Berkó Béla görcsösen kapaszkodott a zászlórúdba, élénkülő szél csapkodta a nemzeti lobogót az arcába. Még ez is… bosszankodott. Micsoda pech, ma minden összejött. Reggel az asszony bejelentette, hogy válni akar, a postás felszólítást hozott a banktól, hogy felmondták a hitelt, a Váci úton elkapta a rendőr gyorshajtásért és Csarkiné behívta az irodájába, hogy személyesen, sajnálkozva tudassa vele, hogy megszűnik a pozíciója. Leépítenek.
Letekintett a gyülekező tömegre, már lehettek vagy kétszázan is… kiürült az irodaház. Tárgyilagosan megállapította – mert ugye ő mint egy képzett marketing szakember csak tárgyilagos lehet – hogy a hatemeletes irodaház tetejéről a problémák egészen más színben tűnnek fel. Kétségtelen, hogy a drasztikus megoldás csak egy határozott elrugaszkodástól függ, de visszavonhatatlan. Béla egész életében számon tartotta a lehető „vészkijáratot” és ahogy úgy elnézte a mélyben ténfergő kollégákat, mindent látott csak éppen kijáratot nem, visszakozni egy óriási blama lenne… hacsak, gondolta… óvatosan hátranézett. Senki, a tető üresen tátongott mögötte.
– A rohadékok. Senki se próbál lebeszélni? Ezek nem néznek tévét? A filmeken mindig valaki kedvesen cseveg a pácienssel…
Valaki elkiáltotta magát: Ugorj mán te szerencsétlen! Ráismert Kucserákra a hangjáról. Naná, a piszok, tartozik tízezerrel.
Ugorj, ugorj… kiabáltak többen is.
Micsoda cirkusz, erre nem számított s ráadásul elkezdett cseperegni az eső. Egy bizarr kép ötlött belé. Mi lenne, ha esernyővel ugrana?
A távolból, közeledő rendőrautó szirénája hangzott, a tömeg meg csak nőtt…
Hülye dolgok ötlöttek az eszébe, mint… itt állok a helyzet magaslatán, meg, hogy beszédet kellene tartson, gondolta… valami lelkesítő szónoklatot.
„Honfitársaim, magyarok egy az úrban… itt az idő most vagy soha…”
– Ugorj Berkó, ugorj Berkó… hangzott a ritmikus biztatás, még tapsoltak is hozzá.
– Mindjárt… ne sürgessetek, ezt még meg kell gondolni – motyogta magában. Mert mi van? Vagy inkább mi nincs… Az asszony válik… ami nem lenne még olyan tragikus, de ugrott a lakás, a kocsi, az állás s ráadásul egy félórával ezelőtt Beáta visszakérte a lakáskulcsát. Az aztán rátett egy lapáttal. Semmi értelme ennek a kurva életnek… marad az aluljáró. Kinek kell egy ötvenkét éves marketing szakember? Alsó fokú spanyollal? Letörölte a szaporodó esőcseppeket az arcáról… enyhén sós ízéről döbbent rá, hogy könnyezik.
Berkó Béla, anyátlan, apátlan… se gyereke, se kutyája… még egy pesti hajléktalan
csavargó. Rettenetesen megsajnálta magát.
– Ugorj Berkó, ugorj Berkó…
Begördült a rendőrautó, elhallgatott a sziréna. Két rendőr szállt ki belőle, egy fiatal és nyurga, meg egy öregebb és pocakos. A fiatal terelni kezdte a tömeget, mint Matyi a libákat, a pocakos meg csak állt egy darabig, csípőre tett kézzel arcára kiült a „na, most mi a francot csináljak” üres kifejezés. A tömeg nőtt, Kucserák hepciáskodott; „nem ugrik, gyáva az ahhoz”, többen a könyvelésből egyetértően bólogattak.
A pocakos rendőr végre elhatározásra jutott, tölcsért formált a két kezéből és elordította magát:
– Felszólítom, hogy azonnal jöjjön le onnan! – Többen röhögtek a háta mögött, az eső meg csak szaporázott.
Egy nő bekiabált: „Lökje már meg valaki! Meddig várjunk?”
– Lószart nektek! Döntött Berkó Béla és egy határozott mozdulattal fordult, hogy lelépjen a
párkányról… a zsebében megszólalt a mobil. Beidegzett mozdulattal nyúlt érte… „Berkó, marketing…” mondta, aztán mellélépett.
Rémülten kapott a zászló után, két kézzel kapaszkodott a zöldbe, még lógott a semmi fölött egy hosszú pillanatra, majd az olcsó kínai anyag leszakadt a rúdjáról és a nemzeti zászló lobogva kísérte Bélát utolsó útjára, hat emelet mélységbe.
– A tömeg felszisszent, a pocakos rendőr elszólta magát: „szameg” és a megírandó jelentésre gondolt.
Hozzászólások