Hát akkor, irány a Jaroszlavszkij pályaudvar!
– Kérek egy jegyet a tajgára – mondtam a pénztárnál sok rubelem biztos tudatában.
– Cseljabinszkba? – kérdezte a faképű jegynök bizalmatlanul.
– Csak semmi cselszövény! Nyíltan és egyenesen a tajgára.
– Na! És ott hová?
– Nem mindegy? Nem olyan nagy az a tajga.
– Hát… A fizetésemnél biztos nagyobb.
– Ha kétszer akkora, sem lehet olyan nagy, hogy ne adjon rá egy jegyet.
– Minek akar odamenni?
Érdeklődésével együtt gyanúját is felkeltettem, mert nyúlt a telefonkészülék után. Mérget vettem volna rá, hogy nem a vonatjegy árát akarja megtudakolni.
Az angyalát! Ez még a nyakamra hozza a Csekát!
Faképnél hagytam a faképűt, s máris kint voltam az utcán. Éppen azon törtem a fejem, miként juthatnék fel a vonatra, hiszen nem maradhatok itt, bajba keverni öreg cimborámat, amikor odalépett hozzám egy alak. Bizalomgerjesztő ábrázata volt, vigyora szélesebb a Moszkva folyónál árvíz idején. Sötétkék munkászubbonyához sárga sálat viselt, ami egyfajta arisztokratikus vonást kölcsönzött neki. Hogy meddig, azt csak ő tudhatta.
– Van két jegyem eladó – suttogta bizalmasan.
Emiatt már ne fuccsoljon be a tervem! Ha a pénztárnál nem kaptam egy jegyet sem, legyen akkor kettő.
– A tajgára?
– Hogy képzeli, maga idióta? Az Aidára. Olcsón adom, ne válogasson!
– Én a tajgára akarok menni, nem balett előadásra.
– Opera, ha nem tudná. De mit is magyarázzak egy zenei analfabétának!
– Na, na! Az apám muzsik volt. És játszott is.
– A ruházatát nézve, ez kétségtelen. Egyetlen éjszaka eljátszotta a maga örökségét.
– Azt nem. A nevét örököltem. Iván Ivánovics.
– Grigor Szemjonovics Potyajegy – mutatkozott be újdonsült ismerősöm. – Maga tényleg a tajgára akar menni?
– Mit tegyek, ha ott van dolgom.
Potyajegy végigmért, majd elgondolkodott.
– Tudja mit? Ha segít elpasszolni az Aida belépőjét, magával tartok. Hosszú ám az út egyedül!
– Gondolja?
– De még mennyire! Látott már maga páros kolbászt?
– Ezt jobb, ha mellőzzük. Inkább keressünk vevőt a bilétáira.
Ki vesz jegyet az operába egy pályaudvar környékén, ahol éppen eleget kornyikálnak a hordárok? Szerintem senki. Ebből kifolyólag azon kezdtem el tanakodni, talán jobb, ha magára hagyom Potyajegyet, vesződjön az operabelépőivel, ahogy tud.
Potyajegy azonban jobban bízott magában, mint én őbenne. Ez általában így szokott lenni. Egy jól kiképzett ember nem képzeli be magának, amit tud. Ha megtanulta, és nem felejtette el. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy Potyajegy mit tanult és hol, de hogy tudta, az hétszentség.
Vonat érkezett valahonnan a Kaukázusból, áradt kifelé a tömeg. Potyajegy megállított egy türkizkék alakot.
– Maga honnan jön, jóember?
– Türkmenisztánból.
– Aztán elefántot látott-e már?
– Még nem – szégyenkezett a türkmén, s látszott rajta, röstelli, hogy nem idevaló. – De már hallottam róla. Az a kormányos állat.
– Kormányos a maga hajós nagyapja. Az elefánt egy hatalmas állat, a cirkuszban az ormányával emeli fel a gyerekeket a magasba. Akár a harmadik emeletre is, lift nélkül.
– Azt már én is megnézném!
– Meg is nézheti, ha akarja.
– Hol?
– Az Aidában.
– Nem vagyok Moszkvában ismerős – vallotta be a türkizkék. – Hogy jutok el az Aidához?
– Először is vesz tőlem két jegyet, aztán felszáll a metróra és érdeklődik a kalauztól.
– Még kalózok is vannak itt a fővárosban?
– Kalózok ott vannak, ahol a maga kormányos nagyapja. Jegybeszedő és kalóz két különböző dolog, még akkor is, ha mind a kettő kirabolja a tájékozatlan utast. Na, akar látni elefántot vagy nem? Húsz rubel.
Nem hittem volna, de szó ami szó, a türkizkék leguberálta a húsz rubelt. Most már Potyajegyet sem tarthatta vissza semmi. Ezen fellelkesülve szóltam hozzá:
– Nos, barátom, akkor menjen a pénztárhoz és vegyen két jegyet a tajgára. Nekem nem akartak adni.
– Maga meghibbant? Lehet, hogy maga gazdag ember, de ha így folytatja, rövidesen koldusbotra jut. Pénzt akar adni vonatjegyért!
Bevallom, összeszorult a gyomrom a félelemtől. Elképzeltem, amint vasraverve szállítanak le a vonatról, mintha retúrjegyet vettem volna, egyenesen vissza a Ljubjankába, ahol még az igazgató is számonkéri rajtam a tárcáját. Porkolábisevről nem is beszélve. Hallottam is már szomorú hangját: segíteni senkin sem érdemes. Ha nem él vissza vele, hát visszahozzák. Szegény barátom nem ezt érdemli.
Felszálltunk a vonatra, s én rémképeket látva vártam sorsom beteljesedését. Alig hagytuk el Moszkvát, Potyajegy megragadta a karom, és vonszolt magával.
– Hova megyünk?
– A jegyeshez – felelte Potyajegy, s én nem tudtam elképzelni miért akar nászutasokat zaklatni. Hamar kiderült azonban, hogy a kalauzra gondolt.
(folytatjuk)
Az illusztrációkat Takács Zoltán festő- és grafikusművész készítette
Hozzászólások