Kaskötő István írásai

1956. október 25. csütörtök délelőtt 10 óra. Az ország száz-egynéhány Kossuth terének egyikén nőtt, szaporodott a tömeg. Korábban még szemerkélt az őszi eső, de aztán a napirenden lévő fontos eseményekre való tekintettel elállt.

Mikor az ember tizenhárom éves, elkerülhetetlen, hogy ne tegyen szert, újabb és újabb felfedezésekre. Késő tavasszal történt, közel az iskolaév végéhez… Volt nekünk egy számtan és mértan tanárnőnk, Stampainé Füzessy Matild. Jól megtermett asszonyság volt, lehetett vagy ötvenéves. Sötétbarna hajában egy kétujjnyi ősz csík volt, szorosan hátrafésülve hordta, hátul ovális kontyba tűzve két nagy gyöngyházdíszítésű fésűvel.

Megéreztem, hogy valaki van a szobában, odapillantok a sarokba és… ott ül a kis fotelben, elterpeszkedve, mint egy óriás fehér pacni. Gyéren világítja a szobát a kapaszkodó félhold, inkább a ház mögötti havas táj reflexiója adja a fényt, mint a hold maga, de éppen eleget, hogy felismerjem hívatlan vendégemet. Mindig ezt csinálja. Váratlanul, rendszerint az éj közepén jön, megy, rejtélyes módon… Abrakadabra… egyszer csak ott van, aztán meg nincs… Már megszoktam.

Berkó Béla görcsösen kapaszkodott a zászlórúdba, élénkülő szél csapkodta a nemzeti lobogót az arcába. Még ez is… bosszankodott. Micsoda pech, ma minden összejött. Reggel az asszony bejelentette, hogy válni akar, a postás felszólítást hozott a banktól, hogy felmondták a hitelt, a Váci úton elkapta a rendőr gyorshajtásért és Csarkiné behívta az irodájába, hogy személyesen, sajnálkozva tudassa vele, hogy megszűnik a pozíciója. Leépítenek.

Hát igen, cigánybűnözés. Mindig is volt, most is van és mindig is lesz, míg keleten kél fel a nap e szép Magyarország fölött. Persze többen állítják, hogy bűnözés ott is van ahol nincsenek cigányok, de kétli azt minden igazságszerető ember, az is csak olyan akadémikus szőrszálhasogatás, másra sem jó, mint elterelni a figyelmet a lényegről.

Bármi történjék is velünk az életben, annak előzménye, előtörténete van. Semmi sem történik csak úgy, ukmukfukk! Az a bizonyos rendkívüli esemény – a derült égből villámcsapás – szinte előre megjósolható. Így az én karácsony előtti balesetem is. Lássuk tehát az előtörténetet. Négy évvel ezelőtt, egy havas téli reggelen, az ablakom alatt, a friss hóban apró állati lábnyomok árulkodtak, hogy bizony ott járt valami.

A két szomszéd ült a garázs előtt, az árnyékban, mint minden nyári reggel, hacsak nem esett, vagy más szokatlan esemény közbe nem jött. Megtárgyalták a világ ügyes-bajos dolgait, vitatkoztak, ellentmondtak egymásnak, literszámra itták a kávét és úgy általában élvezték a semmittevés fáradalmait.