Kérem szépen, az úgy kezdődött, hogy éhes voltam. Nem igazán, de már jó néhány napja ettem volna valamit. Harapnivalót. Rágni, majszolni, zabálni, csámcsogni valót. Az én zsebemből viszont még a napraforgó is kifordult. Kívülre, napra forgott. Táplálékot kellett szereznem valahogy.
Apám, a zenebolond muzsik mindig arra tanított, hogy ami a másé… szóval, ami a másé, az csak addig az övé, amíg el nem veszed tőle. Aztán a tied, egészen addig, míg tőled is el nem veszik. Aki ezt nem érti meg, az nem érti a világ működését.
A baj, és így az én történetem is ott kezdődött, ahol a sor véget ért. A moszkvai fűszerüzlettől száz méterre. Az üzletben lóhúst mértek, de csak keveset, aminek az a magyarázata, hogy a gépesítés korszakában élünk. Egyre kevesebb a ló. Maradi ember az, aki lovat akar gép helyett. Még akkor is, ha nincs olyan gép, amit meg lehetne zabálni.
Elővigyázatlanul leemeltem egy pár lókolbászt a szegről. Az eladó látta, mégsem törődött vele. Miért is tette volna? A kolbász nem az övé, neki mindegy ki falja fel. Egyébként is, minél előbb elfogy, annál korábban mehet haza. Vele nem is lett volna semmi baj. Hanem a sor végén állók elkezdtek hőzöngeni. Hogy ők már hiába akarnának lopni, üres üzletből nincs mit.
És hát nem odahívtak két rendőrt!
Azok aztán közrefogtak, hogy visznek a dutyiba. Két sarokkal arrébb alkudozni kezdtünk. Két pár lókolbászért elengednek. Nálam csak egy volt. Akkor jöttem rá, hogy illett volna gondolni a jövőre is, mint ahogy azok teszik, akik annyi mindent összeharácsolnak, így vagy úgy. Mert ezt nem önzésből csinálják, csak félnek a bizonytalan jövőtől. Ettől nekem is félnem kellett volna, de ott a boltban csak az járt az eszemben, hogy egy pár elég, egy pár napig, a bendőmet megtölni, és több marad az ácsorgóknak is. Volt még bennem közösségi szellem.
Szóval a rendőrök visszakísértek, ha leakasztok még egy párat, szabad vagyok. Addigra persze kiürült az üzlet. Nem a vevők mentek el, csak a lóhús talált gazdára. Egy jó ló sosem marad gazdátlanul.
Nem jutottam tehát az alku tárgyához. A két rendőr a fejét csóválta. Nekik kötelességük van. Azt ugyanúgy teljesíteni kell, mint sztahanovistának a normát. Írhatnám azt is, a kötelességtudat áldozata lettem, csak azért nem írom, mert nem szeretek mentegetőzni. Mások hibáját sosem vállaltam magamra.
Azt őrsön aztán sokáig nézett a komisszár. Úgy legeltette rajtam a szemét, mint zsíros paraszt a teheneit. Csak a zsíros paraszt jóindulata hiányzott belőle. Meg az a szeretet, amivel egy kulák a teheneit bámulja.
Végül kijelentette, hogy aláásom a rendszer tekintélyét. Az ugyanis a közösségi szellemre alapul, én meg önző módon csak magamra gondolok. Hova jutna a világ, ha mindenki csak úgy leemelhetne egy pár lókolbászt. Én is kérdezhettem volna tőle: hova juthatna a világ, ha mindenkinek jutna is egy pár. Egy pár lókolbász, egy pár cipő, egy pár rubel. Az a komisz szár nem engedett szóhoz jutni, pedig még azt is akartam mondani, hogy az én kezemben még soha nem volt ásó. Anélkül meg hogy áshatnék alá?
A lókolbász lekerült a napirendről, gyorsabban, mint ahogy a boltból fogyott. Pedig ott sem lógatták sokáig. A komisz szár apámról kezdett fírtatni, akit egy táborban hagyott el az ereje, olyannyira, hogy már a balalajkát sem tudta kezébe venni. Addig viszont játszott a német tiszteknek, akik olyan tuskók voltak, hogy csak a csasztuskót szerették.
– Ez kérem hazaárulás – mondta a nagyon komisz szár. – Ellenségnek muzsikálni ráadásul méltatlan egy orosz muzsikhoz.
Védtem ugyan apámat, mégiscsak az ősöm, mondván, hogy a fülbemászó dallamok andalítják az ellenség éberségét, apám tehát hazafi.
A komisz szár nem így gondolta.
– Igazi hazafi csak halott lehet. A maga apja áruló, holtbiztos, hogy magába is ezt plántálta.
Nem tudtam védekezni, mert fogalmam sincs arról, mit plántált belém az apám annak idején, amikor még palánta voltam. Csak arra emlékszem, némelyik plánta ugyancsak fájt. Kancsuka helyett kemény bakancsukáját használta az öreg. Meg a derékszíját.
– Maga is a nép ellensége. Ott a boltnál nem véletlenül zúdult magára a nép haragja.
– A nép a lovak miatt zúgolódott. Meg a zimankót sem bírta.
Mert a tél, ugye. A nagy orosz tél! Az nagyon rossz tél. És nem csak a tajgán, ahol néha kivirul a föld, zöld a táj, nyaranta – még ha rövid ideig is – nap melengeti az emberek szívét. Olyankor még az ordasok sem zordak.
Hanem a Ljubjanka!
Mert hogy az őrsről oda vittek át. Ott aztán szürke minden, lehangoló. Ott van csak igazán örök tél! Ha valaki nem tudja, mi az a hideglelés, elég, ha egyszer beteszi lábát a Ljubjankába. Még a kánikulában is megfagy körülötte a világ. Igaz, hogy akad
néhány meleg rab, de azok simogatása nem olyan, mint a nyári napé.
Aztán a cella! Komor, sötét, hangtalan. Nem úgy, mint a cselló, amiből édes hangokat lehet kicsikarni. A Ljubjankában meg csak vallomást. Azt akartak belőlem is kiszedni. Hogy meséljem el nekik, mivel és mennyit ártottam a nép társadalmának. A lókolbász nem érdekelte őket. Láttam is a vallatómon, hogy nem éhes. Ékes szavakkal ecsetelte bűneimet, és Tosztojevszkijt emlegette folyton, meg a bűnhődést, amiben nekem okvetlen részesülnöm kell. Válaszolgattam neki, de kicsavarta a szavaimat a karjaimmal együtt. Azt mondta, ártalmas ember vagyok. Én, aki a légynek sem ártok! De a szovjet hatalomnak igen, mondta ő.
Elvertek, mint Jurij a fizetését. Aztán visszavittek a cellába.
Mentem volna a magam lábán, de a lábam csak bicsaklott. Meg a bicsak a zsebemben. Ha lett volna nálam.
De nekem mégis szerencsém volt.
Este jön az őr, betolja a csajkát kanállal együtt. Nézem a kanalat, s eszembe jut Edmund Dantes szökése az If várából. Kérdem is magamtól: mondd, te Christo, hát ezt hogy csináltad?
(folytatjuk)
Az illusztrációkat Takács Zoltán festő- és grafikusművész készítette
Hozzászólások