Napjaim egyébként elég unalmasan peregtek. Csupán egy tragédia rázott fel egy ködös novemberi délelőtt.
Dolgozott az üzemben egy süketnéma asztalos. Csendes, jóképű fiatalember volt, akit sokan kedveltek, de fogyatékossága miatt ki is figuráztak néhányan.
– Mú, mú! – utánozták röhögve, amit ugyan nem hallott, de a szájukról mindig leolvasott.
Egy ideig még elnéztem, mert hát ki vagyok én, hogy ezt megtiltsam? Ha csúfolják, hát csúfolják. Engem is sűrűn megszóltak, amiért nem szoktam szentségelni velük, mint a jégeső. És persze inni sem, vagy a munkásnők fenekét csipkedni, mire kezdtek engem is a pokaiták[1] közé sorolni. Hanem ezen a reggelen – már nem emlékszem, mi okból – ingerlékenyebb voltam, mint egyébként.
– A csudába! Miért heccelik mindig ezt a fiatalembert!
– Mi az, nem tetszik? – hökkent meg az asztalos; nagy, lapátkezű férfi volt, akitől minden inas rettegett. – Csókold meg a valagom!
– Csókolja meg maga! – vágtam vissza merészen. – Nem szégyelli magát, Petruţ úr? Pont rajta demonstrálja, milyen stramm ember?
A süketnéma figyelmeztetően hadonászott.
– No nézd csak a kis szöcskét! – nézett körül az asztalos, s miután senki sem volt a közelben, felemelt ököllel rohant rám.
Le is ütött volna rögtön, ha nem lép közbe a süketnéma.
– Eressz el! – sziszegte eltorzult arccal Petruţ úr. – Ahhoz képest, milyen tökmag vagy, acélból vannak az ujjaid – tapogatta meg a csuklóját, és megszégyenülten eloldalgott. – Még számolunk – fordult vissza az ajtóból. – Egy percig se higgyétek, hogy győztetek. Hohó, Petruţot nem olyan könnyű ám legyőzni!
Eltelt két nap, s már meg is feledkeztem az egészről, amikor velőtrázó sikoly rezzentett fel seprés közben az udvaron.
– Ilie! Belécsúszott a cirkula! Gyorsan! Gyorsan! Hívjátok a mentőket! – kiáltoztak összevissza a társaim.
Beügettem a gépházba, hát a süketnéma sikoltott, illetve már csak pihegett kifordult belekkel egy hatalmas vértócsa közepén.
– Ennek kampec! – sápadozott mellettem Petruţ úr. – Mi a faszomat keresett ez a gépházban, miután annyiszor elmondtam, egy süket maradjon távol a gépektől. (Részlet a Petrozsényi gyémántok című elbeszélésből.)
Egy idő után anyámnak is feltűnt, milyen rosszul hallottam.
– Te, Pali, te süket vagy – riadozott, amíg fel nem világosították, hogy a gépek zajától nem hallok, de majd megszokom, és nemsokára ugyanúgy fogok hallani, mint azelőtt.
Basszus, pont most, amikor a Szabad Európa és az Amerika Hangja híreit hallgatom, tudniillik minden szabadidőmben a rádió mellett kuksoltam. Lucsi passz, líceum[2] kipipálva, de a föld továbbforog, és Budapest utcáin ismét tankok dübörögnek. Talpra, magyar, hí a haza! Kezdtem magamhoz térni. Vajon nálunk senki sem mocorog? – érdeklődtem jobbra, tapogatóztam balra: eredménytelenül. A bútorgyárban hallgattak, másutt, ha beszéltek is, összevissza fecsegtek. Banciu szomszéd szerint Romániában senki sem hőbörög.
Pedig hőbörgött, még ha én nem is tudtam ezekről. Elsősorban a nagyobb egyetemi városok, Temesvárt, Kolozsvár és Bukarest szolidarizált az „ellenforradalmárokkal.” Gheorghiu-Dej azonnal bevezette a hírzárlatot, cenzúrát, megerősítette a határőrséget, és riadókészültségbe helyezte a teljes román haderőt.
„Október 30-án a temesvári román egyetemisták mintegy 2500 diák részvételével nagygyűlést tartottak a temesvári Műegyetemen (Politechnica) a diákság problémáiról. A diákok szolidaritásukat fejezték ki a magyar forradalommal, majd a Teodor Stanca által összeállított 12 pontos memorandumukban megfogalmazzák a követeléseiket is: a szovjet csapatok kivonását Romániából, Sztálin személyi kultuszának fölszámolását, a parasztságot sújtó beszolgáltatások eltörlését, egyetemi autonómiát. A diákok a budapestihez hasonló tüntetést és forradalmat akartak kirobbantani a városban. A vállalkozás fő szervezői Teodor Stanca mellett többek között Aurel Baghiu, Caius Muţiu, Friedrich Barth, Nagy László és Heinrich Drobny volt. A hadsereg és a Securitate azonban körbefogták az épületet, majd letartóztatták a résztvevők nagy részét. Október 31-én a letartóztatott diáktársaik kiszabadításának követelésével több mint 1000 egyetemi hallgató tüntetni kezdett, majd Temesvár központjába vonult. A hadsereg és a Securitate bekerítették a tüntetőket, majd valamennyiüket gyűjtőtáborba zárták.
November 1-jén, halottak napján a kolozsvári magyar Bolyai Egyetem hallgatói a Házsongárdi Temetőben Dávid Gyula vezetésével megkoszorúzták a magyar irodalom és szellemi élet nagyjainak sírját. Tőlük függetlenül egy másik csoport diák elénekelte a Himnuszt, és Bartis Ferenc elszavalta Reményik Sándor Eredj, ha tudsz című versét. A magyar forradalommal való együttérzés jeleként nagyon sok egyetemi hallgató a kabáthajtókára nemzeti színű kokárdát és gyászszalagot tűzött ki. A Securitate emberei közben mindenkit lefényképeztek.
Bukarestben a román egyetemisták november 4-én tüntetést szerveztek a szovjet nagykövetség elé, de a tervet nem tudták megvalósítani, mert a fő szervezőket (Alexandru Ivasiuc, Mihai Sărdaru, Marcel Petrişor, Mihai Mîrţu, Mihai Grama, I. D. Sârbu, Demostene Andronescu) letartóztatták és életfogytiglani vagy 25 évi szabadságvesztésre ítélték. A börtönbüntetéseken túlmenően számos hallgatót kizártak az egyetemről.” (Wikipédia)
(folytatjuk)
Hozzászólások