnánk. Hosszabb keresgélés után októberben vettünk egy Steyr Puch 500-ast részletre. Megszereztem a jogosítványt, de még nem kaptam kézhez, csak egy igazolást róla. Ennek ellenére egyik délután átmentünk Rékával Editékhez. Két kilométerre laktunk egymástól. Mikor Koblinger Jenő sógorom megtudta, hogy még nincs nálam az irat, leszidott, hogyan vezethetek így? Kisvártatva Réka átjött a másik szobából, és egy papírlapot lobogtatott.

– Figyelj, Papa! Itt a jogosítványod.

A felnőttek beszélgetéséből tudta, hogy valami nincs rendben, hát megoldotta, és a maga módján így segített.

A 13 éves kocsi mellett jócskán kiélhettem minden bütykölési hajlamomat. Mindig volt vele tennivaló. Igaz, sosem hagyott cserben bennünket az úton. Szereztem hozzá egy részletes alkatrész-katalógust, amiben az összeszerelési sorrenddel együtt az utolsó alátét is szerepelt. Minden csínját-bínját megtanultam. Annyival is olcsóbb volt a fenntartása. De a legfontosabb haszon az volt, amit megtanultam hozzá.

Nagyanyám 1973. július 16-án életének 90. évében csendben elaludt. Csetényben temettük el. Nehéz lenne fölsorolni, mi mindent köszönhetek neki.

1974 tavaszán újabb lehetőségem adódott. Az ÉTK^[3] rendszerszervezőt keresett. Tetszett a feladat, az anyagi ajánlat is jobb volt az eddiginél, így átmentem hozzájuk. A mi csoportunk tulajdonképpen közvetítő szerepet játszott a hagyományos könyvtári munkák és a hozzájuk kapcsolható számítástechnikai feladatok között. Három fontos területtel foglalkoztam: a tezaurusz, a számítógépi indexek és a központi kötetkatalógus előállítása számítógép segítségével.

Még 1971 áprilisában szerveztem egy lottózó kollektívát. Az átmenetelemkor a helyemet egy kolléganő foglalta el. Rá három hétre lett egy négyes találatuk. Egész csinos kis summát kaptak, majdnem egy évi fizetést fejenként. Egy sörözőben ünnepeltük meg a nagy eseményt. Erre – mint alapító tagot – meghívtak engem is.

Végre befejeztem otthon a mázolást. Hatalmas ajtók, cizellált ablakok, nem csoda hát, ha több mint egy évig tartott. (Meg aztán az is nagy igazság, hogy lassú munkához idő kell.) Szinte azonnal hozzákezdtem egy másik nagy munkához, a három szoba 100 m²-ének lakkozásához.

Egyik alkalommal meglátogattam a régi társaságot, és meséltem a címleíró hölgyeknek, hogy milyen nagy munkákban voltam. Elárasztottak hozzá nem értő kérdéseikkel. (Az egyik közülük: Lacikám, a zománcfestékbe hígítónak jó a kromofág? Brrr…) A lakkozásnál jártunk, mikor végképp elszakadt a cérnám, és kifakadtam.

– Tudja mit, Kuksi, az lesz a legegyszerűbb, ha elmegyek, és megcsinálom én magam.

– De a munka Balatonudvariban van, a nyaralónkban.

– Nekem teljesen mindegy. Ott is vállalom.

Így indult a barátságunk Lajos Attiláékkal. Attila háromszoros Liszt-díjas fuvolaművész volt (egyéniben, a Magyar Rádió Zenekarával és a fúvósötössel kapott díjat). Tanított a Zeneakadémián. Amellett nagyon sok gyakorlati dologhoz is értett. Még az este eljöttek hozzánk, hogy megbeszéljük a részleteket. A következő hétvégére tettük a munkát. Szépen sikerült. Ettől kezdve rendszeresen összejártunk. Meghívtak minket egy hangversenyre, amit Csepelen adott a Rádiózenekar. Aznap még menni készültünk Cseténybe, ezért Emese otthon maradt Barnával.

– Rékám édes, nagyon figyelj, és ha hazajöttök, majd mindent elmesélsz nekem. Jó?

– Jó. És amit nem tudok elmondani, azt majd lerajzolom.

Csuda válasz egy kisgyerektől. Gazdag képi világa volt már akkor is, ha ezt válaszolta. Bár a szavak mezején is megállta a helyét, mert sokszor irányította a ház körül játszó csapatot, az idősebb fiúkat is.

Nyáron mindannyian mentünk Cseténybe. Egyik napon elindultunk fürödni Balatonalmádiba. Útközben eleredt az eső.

– Így elmarad a fürdés – fordultam sajnálkozva Emeséhez.

A két gyerek a hátsó ülésen szinte egyszerre elkezdett zokogni. Barnuska hüppögve előadott ötlete egy csapásra megoldott mindent.

– Nem baj, ha esik az eső, legalább több víz lesz a Balatonban.

Ezt a felismerést! Azonnal eszembe jutott, hogy az alig hároméves Bolyai János, mikor meszelés volt náluk, azzal a sajátos megállapítással fogadta hazatérő atyját, Bolyai Farkast, hogy kisebb lett a szoba. Óriási! – És persze, eszembe jutott a mi gyermekkorunk is. Ugyan mit számított nekünk zivatar vagy hóvihar? Csak nem ijedünk meg most egy kis esőtől?

– Igazad van, Barnuskám. Mi akkor fürdünk a Balatonban, amikor jól esik.

A kórus azonnal elhallgatott, és vidáman autóztunk tovább. Barnát sokáig nem lehetett kihozni a vízből. Ahogy kiemeltem belőle, máris reklamált:

– Videt! Videt! Még videt!

Rékával ellentétben Barnus eleinte selypített, és raccsolt. Néha csak megközelítőleg mondta a szavakat: a tessék parancsolni helyett tettyi pantyó. Hanem egyszer maga is megdöbbent saját válaszán, mikor megkérdeztem tőle:

– Na Barnuska, mit láttál a bábszínházban?

– A Tipkejózsikát!

– Micsodát???

De ahogy kiszaladt a száján, már ő maga is rájött, mennyire nem mindegy, hogy Rózsika vagy Józsika. Emese is bíztatta.

– Gyakorold, Barnuskám: sapka, sál, répa, retek, mogyoró!

Barna elvonult. Kis idő múlva jött hozzánk, és rendesen kiejtette az első két szót:

– Sapka, sál. De bejjegtetni még nem tudok.

Lassacskán megtanult berregtetni is, és szép, tiszta lett a beszéde. Az esze meg úgy vágott, mint a penge. Mikor látogatóba jött hozzánk egy nyolcvanon túli lelkipásztor, a beszélgetés során öregesen meg-megállt a mondandójában. Egyik ilyen szünet elején Barna odaállt elé, türelmetlenül várta a folytatást, majd Emeséhez fordulva megkérdezte:

– Mama, Imre bácsival mi van?

Ez is szállóige lett családi körben.

A kert nagyobbik részén elkezdték építeni a Schweitzer Albert Szeretetotthont. Nyárra elkészült a hatalmas gödör, majd megakadt az építkezés. Bizonyára jól jött ez a gyerekeknek, mert sokat játszottak körülötte és benne. A nagyobbak ugráltak a széléről a puha homokba. Barna is ugrott, csak ő egy téglára érkezett. Kartörés lett a vége, gipszeléssel. Vitézül viselte, még büszke is volt rá. Mindig kérdezni kellett tőle, hogy hol kopoghatunk? Olyankor kihúzta magát, gipszelt karját fölemelte:

– Itt, a csont felől.

Július elején volt a kocsi műszaki vizsgája. Jóval előtte elvittem Veszprémbe, és Tymschyna László sógorommal és testvérével együtt egy majdnem új kocsit varázsoltunk a régiből. Lemezpótlás, korrózióvédelem, fényezés, a motor beállítása, fékszabályozás, hajlékony fékcsövek és sok más alkatrész cseréje. Szóval, nagyon megadtuk a módját. A kocsi piros volt, a csomagtartó- és a motorháztetőt befestettük matt-feketére. Olyan lett, mint egy kis katicabogár. Főleg a kamionok mellett látszott annak.

A vizsga remekül sikerült, ám napra pontosan két hónap múlva, szeptember 9-én jött az első karambolom. Szűk utcán mentem, és kihagyták velem szemben a jobbkéz-szabályt. Az ütközés következtében az előre nyíló ajtó kipattant. Kiestem a két kocsi közé. Azok mentek egymásnak, én meg próbáltam helyet csinálni magamnak, nehogy összenyomjanak. Végül a föllépő erők vektorainak eredőjeként az én kocsim jobb eleje az útkereszteződés átlós járdaszegélyében elakadt, a Trabant motorja meg lefulladt. Leállás előtt a jobb első kerék melletti alaplap ott villogott a fejemtől harminc centiméterre. Éppen a legjobbkor szólt közbe a járdaszegély. A végeredmény: több helyen csontzúzódás a fejemen, a bal karomon, a medencémen és a lábszáraimon. A ruhám össze-visszaszakadt, megviselték a macskakövek. A kocsi totálkáros lett. Azért sikeredett ekkorára az ütközés, mert mikor a hölgy látta, hogy mi következik, lányos zavarában fölsikoltott, elengedte a kormányt, a jobb lábát meg kimerevítve a padlóig nyomta a gázpedált. Szóval, a lehető sok mindenből éppen azt választotta, amit leginkább nem szabad. Az elgörbült slusszkulcsát egyengettem éppen a járda szélén a kalapáccsal, amikor megérkezett Jenő sógorom, aki véletlenül éppen arra járt. Kisvártatva befutott a mentő is. Nem mentem velük, mert a szerszámokat és a tartalék alkatrészeket még biztonságba akartam helyezni.

Néhány nap után már úgy éreztem magam, mint a huszár, aki alól a csatában kilőtték a lovat. A kényelmesebb és jobb dolgokhoz mindig könnyebben hozzászokik az ember, mint fordítva. Ezért két hét után már kint voltam az autópiacon, és szintén részletre vettem egy Ford Consul 315-öst. Majd kétszer akkora volt, mint a kis Steyr. Írtam a gyártó cégnek. Kaptam tőlük egy katalógust, aminek nagy hasznát vettem a későbbiekben. Ám nem telt bele egy bő hónap, újabb karambolba keveredtem. (Hja kérem, ha egy üzlet beindul!)

Munkába menet Rékát elvittem az óvodába, Barnát a bölcsődébe. Ez minden hétköznapi szokásos utunk volt. Megyek a stop-táblával védett főútvonalon, egyszer csak hipp-hopp, a féktávolságomon belül elém gurult egy kocsi. A változatosság kedvéért ismét egy Trabant. Puff neki – a szó szoros értelmében. A vadonatúj Trabant totálkáros lett, az egész jobb oldala szétment. A küszöböt és az üléseket benyomtam a középvonalig. Az én kocsimon csak apró igazítanivaló akadt a bal sárvédőn. Még a lámpáim sem törtek össze. Egyikünk sem sérült meg. (Hosszú ideig úgy cukkoltak a kollégáim, mint a Trabantok rémét. Pedig mindkét alkalommal teljes mértékig vétlen voltam.)

Egyik délután láttam, hogy a fűtőnk nagy zsákokban visz lefelé katalóguscédulákat a kazánházba az irodalomfigyelő szolgálattól. Minden bibliográfiai leírásból és a hozzá tartozó cikkismertetőből 100 példányt nyomtattak (ha csak egy darab kellett, akkor is százat!), a fölösleget eltüzelték. Kiváló minőségű, vékony katalóguscédulák, a hátoldaluk üres. No, nekem pont erre volt szükségem, a fonákjára. Mert az én számomra a munka szempontjából az volt a színe.

– Kaphatnék én ezekből a cédulákból?

– Jaj, tanár úr, vigyen, amennyit csak akar. Nem győzöm cipelni, és eltüzelni őket.

A Fordnak jóval nagyobb volt a csomagtartója, mint a Volgának. Két fordulóban hazavittem tíz zsákkal. Körülbelül háromszázezer darabot. (Hóttig eltart! – gondoltam akkor.) Egy nagy lisztesládát telepakoltam velük. Emese zsörtölődött kicsit, hogy minek nekem ennyi cédula.

– Jó lesz ez még öreg napjaimra.

Előbb szükségem lett a cédulákra, mint ahogy gyanítottam. Az ETO-szerkesztőségtől újabb megbízást kaptam. A rövidített kiadás betűrendes részéhez dolgoztam fel a 622 Bányászat és 623 Haditechnika táblázatait. (Máris elfogyott vagy kétezer cédula.) Emellett cikkeket írtam a hivatalos munkáimról, a központi kötetkatalógusról és a számítógépi indexek összehasonlító elemzéséről.

Dr. Berlász Jenőtől, az OSZK tudományos főmunkatársától 1975 tavaszán kaptam egy levelet. Meglepetten olvastam a kezdő sorokat: „Mint bibliográfust ismerem Önt…” Röviden vázolt egy feladatot, aminek a következő volt a lényege. 1976. január 28-án lesz Deák Ferenc halálának 100. évfordulója. Ez alkalomra Zala megye egy tanulmánykötettel óhajt tisztelegni nagy szülötte, a haza bölcse előtt. Történészek és jogászok írják majd a kötetet, aminek a végére kéne egy bibliográfia. Benne Deák Ferenc művei és a róla szóló legfontosabb irodalom. Ha érdekel a munka, keressem meg őt. Május 14-én megkerestem. Szívélyesen fogadott, felajánlva a tegeződést, amit megtiszteltetésnek vettem. Bővebben ismertette a teendőket, megtoldva egy számomra döbbenetes határidővel: mindössze három hét.

– Jenő bácsi, a feladat nagyon szép, csak egyet nem értek. Miért írtad a leveledben, hogy mint bibliográfust ismersz engem, holott én még nem készítettem egyetlen bibliográfiát sem. A szakdolgozatomat, a Budapest folyóirat története és repertóriumá-t régebben eladtam nektek, de az nem bibliográfia. Tehát bibliográfus sem lehetek.

– Gyere velem a betűrendes katalógushoz, ott majd megmutatom.

Megyünk a szürkéhez (a cédulák színe alapján ez volt a szerzői betűrendes katalógusuk közismert beceneve), és mutat Hernádi Lászlónál egy cédulát. A corpus delictin ez állt: Lenin-bibliográfia.

– Jenő bácsi, ezt nem én követtem el. Nem is vállaltam volna el. De a Deák-bibliográfiát igen. Ám sokkal nagyobb bajom van a határidővel. Egy ekkora munkát hogyan lehet elkészíteni ilyen rövid idő alatt? Ráadásul úgy, hogy a munkahelyemen is komoly feladataim vannak. Jelenleg szabadságot sem tudok kivenni.

– Talán még csúszhat egy kicsit a dolog, de nem sokat, mert a nyomdai átfutással is számolnunk kell. Szeretném, ha elvállalnád, mert Degré Alajos már nagyon sürget. Vele kell fölvenned a kapcsolatot. Én csak közvetítek.

Közben kíváncsiságból jobban belelapozok a cédulákba, hát látom ám, hogy az én munkámat – a Budapestet – viszont beosztották ama Hernádi Lászlóhoz. Ez így végképp nem jó. Majd később gondom lesz rá.

A katalógusban megnéztük Deákot is. Cédulák százai; és ez még csak a könyvek. Mennyi minden lehet a folyóiratokban, a heti- és napilapokban? – De addigra már annyira megragadott a munka (törököt fogtam, de nem ereszt!), hogy elvállaltam – lesz, ami lesz a határidővel.

Hazáig fundáltam a leendő bibliográfia felépítésén, hogy a megírandó levelemben már az is benne legyen.

Dr. Degré Alajos Pécsett volt jogtörténész-professzor. 1956 után elvették a katedráját, őt magát száműzték az egyetemről. Később a Zala Megyei Levéltár igazgatója, majd – mikor még ezt is sokallták egyesek, a további zaklatásokat kerülendő – főlevéltárosa lett. Ő volt az emlékkötet szerkesztője és egyben a megbízóm is.

A munkát még aznap elkezdtem. Egészen véletlenül volt nálam annyi cédula. Estére már a leendő szerkezet is kibontakozott a képzeletemben, amiről írtam Degré Alajosnak. Levelezésünk során a Professzor Úrból csakhamar Kedves Lojzi Bátyám lett a megszólításban, és összetegeződtünk. A bibliográfiával kapcsolatban is egy srófra járt az agyunk. Addig-addig feszegettem az elkészítési és a terjedelmi határokat, amíg el nem értem a célomat. Igaz, annyival könnyebb volt a dolgom, hogy ő mindvégig támogatta az elképzeléseimet. Egyik elvem az volt, hogy a biobibliográfia esetében a könyvtáros ne válogasson mások helyett, hanem tárjon föl lehetőleg mindent, így az olvasónak majd lesz miből válogatnia. Fő érvem az volt, hogy ugyan mikor lesz még egyszer alkalom Deák-bibliográfiát készíteni? Dr. Berlász Jenővel együtt belátta igazamat. Másrészt azt kértem, hogy a szerzők közül én adhassam le utolsónak a munkát, hogy minden pillanatot kihasználhassak.

Ettől kezdve teljes szabadidőmet ennek az opusnak szenteltem. Hét hónapon keresztül szinte csak ezzel foglalkoztam. Az adatgyűjtés szakaszában sok segítséget nyújtottak az OSZK további tudományos főmunkatársai: dr. Szabó János és dr. Kemény G. Gábor, valamint az Országgyűlési Könyvtár és az Egyetemi Könyvtár munkatársai. Ekkor kerültem szívélyes kapcsolatba a XIX. század kiváló kutatójával, dr. Szabad György történészprofesszorral. Értékes tanácsokat kaptam tőle a bibliográfiához.

Hogy a továbbiakban minden félreértést kiküszöböljek, az eddigi egy szem munkám címlapján a nevemet kiegészítettem a Mihállyal, és mindkét helyre, ahová eladtam, bevittem a javított címlapot. Még jókor változtattam, az elején. Egyébként csak publikáláskor használom a második keresztnevemet.

A bibliográfia készítése során közbejött egy kisebb szünet. Szeptember 5-én megszületett harmadik gyermekünk: Márton László. Hajnalban, még mielőtt bevonultunk a kórházba, Emesével tettünk egy tiszteletkört: áthajtottunk a Lánchídon és az alagúton, majd vissza. Ez volt a kedvenc hidunk.

Mikor hazajöhettek a kórházból, Marcit először letettük az ágyunkra. Ettől kezdve Barnát nem lehetett elvinni mellőle. Türelmesen várt a legapróbb mozdulatra is. Mikor aztán Marci egy ásítástól kísérve apró fintorok közepette kinyitotta az egyik szemét, Barnus lelkendezve rohant ki a konyhába.

– Mama, engem már megismer.

Nem telt el két perc sem, újabb ötlettel állt elő.

– Mama, való ömlesztett sajtot adni Marcinak?

– Barnuskám, nem való. Marcit jó ideig csak én etethetem. Ha ennyire szereted a kistestvéredet, akkor ezt be is tartod. Rendben van? Megegyeztünk?

– Igen – válaszolta, és szaladt vissza Marcihoz.

Azonnal eszembe jutott; hogy megtömtem kéthetes korában Gyuri öcsémet szőlővel, pusztán szeretetből. Még jó, hogy időben észrevették.

Ekkortájt született Degré Alajos unokája is, ahogy írta róla: „…a változatosság kedvéért szintén Márton.” Rövid szünet után a régi lendülettel ismét belevetettem magamat a munkába.

(folytatjuk)

Megosztás

Tweet