Ez egy őrült! Nem hogy kerülné a bajt, inkább elébe megy. És még engem is cipel magával!
A bilétakasszírozó a harmadik kocsiban kártyázott, s úgy tekintett a föléje tornyosuló Potyajegyre, ahogy erkölcsös szűzek szoktak a csókvadászokra. Tehette, ő volt a hatósági közeg, a szerelvény mindenható ura, akire még egy retúrjegy sem lehet engesztelő hatással. Pláne, ha még a kártyán is veszít.
Potyajegy nem illetődött meg a hatósági szemvillanástól. Rádörrent a kalauzra.
– Szép kis alak maga, hallja-e? Cinkeli a lapokat, miközben lopnak a vonaton.
Az egyik kártyapartner, az idősebbik, biztos, ami biztos, az asztalnak használt faládáról besöpörte az összes pénzt. Zsebre vágta, s utána már ki sem húzta mancsát a zsebéből. Fiatalabb társa, miként a terhelő bűnjeleket szokás, a pakli kártyát tüntette el villámgyorsan. A kalauz homlokán verejtékcseppek jelentek meg, csillogtak, mint hamis gyöngyök a zálogházi becsüs előtt. Fülledt meleg volt a vasúti kocsiban, nem csoda, hogy izzadni kezdett.
– Miről beszél?
– Jól hallotta! Arról beszélek, hogy a bolsevik párt magára bízta a nép tulajdonát, jelen esetben a pullmann kocsik felügyeletét, hogy a szűzföldekre utazó munkások és parasztok háborítatlanul élvezhessék az utazás nyugalmát. Ehelyett mit tapasztalok? Hogy lopnak!
– Mije tűnt el? – kérdezte a kalauz, s hangjából kicsendült, hogy bizakodik, talán mégsincs olyan nagy baj, jelentéktelen apróság az, aminek lába kelt, nem pedig pótolhatatlan valami.
– Szőrén-szálán. Az övé is – bökött felém Potyajegy.
– Mindenütt lopnak, gyarló emberi tulajdonság – jegyezte meg az idősebbik kártyapartner, bagatellizálni akarván a dolgot, amire nem érdemes időt fecsérelni. Megnyugtatásnak szánta, amit mondott, sikerült is felidegesítenie a kalauzt.
– Nyögje már ki! Mi a fenét loptak el maguktól?
– A vasútjegyeinket – mondta Potyajegy. – Hogy a keservesen megkeresett rubeljeinket már meg se említsem.
– Itt a vonaton?
– Nem is a pártközpontban! Ott nem szokás kisajátítani a nép tulajdonát. Persze, hogy itt a vonaton.
– Hihetetlen!
– Nekem mondja? Alig hogy meghalt Sztálin elvtárs, máris felborul a rend. Az a rend, amiről magának kellene gondoskodnia.
– Utánajárok – nyögte a kalauz, s egy fáradt mozdulattal megtörölte gyöngyöző homlokát. Taknyát is felszívta, hogy jobb szimatot kapjon, aztán elindult a tolvaj keresésére.
– Mondanám, hogy üljön le a kalauz helyére – szólalt meg az idősebbik kártyapartner –, ám ha a jegyekkel együtt a pénzüket is ellopták, akkor egy kopejkájuk sincs. Pénz nélkül kártyázni márpedig olyan, mint horog nélkül pecázni a tóban. Jobb, ha nem ingereljük a halakat. Egyébként Rigolyev vagyok, a lakatos. Barátaim csak Zár Atyuskának szólítanak.
– Úgy bizony! – tette hozzá fiatalabb társa, olyanformán ingatva fejét, mintha az atyaúristen jelenlétéről akarna meggyőzni minket. Csalódottan nézett ránk, amiért nem voltunk megilletődve.
Bemutatkoztunk mi is, majd letelepedtünk Zár Atyuska mellé, végülis mindegy volt, hogy a szerelvény melyik részén csapjuk agyon az időt. Kártya helyett vodka került a faládikára, így aztán elég vidáman teltek az órák.
A kalauz két napig nem mutatkozott, pedig egy tolvajt előkeríteni semmiség, hiszen mindenki gyanús, aki jegyet mutat fel. Honnan szerezte? Messziről jött ember azt mond, amit akar, a moszkvai pénztár meg egyre távolodott, így a pénztárosnak is mind kevesebb esélye maradt bizonyítani, hogy ez vagy az tőle vette a jegyet.
Mindamellett fárasztó volt az út, jómagam többször el is szunyókáltam a zötykölődéstől. Ki tudja, hanyadszor bóbiskoltam el, amikor egyszer csak valaki eszeveszett módon rázni kezdte a vállam.
– Ébresztő!
A fiatalabbik kártyapartner volt, aki korábban Szása néven mutatkozott be.
– Baj van!
– Kinek a fején?
– Ne vesztegessük az időt! Itt mindenki fején vaj van, még csak az hiányzik, hogy meg is olvadjon.
Álmosan néztem Potyajegyre, tőle vártam magyarázatot, ami egy percet sem késett.
– A kalauz fellármázta a zsarukat. Mindjárt itt lesznek a hekások, a csekások. Cseljabinszkban a Vörös Hadsereg ad díszszemlét a tiszteletünkre, mialatt a zsaruk tíz szemlét tartanak a vonaton, s mire elfogyasztunk tíz zsemlét, nyakig ülünk a szarban.
– Két koszos vonatjegy miatt?
Zár Atyuska nagyon ideges volt. Remegett, mint a kocsonya, amikor rázzák a tálat. Félelmében hideget lelt valahol.
– Maga, fiatalember, még tapasztalatlan. Vagy azt képzeli, hogy csak a maguk két jegyét lopták el?
Csuklottam. A mi két jegyünket ugyan kereshetik. Ha az a csodás, tengernyelte földrész, az az Atlantis létezett, azzal együtt fogják megtalálni. Még mindig nem értettem, mi ez a nagy izgalom két nem létező jegy miatt?
– Más is hiányzik? Úgy értem, a vodkán kívül, ami már tegnap elfogyott.
– Legalább húsz menetjegy hiányzik, fogadom, mind retúr. Az a drágább – mondta Zár Atyuska. – És csak a nagyszakállú mennyei atyuska tudja, még hány rubel.
Szása szorgalmasan helyeselt, azt hittem nem is bírja tovább cérnával, s leszakad a feje a sok bólogatástól. Ösztönösen a mellemhez kaptam. Társaim azt hihették szívszélhűdés kerülget, de csak az igazgató pénzét akartam kitapogatni. Ott lapult még a zsebemben, s ettől kissé megnyugodtam.
– Ne kerítsen ekkora feneket a dolognak – próbáltam megnyugtatni Zár Atyuskát.
– Még hogy én? – tiltakozott haladéktalanul. – A kalauz kerekítette fel kétszázra azt a húsz rubelt, amit elnyertünk tőle. S még tizennyolc jegyet is hozzácsapott a maguk eltűnt két jegyéhez Azokat majd eladja a visszaúton.
Kezdtem kapiskálni. Tolvaj szüli az alkalmat, és ezúttal még csak vajúdni sem kellett sokáig. Ha már lopnak, legyen kövér lúd. Olyan még nem fordult elő a világon, hogy apróval teli zsebből csak egy kopejka csússzon le a nadrág szárán. Ahol egy hullik, ott a többi is követ. A kalauznak nem is kellett sok követ megmozgatni, hogy erre rájöjjön.
– Mitevők legyünk? – kérdezte Zár Atyuska, mintha olyan bő választék lenne a táplálékok körében. Mindenki azt eszik, amihez idejében hozzájut.
Akkor még nem tudtam, miért vörös posztó Zár Atyuska szemében a mitevők tiszteletére kivonuló bélügyi hatóság. Csak később, Szásenyka elmondása alapján derült ki, hogy a lakatos túl sokat babrált a zárakkal, álkulcsokat használva eredeti híján, ami törvénnyel való karambolokat idézett elő, olyan súlyos karambolokat, amelyek meghaladták a közlekedésrendészet hatáskörét.
A kalauz meg keveri a szart.
Potyajegy megőrizte hidegvérét.
– Leszállunk Cseljabinszk előtt. Vagy maguknak olyan fontos az a Cseljabinszk?
– Nem igazán – felelte Zár Atyuska. – Mi tulajdonképpen Jekatyerinburgba igyekszünk.
– Oda meg minek?
– Ha netán nem tudná, annak idején ott segédkeztek a cári család túlvilági utazásához, ám a számottevő vagyont nem vihették magukkal.
– Az ma már a nép tulajdona.
– Így igaz. Ráadásul még hozzáférhetetlen is, mert azt már réges régen elherdálták. Egy részét a vagyonnak viszont cár alá helyeztek. Az ma is ott van az uralkodó csontjai alatt. Egy cárnak még a csontja alatt is pénz van. Azt akarom megtalálni.
– És ha megtalálja? Mit akar kezdeni a nagy vagyonnal?
– Kezdeni semmit – világosított fel bennünket Zár Atyuska. – Folytatni akarom őseim életét. Nagyszüleim nagy lábon éltek, én se akarok tipegni, mint a ballerinák. Tőlük én egészen mást tanultam. Addig nyújtózkodj, míg a takaró ott lebeg a szemed előtt.
Zár Atyuska nagyot sóhajtott.
– Szorul a hurok, ki kéne bújni belőle. De hogyan? A vonat már nem áll meg Cseljabinszk előtt. Robogó vonatból kiszállni életveszélyes, ezt táblák is hirdetik, márpedig valahogy ki kellene szállni. Egy barátom mondta egyszer, akinek mindenhez jó orra volt, ezért is lett orrgazda, hogy minden balhéból addig kell kiszállni, amig teheti az ember. Ha nem tud, sohasem lesz tehetős, csak tehetetlen cellista egy dutyiban.
Én ugyan nem láttam legyet a homlokán, Potyajegy mégis odacsapott.
– Mi áll a táblán? A vészféket csak vészhelyzet alkalmával szabad meghúzni. Egyéb esetekben büntetéssel jár. Szigorú büntetéssel, ha nem kezdjük időben ráncigálni.
Nyúltam volna a vészfék után, de Zár Atyuska rám szólt.
– Ne itt!
– Hát hol?
– Az utolsó kocsiban. Ha a vonat végén szállunk le, több esélyünk van eltűnni.
(folytatjuk)
Az illusztrációkat Takács Zoltán festő- és grafikusművész készítette
Hozzászólások