(Groteszk tudósítás a jövőből)
A barlang előtt elhasznált gumiabroncsokból rakott máglya ég, pontosabban csak gyomorforgató, orrfacsaró bűzt árasztó füsttömeg gomolyog. Körülötte gyanús alakok kóvályognak, látszólag hatása alatt állnak, vagy csak egyszerűen idült füstmérgezésben szenvednek. Nem messze tőlük elszenesedett facsonk meredezik a vastag, szennyes felhőrétegtől borított ég felé. Távolabb rozsdamarta roncsok éktelenkednek; járművek vagy harci eszközök lehettek valaha. A jelen generáció már nem ismeri egykori rendeltetésüket.
Az inkább majomra, mint emberre emlékeztető lények egyike torkaszakadtából üvölteni kezd:
– Hús kell! Hús kell! Hús kell!
A többiek – mintegy parancsra – átveszik a jelszót. Kórusban skandálják, miközben a nagyobb nyomaték kedvéért földről felragadott, kormos köveket, más egyéb limlomokat ütögetnek egymáshoz.
Odabenn a barlangban – lángoló fahasábok fényénél – két férfi nézegeti a mennyezet felbecsülhetetlen korú és értékű állatábrázolásait: bölényeket, vadlovakat, őstulkokat, óriásszarvasokat. Árnyékuk minden mozdulatukra kísértetiesen táncol a meredek, néhol füst-melírozta, repedésektől szabdalt kőfalon. A fiatalabb ember kissé elfogódott hangon kérdezi:
– Ezeket te rajzoltad, Lo-gi-ka mester? Csodálatos kezed van! Boldog vagyok, hogy engem választottál tanítványodnak…
– Sokat beszélsz, fiam, ebből előtt-utóbb kellemetlenségeid származnak. Különben e freskók sok ezer évesek. A miénket megelőző jégkorszak idején készítette őket egy tehetséges elődünk. Zsenialitása a nemrég kipusztult, úgynevezett civilizált embereket is főhajtásra késztette.
– Civilizált emberek? Kik voltak ők, és miért haltak ki?
– Hosszú történet, valamennyi részletét magam sem ismerem pontosan. Mindössze annyit tudok, hogy a civilizációt a harmadik világháború pusztította el, amely abban különbözött az előző kettőtől, hogy nem katonai tömbök vagy nemzetek harcoltak egymás ellen, hanem minden ország lakói két vagy több pártra szakadtak, és ádáz viták után belefogtak egymás öldöklésébe. Mivel legelőször a harci eszközöket előállító gyárakat semmisítették meg, a küzdelem „csak” az utolsó töltényig tartott. Időközben megsemmisült a föld élővilágának – beleértve az emberiséget is – csaknem kilencvenkilenc százaléka. Amikor már nem volt mivel (de főként kivel) háborúskodniuk, a látványos ütközetek véget értek, de még ma is sok társunk hal meg rejtélyes körülmények között. A nukleáris katasztrófa és a tűzvészek következtében áthatolhatatlan felhőréteg vette körül bolygónkat. Szerencsére a tudósok – mintha sejtették volna a jövendő eseményeit – még idejében klónoztak néhány egykori, réges-rég kihalt állatfajtát: a mamutot, őstulkot, óriásszarvast, barlangi medvét, kardfogú tigrist, amelyek hajdanán is jégkorszaki körülmények között éltek, így ma is boldogulnak valahogy. Igaz, utóbbi két fajta előlünk fogyasztja el az élelem egy részét, de egyesek szerint – a biológiai egyensúly fenntartása érdekében – rájuk is szükség van.
Odakintről egyre erősebben hallatszott a tömeg fenyegető skandálása. Aztán hirtelen csend támadt, amely nem tartott sokáig, mert az egybegyűltek ismét harsogni kezdtek:
– Tika! Tika! Po-li-tika!
Amikor már vagy ötvenedszer ismétlődött a fura szöveg, Lo-gi-ka megvetően legyintett:
– Megérkezett Po-li-ti-ka, a törzsfőnök. Ő aztán ért a köznép nyelvén! Elég néhányszor elmakognia: „Lesz hús! Lesz hús!”, miközben ütemes tapssal kíséri zseniális szónoklatát, és a sok ostoba máris transzba esik. Önmagukról és egymásról leszaggatott rongydarabokat, állatbőröket lobogtatnak fejük felett. Képesek akár reggeltől estig üvölteni a nevét, pedig még soha, egyetlen ígéretét sem teljesítette.
– Valóban, mester, hogy lehet éppen ez az ostoba Po-li-ti-ka a főnök?
Az idős művész a fiú szájára tapasztotta tenyerét, így fojtva bele a további kérdéseket. Majd miután alaposan körbepillantott, nem hallja-e valaki a szavait, halkabbra fogva folytatta:
– Igaz, hogy rém ostoba, de övé a törzsben a legnagyobb bunkó. Márpedig az a hatalom jelvény, mindenki fejet hajt előtte.
– Még te is?
– Mi egyebet tehetnék? Ha nem akarok Kri-ti-ka sorsára jutni, illik – legalábbis színleg – egyetértenem a világháborúban légnyomást kapott, még élő vének döntésivel, akiket Po-li-ti-ka – némi húscafat, félig romlott zsiger vagy időnként egy-egy előzetesen általa lerágott és kiszívott velős csont soron kívüli juttatásával – kénye-kedve szerint manipulál.
– Most már tudom, miért pusmogják egyesek, hogy az agg tanácsnokok barlangja környékén állandóan bűzlik valami… De mit is említettél Kri-ti-káról?
– Igen, igen! Az apja megrögzött ellenzéki volt, nyilvánvaló, hogy fia sem tudta tartani a száját. Ezért a vének javaslatára martalékul ki akarták kötözni a környéken kóborló barlangi medvének. A főnök besúgója, Ka-ka viszont óva intette kenyéradóját ettől az egyszerűnek látszó megoldástól, mivel úgy vélte, az áldozatoknak még a skandáló tömegben is igen sok titkos szimpatizánsa akad, ami nem csekély veszélyt jelent a hatalom birtokosai számára. A vitában – amely kis híján a bunkók ütköztetéséig fajult – Po-li-ti-ka felesége, Hisz-té-ri-ka is Ka-ka véleményét támogatta, mert férje előtt gondosan kendőzött érzelmeket táplált a likvidálandó, jóvágású fiatalember iránt. A nagyasszony leányaiban is természetes szövetségesekre lelt, mert Caf-ka és Nyaf-ka még ártatlan korában (ami nem tartott sokáig) teljesen belezúgott Kri-ti-kába. Igaz, Caf-ka férje, Bi-ka – törzsi ügyvezető alelnök, a főnök kijelölt utóda – korábban vehemensen kutatta (és többé-kevésbé ki is derítette) ifjú neje elhidegülésének okát, de apósának nem mert előhozakodni vádjaival, nehogy kiessen a leányait mindenek felett favorizáló atya kegyeiből, és a legfőbb rang utóbb mégis Din-kára, Po-li-ti-ka narkomániás fiára szálljon, aki mértéktelenül szívja a gumiabroncsok füstjét, és ezért teljesen ki-, de legfőbbképpen beszámíthatatlan lett. A problémát végül Hek-ti-ka, az egyik tanácsnok oldotta meg.
– Az a vén talpnyaló, aki mindig oda hajlik, ahonnan némi hasznot remél?
– Pontosan. Álnok módon azt javasolta, adjanak Kri-ti-kának megtisztelő, nemes feladatot. Úgy is történt. A következő mamutvadászaton a szerencsétlen ifjúnak kellett dárdáját elsőként a támadó kolosszus ormánya végébe döfnie, hogy elterelje az állat figyelmét a horda többi tagjáról.
– De hisz az a biztos halál!
– Bölcs vagy fiam. A felbőszült vad a szó szoros értelmében egy csapásra megoldotta mindazt, amire még Pár-ka, a húsért bármire képes bérgyilkos sem volt hajlandó. Utána pedig őstulok-lepénnyé taposta szerencsétlen Kri-ti-kát. Mindezt Fa-bat-ka mesélt, aki bár nyomorult, ágrólszakadt koldus, mégis becsületes, szavahihető ember.
– Felesleges Fa-bat-kát mentegetned, mester. Bár ifjú vagyok és tapasztalatlan, annyit mégis tudok, hogy a becsületes emberből előbb-utóbb koldus lesz. Inkább azt áruld el, hogy lehet egy ilyen szerencsétlennek ennyire előkelő, háromtagú neve?
– Csodálkozni fogsz, ha elmondom, a néhai legelőkelőbb rétegből, a szellemi arisztokrácia köreiből származik. Eredetileg Re-to-ri-ka volt a neve, és ő volt a legnépszerűbb, legsikeresebb szónok. De mióta Po-li-ti-ka elrendelte, hogy nyilvánosság előtt elhangzó beszéd mindösszes egyetlen kétszavas mondatból állhat, és azt kell vég nélkül szajkózni, a gombamód növekvő új bölcsek serege mind egy szálig a főnököt majmolja. Ő pedig köztudottan élen jár a szótakarékosságban, valamennyi szereplése ugyanabból a tömeget sokkoló kántálásból áll: „Lesz hús! Lesz hús!” Re-to-ri-kát kezdetben csak kigúnyolták, később – származását hamis tanúk közreműködésével kétségbe vonva – nevétől is megfosztották. Először csak a plebs tagjainak egységesen járó „Ka” megszólítást adták neki, később Po-li-ti-ka – saját imázsa növelése céljából – amnesztiában részesítette. Azóta hívják Fa-bat-kának. De mivel a kegyelem nem terjedt ki társadalmi helyzetére, továbbra is koldus maradt. A vadászok nyomában jár, és az elejtett állatok otthagyott, értéktelen részeiből tengeti napjait.
– Elképesztő! Így herdáljuk el értékeinket!
– És nem is ő az egyetlen méltatlanul mellőzött tehetség! Ge-ne-ti-ka, a híres génsebész, a jégkorszaki állatfajták klónozója Nyugatra vándorolt, bár napjainkban már ott sem rózsásabb a helyzet a miénknél. Beszélik, hogy állítólag nem is ment sehová, hanem a vének felzabáltatták a barlangi medvékkel, nehogy módszereivel életre keltse a régi, nagy tudósokat, államférfiakat, hadvezéreket, akik mellett a jelenlegiek legfeljebb szánalmas korcsok lehetnek. Ma-te-ma-ti-ka, az utolsó akadémikusunk is – nevéből sejtheted, ő volt mindannyiunk között a legrangosabb – a kardfogú tigrisek barlangjában lelte halálát, mert a legutóbbi törzsfőnök-választáskor – minden vesztegetési kísérletet visszautasítva – a valós végeredményt kívánta közölni a számokat és betűket nem ismerő tömeggel. E lépése nyilván nem kedvezett volna Po-li-ti-kának és sleppjének. Gram-ma-ti-kát, a tanárt pedig elbocsátották állásából, mert a főnök szerint az emberek születésüktől kezdve bölcsek, és személyiségjogaikat sérti, ha mindenféle erőszakos módszerekkel pallérozni, tanítani akarják őket. Valójában Po-li-ti-kának ostoba, manipulálható Ka tömegre van szüksége, amely – ha egyet rikkant: „Ka-ka-ka-ka-ka!” – azonnal összecsődül, és némi hús reményében rákezd a rituális kántálásra: „Tika! Tika! Po-li-tika! Közben egyesek – extatikus állapotban – 45 fokos szögben előre lendítik kinyújtott karjukat. Magasabbra azért nem merészelik, mert függőleges karokkal csak az isteneket lehet dicsőíteni. Ezt árgus szemekkel figyelteti szolgálattevőivel Ka-no-ni-ka, a főpap.
– Ha így állunk, akkor miért van mégis a vének között a kultúrának főhivatalnoki rangú képviselője?
– Bé-kára gondolsz? Nos, elvileg ő a szellemi élet, a műveltség fokmérője. Az ő alfelének magasságához igazítják a mindenkori intelligencia szintjét. Ezért tartunk ott, ahol tartunk. Például itt van Ká-ka, az áltudós, a főnök egyik leghűségesebb vazallusa. Közhasznúnak kikiáltott kutatásaiért rengeteg húst kap, miközben sokaknak napi betevő sem jut. Pedig évtizedek óta csak azzal foglalkozik, hogy csomót keres önmagán. A másik felesleges húskidobás a főnök tulajdonában működő személyes labdarúgócsapat. Őt De-kának hívják. Az lenne a feladata, hogy váltott lábbal pattogtassa a felfújt őstulok-húgyhólyagot, de mivel ilyesmire képtelen, a legdegeneráltabb Ka-kból összeverődött szurkolótábor hétről hétre arra köt fogadások, hogy De-ka száz próbálkozás közül hányszor nem találja el az általuk labdának nevezett eszközt. A nyertesek és vesztesek végül bunkókkal esnek egymásnak, és Ba-ka, a rendőr – aki egyben a főnök személyi testőre és adósságbehajtója is – csak üggyel-bajjal képes helyreállítani a nyugalmat.
– Úgy hallottam, mester, hogy korábban neked sem Lo-gi-ka volt a neved. Igaz ez?
– Erről nem szívesen beszélek, de neked elárulom: igaz. Eredetileg Esz-té-ti-kának hívtak, művészettörténész és híres festőművész voltam. Po-li-ti-kának nem tetszett, ohgy négytagú nevet viselek, ezért felajánlotta, hogy szerény járandósággal kinevez a barlangrajzok őrzőjének és karbantartójának, he megelégszem egy rövidebb titulussal. Ellenkező esetben Fa-bat-ka – alias Re-to-ri-ka – sorsára jutok. Nem volt más választásom, felvettem néhai nagyapám nevét, őt hívták Lo-gi-kának. Abból indultam ki, hogy az igazi, értékes művészet nem nélkülözheti a logikát. Jelenlegi szerepkörömre ugyan nincsen szükség, de Po-li-ti-ka számára megnyugtató, hogy csak ritkán hagyom el a barlangot. Nagylelkűen megengedte, tartsak tanítványt. Így kerültél ide, fiam. Tehetséges vagy, kár lett volna, ha beállsz a füstélvezők közé. Felfedeztem egy őseink által nem ismert barlangszakaszt, amit – bár a vének által összetákolt törvény tiltja új alkotások létrehozását – saját rajzainkkal díszíthetünk. Ez legalább értelmes elfoglaltság! És ki tudja, talán az utókor értékelni fogja fáradozásunkat.
– Köszönöm, mester! Rövidesen abba a korba érek, amikor nevet kell választanom. Hogy bizonyítsam irántad érzett hálámat és tiszteletemet, felveszem egykori nevedet: Esz-té-ti-kának fognak hívni. Ígérem, megszolgálom!
– Eszedbe ne jusson, te szerencsétlen! Ha a főnök megtudja, máris egy mamut ormánya elé küld! Ha megfogadod a tanácsomat, inkább legyél Tak-ti-ka! És ha nem csak viseled e szót, hanem jelentésének szellemében is cselekszel, egy napon még sokra viheted!
– Látom, mindenben a javamat akarod, bölcs Lo-gi-ka! Mondj valamit nagyapádról is! Ő mivel foglalkozott?
– Tudós ember volt, sokan fordultak hozzá ügyes-bajos dolgaikkal, tanácsát kérve. Mivel mindenkit megvédett a hatalmaskodóktól, rövid időn belül igen népszerű lett. Eredetileg abban a tágas, kényelmes barlangban lakott, amelyet most a törzsfőnök bitorol drágalátos famíliájával. Amikor Po-li-ti-ka hatalomra került, minden indoklás nélkül kilakoltatta nagyapámat. Később az emberek még sokszor keresték ott jótevőjüket, aztán lassacskán maguktól rádöbbentek: ahová befurakodik a politika, ott kár logika után kutatni.
– Szavaidból arra következtetek, hogy megszűnt nálunk a demokrácia. Hiszen a főnök akaratának senki nem mer ellenszegülni! Vagy ha valaki mégis megteszi, pórul jár.
– Hát… akadnak még néhányan a régi ellenzék soraiból, akiket tekintélyük miatt nem lehetett kivonni a forgalomból. No, meg valami látszat-demokráciát Po-li-ti-kának is fenn kell tartania. Csakhogy a szóban forgó személyek mozgási és véleménynyilvánítási szabadságát erősen korlátozták. Vitáik a főnökkel jelentéktelen dolgokról folynak. Ilyen például a legősibb mesterségek körül zajló perpatvar. Po-li-ti-ka azt hangoztatja, hogy a legősibb mesterséget bizonyos leányok gyakorolják, mint például az általad is ismert Fa-lat-ka és Nya-lat-ka. A főnök megingathatatlannak látszó érve, hogy e foglalkozáshoz nem kell szerszám, míg az ellenzék által prioritást élvező vadászat csak megfelelő kellékekkel lehet sikeres.
– Ugyan, mester, ez nevetséges! Mit lehetne kezdeni Fa-lat-kával vagy Nya-lat-kával szerszám nélkül?
– Megállj, hebrencs ifjonc! Po-li-ti-ka olyan eszközökre gondol, amit nekünk, embereknek kézügyességünk segítségével kell előállítanunk. Vele szemben az ellenzék legtekintélyesebb alakja – mondhatni, vezére – E-ti-ka amellett teszi le a garast, hogy igenis a vadászat a legősibb mesterség. Bizonyos szexuálisan intelligens hölgyek csak lényegesen később találták ki, hogy szolgáltatásaik ellenében úgy is húshoz juthatnak, ha nem vesznek részt nap mint nap a zsákmányul kiszemelt állatokkal vívott, életveszélyes küzdelemben. A sikeres vadászok zsákmányuk egy részével szabadon rendelkeznek, amit jogukban áll – némi gyönyörökért – a nyilvános barlangokban elherdálni. Sőt, E-ti-ka még ennél is tovább ment, amikor azt merte állítani, hogy Po-li-ti-ka – eme barlangok használata fejében – sápot szedett a lányoktól, ami demokratikus jogtörzsben közönséges zsarolásnak és korrupciónak meg vagy féltucatnyi egyéb törvénysértésnek minősül. Leleplező nyilatkozatát azon vadászok vallomására alapozta, akik elmondták, hogy a hölgyek a kialkudott húsadagon kívül ragadozó-fogakat is követeltek tőlük, melyeket nem sokkal később a főnök nyakában és mellén láttak viszont. Az ellenszolgáltatásokat különben is E-ro-ti-ka gyűjti be, aki köztudottan Po-li-ti-ka szeretője. A főnök – az osztalékon kívül – tőle kapja meg, amit pszichopata felesége képtelen nyújtani neki.
– Való igaz, a törzsfőnök nyakában füzérszámra csörögnek a férfiúi bátorság kitüntető bizonyítékai, pedig mindenki tudja, hogy soha egyetlen barlangi medvét vagy kardfogú tigrist, de még csak egy nyamvadt vadkant sem volt képes leteríteni. És E-ti-ka nem fél a megtorlástól? Kemény ember lehet!
– Valóban az, de egyben remek taktikus is, aki ügyesen válogatja meg szövetségeseit. Közéjük tartozik Pa-ti-ka, a varázsló, aki a gyógyító italok, kenőcsök titkát ismeri. Rajta kívül senki nem tudja előállítani ezeket a szereket. Márpedig Po-li-ti-kát gyakran gyötri mértéktelen étvágyától indíttatott zabálásai következtében a hascsikarás, valamint – a nála mindenki által felismerhető szellemi mellett – a közönséges, testi impotencia. Ha viszont E-ti-kának valami baja esnék, Pa-ti-ka megtagadná urunktól e kórok gyógyszereit, akit ezért rövid időn belül elvinne a rossz nyavalya. Vagy ami még ennél is kínosabb: E-ro-ti-ka országnak-világnak kifecsegné a főnök emberi gyengeségét.
– Bár az elmondottak alapján fejet hajtok E-ti-ka kombinatív készsége előtt, talán mégis jobb lenne, ha a főnökkel kapcsolatos – általad körvonalazott – események mielőbb bekövetkeznének. Még akkor is, ha a győzelem érdekében – mint a sakkjátékban, elkerülhetetlen helyzetben tisztáldozatra volna szükség…
– Csupán az nem mindegy, kedves fiam, hogy mekkorára! E-ti-ka nélkülözhetetlen számunkra. Egy napon ő lehet a törzsfőnök. Nála különbet nem találunk. Egyelőre tehát nem tehetünk egyebet, mint hogy türelmesen várakozunk. Po-li-ti-ka előbb-utóbb – már csak hiúságból is – részt vesz valamelyik vadászaton. Ott pedig bármi megeshet… A mamutok nem tisztelik sem a törvényt, sem a sarzsit. Akkor végre eljön a mi időnk. Mu-zsi-ka, a vadászkürtös is várja már azt a napot, hogy hangszerével felvidítsa az embereket.
– Tényleg, őt miért hallgattatták el? Olyan szépen recsegtette a különféle jeleket!
– Főbűne az volt, hogy sehogy sem akaródzott neki a főnök nótáját fújni. Oly módon próbálták leszerelni makacsságát, hogy a szomszédos, vazallus törzsek vezetőinek látogatásakor leitatták. Készséget is mutatott a vendégek mulattatására, de olyan részeg volt, hogy összekeverte a dallamokat. A főnököt dicsőítő melódia helyett a „Vaddisznó halálát” kürtölte el. Amikor pedig figyelmeztették melléfogására, az elhangzottakat vigyorogva megtoldotta még egy „Hallali”-val. Ezek után ne csodálkozz, hogy abba a barlangba zárták, ahol Mun-ka, a leprás lakik. Őt már rég karanténban tartják, nehogy az előkelők közelébe férkőzzön, és megfertőzze őket. Ismered az immáron patinás szlogent: „A munka aljasít.”
– Sok derék társunk sorsán okulva tulajdonképpen mi sem érezhetjük magunkat biztonságban. Nem lenne jobb szép csendben elillannunk?
– Nem látom értelmét – szólt némi töprengés után Lo-gi-ka. – Itt, a föld alatt viszonylag biztonságban vagyunk. Ismerem a barlangrendszer minden zegét-zugát. Po-li-ti-ka kopói – Ka-ka és Ba-ka – gyávák, csupán gazdájuk közelében mernek hősködni. A szerencsétlen azt hiszi, hogy e bábok személyének és hatalmának stabil támaszai. Valójában veszély esetén mindkét szánalmas pojáca a főnök háta mögé bújna, vagy egyszerűen kereket oldana. Pár-ka, a bérgyilkos pedig senkiért nem teszi kockára a bőrét. Csak biztosra megy, garantált keresetért. Viszont ha innen kitesszük a lábunkat, bármikor ránk akadhatnak.
– És mi lenne, ha Mec-ha-ni-kához fordulnánk, aki régi jóbarátod? Azt suttogják, hogy rendbe hozott és a barlangjában elrejtett néhány olyan járművet, amelyen elődeink közlekedtek. Ha kölcsönadná egyiket, bottal üthetnék a nyomunkat!
– Mec-ha-ni-ka! Ugyan, ne nevettess! Valamikor csakugyan híres feltaláló és ezermester volt. De magad is jól tudod, hogy az utóbbi időben mindenki csak Bár-kának hívja. A szerencsétlen becsavarodott, mert a vének tanácsa egyetlen ötletét sem fogadta el, mondván, hogy nem kivitelezhetőek. Ezért újabban egy hatalmas hajót kezdett építeni, mint a bibliai Noé, pedig több száz kilométeres körzetben sem folyó, sem jelentősebb állóvíz nincsen. És ha volna is, feltörhetetlen jégpáncél borítaná. Aztán meg hová mennénk? A legközelebbi lakott helyig egykori aknamezőkön, sugárveszélyes zónákon kell áthaladnunk. És ha mindezt mégis ép bőrrel megússzuk, lehetséges, hogy ott élő embertestvéreink tárt karokkal – pontosabban tátott szájjal – fogadnak, mert úgy hírlik, hús dolgában ők még nálunk is rosszabbul állnak.
– Szörnyűséges! Mondd, mester, hát már csakugyan soha nem éled újjá, nem tér vissza a civilizáció?
– Arra a valamire gondolsz, amivel évezredeken keresztül szédítették az emberiséget, és amely végül önmagát elpusztítva ide juttatott bennünket? Isten ments! Amennyiben nincsen egyéb választásunk, még jelenlegi állapotunk is sokkal elviselhetőbb, és főleg kiszámíthatóbb. Állítólag a mamutok és az őstulkok lassan, de biztosan szaporodnak. Ha így alakul tovább a világ sorsa, unokáinknak már nem kell néhány falatnyi mócsingért lebunkózniuk egymást. Ehhez persze az is hozzájárul, hogy az emberek átlagéletkora addigra a jelenlegi harminc-harmincötről húsz-huszonöt esztendőre csökken. Addig van lehetőségük utódokról gondoskodni. Mikorra pedig kezdenének elkényelmesedni, a nagyragadozók pontot tesznek sorsuk végére. A kardfogú tigrisek és barlangi medvék intelligens lények. Előbb-utóbb a kisebb rizikófaktort választják; rájönnek, hogy az ember bunkója kevésbé veszélyes, mint a mamut ormányának halálos csapása vagy az őstulkok tűhegyes szarvai. Utóbbi állatokat csak hajszolja, ejtse zsákmányul az ember, és örvendjen – amíg él –, hogy egyre nagyobb rész jut belőlük mindenkinek.
– Hát valóban nincsen más alternatíva?
– Volna… talán… De kár szót és időt fecsérelni rá! Hiszen létrejöttéhez minőségileg kellene kicserélődniük földünk majomlétbe korcsosult, boldogulásukat intellektuális megmérettetésük helyett a hordaszellemben kereső lakóinak. E változásra pedig szinte semmi esélyünk nincsen.
– Ha karakterünket feladva magunk is elvegyülünk az ide-oda terelgetett, bégető csordában, akkor valóban kár reménykednünk. Mondd, Lo-gi-ka mester, mit kell tennem, hogy legalább célom, reményem legyen?
A kérdezett hosszas tűnődés és némi fejcsóválás után válaszolt. Szavai közben a művészien megformált állatfigurák közé sehogyan sem illő, primitíven elnagyolt pálcikaembereket szemlélte, mintha hozzájuk beszélne:
– Fiatal vagy, tapasztalatlan, de kitartó és lelkes, ezért bízom benned. Ha javasolhatom, Tak-ti-ka helyett válaszd inkább a Pszi-chi-ka nevet. Kissé szokatlan, hiszen emberemlékezet óta nem ismerik jelentését, afféle ártalmatlan, hóbortos különcnek fognak tartani. Te viszont járj nyitott szemmel, és ha találkozol valakivel, akit még nem fertőzött meg a kábítószer, az AIDS vagy a politika, nyújts neki baráti kezet! Az ilyen ritka értéket meg kell becsülni!
A mester elhallgatott. A fiú egy darabig még várta a folytatást, majd kissé csalódottan jegyezte meg:
– Ez minden?
Lo-gi-ka elnevette magát:
– Ez csakugyan minden, legalábbis egyelőre. Mert megfelelő szövetségesek nélkül el sem érdemes kezdened, amire vállalkoztál, kedves Pszi-chi-ka! Meglátod, ez a kezdő lépés lesz a legnehezebb. Ha érdekel a véleményem, Fa-bat-ka – azaz hogy Re-to-ri-ka – lesz az első, aki melléd áll. Hallod, hogy üvölt odakünn a csorda? Nem lesz könnyű megtalálnod közöttük a magad embereit. De ha sikerül, mégsem csupán lázálom volt gyakorta, makacsul visszatérő látomásom a megújuló világról, amelyben felszakadoznak a felhők, a halott jégből élő források fakadnak, melegít a nap, és valahol kinyílik egy apró, szerény virág.
*
Fenti írás a szerző karácsony előtt megjelenő Zsugorított görbetükör című paródiakötetéből való
Szóljon hozzá!