A szökéshez lett volna kanalam, csak használni nem tudtam. Hál’ istennek, nem is kellett, mert az őr rám nyitotta cellaajtót. Nahát! Hiszen ez Porkolabisev, a Sto eto utcából! Együtt cseperedtünk cseperből vederbe. Vederbe csak ő, nekem a kübli jutott.
Mondom neki, Porkolábisev, te itt? Cerberusnya lettél, de azért régi barát. Vagy nem? Gyorsan körülnézett, aztán odasúgta:
– Meg tudsz élni a tajgán?
– Még a jég hátán is – feleltem magbiztosan.
– A jég hátán könnyű. Ha tudsz úszni, nem kell mást tegyél, mint várd az olvadást. De a tajga! Az egész embert kíván.
–Jöjjön a tajga, legyen meg a te akaratod.
– Rendben – mondta Porkolabisev. – Megszöktetlek innen.
– Gondolod, hogy menni fog?
– Az igazgató holtbiztos. Elég gyakran váltogatják őket. Ide, a
Ljubjankába megbízható nacsalnyikok kellenek. Az elején mindegyik megbízható nacsalnyik. Később aztán csalnak. A bizalom megcsappan irántuk.
– Én a szökésre gondoltam.
– Itt mindenki a szökésre gondol, holott csak egyféleképpen lehet kijutni innen. Koporsóban.
– Arra nem vállalkozom!
– Nem is kell. A távozásnak erre a módjára sosincs önként jelentkező. Hanem a direkt úr ruházatában.
–Marad hát az igazgató ruhája.
– Nem marad, mert este ellopom. Abban foglak kicsempézni.
– Mint a fürdőszobát? De hiszen azt mondtad, kövér!
– Na és? Szökésre készülsz vagy divatbemutatóra?
– Egye fene. Ezen ne múljék. Lötyögjön rajtam, ha kell.
Porkolábisev azelőtt sohasem állta a cechet. De most állta a szavát. Éjszaka dörömbölt. A frászt hozta rám, meg az igazgató ruháját. Azon meg rögtön látszott, hogy az októberi forradalom óta nincsenek úri szabók. Aki azt a ruhát készítette, a proletariátus igényeit szabta egy tömzsi vízilóra.
Vigasztalt viszont, hogy a kabátból kilógott a fél karom. Legalább a fél karom már kilógott. Most már csak a testem többi részének kell kilógni innen.
Porkolábisev keskeny folyosón vezetett végig, néma zárkák között. Kérte, hogy lábujjhegyen járjak. Felesleges kérés volt, az igazgató szűk cipőjében nem is lehetett másként.
Egyszer csak egy másik rabtartó termett előttünk ártatlanul. Porkolábisevvel együtt a szívverésem is megállt. Csak akkor nyugodtam meg, amikor az a másik rabtartó megszólalt:
– Nicsak! A góré! A rabok kajáját ette, hogy így lefogyott? És hogy megnyúlt! Mint árnyék a széken.
Nem szoktam hitelezni, soha nem is volt miből, de most hitelt kellett adjak a tekintélyemnek.
– Tudja ám, hogy kivel áll szemben!
– Jaj, azt nehéz. Volt egy másik nacsalnyik, aki most cellatárs. Rejtély, hogy néha kit miért rejtegetnek.
– Na, jól van, lekophat.
Végre le is kopott, mint csempészről a máz. Már csak a kapun kellett kijutni.
A kapuban két őr állt jót a Ljubjankáért. Mongolok lehettek, mert nagyon ferde szemmel néztek minket. Az egyik ránk is rivallt:
– Sztoj!
Aztán az igazgató ruhája láttán békésebb húrokat pengetett, mint a nyugtatókon élő hárfás.
– Tolsztoj. Nagyon nagy író. Kedvenc könyvem Ráborult és vége.
– Szép dolog a kultúra – mondtam neki. – Abban még a strázsák is megtalálják a maguk foltját.
A másik még mindig akadékoskodott.
– Hova mennek?
– Az igazgató elvtárs sétálni óhajt – közölte vele Porkolábisev.
– Éjnek idején?
– Amikor neki tetszik. Így legalább nem annyira feltűnő. Nem szabad, hogy felismerjék.
Megnyugtatott az őrök elismerő fejbólintása.
– Nem is fogják – ismerték el egyhangúan. Aztán utálkozva fordult el mind a kettő.
– Emlékezz rá – súgta Porkolábisev –, Moszkvában egy percig sem maradhatsz. Egyetlen lehetőséged van, a tajga. Itt mindent tűvé tennének érted, ott viszont rengeteg a tűlevelű, még egy varrónő sem fog rád találni.
Érzékeny búcsút vettem régi barátomtól, az őrök haptákba álltak, én meg elindultam az ismeretlen felé.
A Ljubjanka hűsét vihettem magammal az igazgató kiskabátjában, mert ugyancsak dideregtem. Hiába volt még mindig szeptember eleje, ilyenkor már hideg a moszkvai éjszaka. Szerencsémre valami más is volt a kabátban.
Elébb nem tudtam elképzelni, mi nyomja a mellkasomat. Azt hittem a görcsös fájdalom, hogy itt kell hagyjam Moszkvát, soha többé nem láthatom Taganykát, ahol együtt nőttem fel Porkolábisevvel. E pillanatban még ő is hiányzott. Hiába cseperedett vederbe, nehéz gyerekkorunk mégis összeköt minket. Bár nem annyira, hogy odaláncolt volna a Ljubjankához.
Valami tehát nyomta a mellem. Ahogy tapogatom, érzem ám, a kabát belső zsebében lapul a szorongató érzés. Előhúzom, hát nem az igazgató tárcája! A mindenit! Ropogós bankjegyekkel. Nyolcszáz rubel! Éreztem rögtön, hogy kékül a vérem. Ennyi pénze csak egy bojárnak lehet. Az igazgatónak már biztos nincs. Nyolcszáz rubellel kevesebb, egy gonddal több lesz neki. Mégiscsak igazságos ez a világ.
Nem is volt nehéz egy csehót találnom. A váratlan öröm nem melegített át teljesen, kellett egy kis pótlék. Vettem rögvest egy üveg vodkát, amit a kocsma előtt el is fogyasztottunk hárman. A jóég tudja honnan csapódott hozzám az a páros, de alig léptem ki a kocsmaajtón, máris rám találtak. Osztoztunk hát a jólétben. Épphogy kiürült az üveg, a nőt elfogta a hányinger. Élettársa, vagy akivel együtt megjelent, kétségbeesetten nézett rám.
– Lehet, hogy állapotos?
– Nem tudom – feleltem, majd az öltözékemre mutatva így folytattam: – Fogda nacsalnyik vagyok, nem nőgyógyász. Annyi bizonyos, amikor velem utoljára esett meg ilyesmi, részeg voltam, nem terhes.
Ettől egészen jókedve kerekedett, meg is öleltük egymást, úgy váltunk el, mint régi jóbarátok.
Csak akkor tudatosult bennem, milyen nagy szerencse ért. Mert hogy is juthattam volna el a tajgára egy kopek nélkül? Gyalog? Annyi időt még a jóisten sem szabott ki nekem.
(folytatjuk)
Az illusztrációkat Takács Zoltán festő- és grafikusművész készítette
Hozzászólások