Körülnézett látja-e valaki. Valami megmagyarázhatatlan bűntudat fogta el.
Micsoda dolog az, hogy egy ilyen vénember betolakszik a gyermekek világába? Illő dolog-e? Beletúrt a homokba, meglepően meleg volt, tárolta az egész napos napsütést. Ellenállhatatlan vágy fogta el, lerúgta magáról a szandált és belépett a homokozóba. Mezítelen lábbal körbe-körbe sétált, élvezte a meleg homok simogatását – a malibui tengerpart jutott eszébe, az első találkozás a Csendes-óceánnal. Az újrakezdés izgalma, majd a be nem teljesült remények, csalódások. De főleg a jó. A kék tenger és a barátok. Lám csak, lám csak – gondolta és elmosolyogta magát –, ott talál az ember új élményt, új örömöt, ahol nem is várja.
Mind gyorsabb és gyorsabb tempóban rótta a köröket, danászni lett volna kedve, de az est csendje rendre intette. Időnként körbe-körbe nézett, mint aki attól fél, hogy a csínytevésen valami meg nem értő hatóság rajtakapja. Na és? Nyugtatta meg magát, hol van az előírva, hogy a játszótér használata korhatárhoz van kötve. Adófizető polgár vagyok, jogom van a város által nyújtott előnyöket élvezni – akinek nem tetszik, hát… Ha kedvem támadna, még hintáznék is.
A HINTA.
Alig pár lépésre a homokozótól állt a hinta, egy egész sor. Három a kicsiknek, három a nagyoknak, meg a mászó, csúszkáló, ágas-bogas szerkentyű, mozdulatlanul, kihívó szemtelenséggel:
– Na, te vén trotli, hintázni tudsz-e még? Vagy, már az is a listára került? Már semmit se tudsz? – suttogott a hinta az esti csendben. És ellenállhatatlan erővel, mint egy óriás mágnes húzta magához. Az öreg nem is ellenkezett, kilépett a homokozóból és lassan, óvatosan lépegetett a hinta felé. Már nem is gondolt arra, hogy valaki esetleg rajta is kapná, legyőzhetetlen vágya támadt, hogy hintázzon. Hátat fordított a középső hintának, hátranyúlt, megmarkolta két kézzel a láncot és lassan ráereszkedett az ülésre. Behunyta a szemét – réges-rég tanult, mélyen a tudat alatt rejtett mozdulattal elrúgta magát a földtől, majd előrenyújtott lábakkal hátradőlt, lendült, előrehajolt és újra kezdte, mintha mindennap azt csinálta volna. Mind magasabbra és magasabbra repülve… nyig-nyeg… nyikorgott a vasszerkezet a súlya alatt, s Joe csukott szemmel, visszafojtott lélegzettel élvezte a régfeledett, gyermekes örömöt.
Mikor is volt, hogy utoljára hintázott? A városi parkban, vagy a tanyasi nagy diófa alatt?
Nem.
Váratlan, tiszta kép villant fel mélyen az emlékezetéből. A város lassan tért magához a háborús tetszhalálból, az első nyár volt légiriadók nélkül, éhesen, de jobb napokról álmodva már nevetni is szabad volt.
Vasárnap. Piknik a Városligetben. Valamiféle ünnepi alkalom s egy szeplős, copfos lány – nevére nem is emlékszik – és hajóhinta a Vurstliban.
Nyik-nyek nyikorgott a vén, rozsdás szerkezet, s ő állva, összeszorított fogakkal erőlködött, hogy magasabbra, meg még magasabbra lendüljön, hogy a lány ott előtte ülve az ütött-kopott csónak oldalába kapaszkodva őt csodálja. És kimondhatatlan büszkeség töltötte el, mikor a hintáslegény rákiáltott, hogy:
– Hé, fiatalember, lassan a testtel… – és ráhúzta a féket.
Nyik-nyék, nyik-nyék, hatvan év… hatvan év!
A szél borzolta gyér, ősz haját, az a simogató meleg nyári szél, mint régen, ahogy lendült mind magasabbra, még magasabbra…
– Hé, vénember lassan a testtel… – s öreg Joe elengedte magát.
Azután még hosszan, hosszan, csukott szemmel élvezte a hintás játékot s az emléket, no meg azt az alig sejthető, távoli messzeségben nyekergő rozoga, öreg verklimuzsikát.
Hozzászólások