Augusztus 15-től október 12-ig látható Simon Béla Munkácsy-díjas festőművész kiállítása a Pécsi Galériában. A kiállítást Gamus Árpád galériavezeztő köszöntőbeszéde után Aknai Tamás művészettörténész nyitotta meg nagy számú érdeklődő, valamint a festőművész felesége, gyermeke és unokái jelenlétében ma délután.
Zsolnay kút Krisztinával (Fotó: Komlós Attila)
Az erdélyi származású festőművész pályájának egy része szűkebb szülőhazájához, Erdélyhez, míg életének második szakasza, magyarországi áttelepedése után a Dél-Dunántúl tájaihoz kötődik.
Fogarason született 1910. december 15-én. Korán kitűnt rajztudásával és így jutott el a főiskolára. Tanulmányait a kolozsvári Szépművészeti Iskolában kezdte (1928–31), majd néhány éves megszakítással a budapesti Képzőművészeti Főiskolán (1936–39) Szőnyi István irányításával folytatta. 1934-ben elnyerte a Szinyei Merse Pál Társaság Nemes Marcell-díját. 1936-ig a Dés melletti Kaplyonban gazdálkodott és festett, majd az 1940-es évek első felében a szilágysági Selymesilosván tanított. Innen küldte be festményeit a Barabás Miklós Céh kiállításaira, melynek 1944-ig volt tagja. Festményei – munkajelenetek, portrék, tájképek – az első időkben mestere, Szőnyi István hatását tükrözik. A második világháborúban katonaként átélte Budapest ostromát, majd a háborút követően a Baranya megyei Alsószentmártonba került. Erdélyi hazalátogatásait követően a szülőföld tájait, lakóit örökítette meg képein. Palettájának jellegzetes vörös színei elsőként Kós Károly-portréján jelentek meg. Az 1968-ban festett Tamási Áron-portréja arcképfestészetének egyik csúcsa. Művei megtalálhatók a Magyar Nemzeti Galériában, valamint képeinek állandó gyűjteménye van Siklóson a Várban.
Munkásságában meghatározó erejű a táj és a környezet élménye. Gyermekkorának színteréhez kötődnek a felkészülés éveinek, a főiskolai tanulmányainak rajzai, akvarelljei. Itt alakult ki képeinek színvilága, amely a sárga, a kék és a vörös színekre épül. Mivel a nagyváros idegen és színtelen maradt számára, Budapesti évei kevés nyomot hagytak festészetében.
A felfokozott színek iránti belső vonzalma Alsószentmártonban nyert kiteljesülést. A falu lakóinak népviselete, a mediterrán jellegű táj szépsége munkásságának új fejezetét nyitották meg. Festészetének tárgya lett az öreg torony, az istálló kapuja, az iskola mákvirágos kertje, a cigánytemetésre vonuló siratók. Kedvelt színei árnyalatokban gazdagabbá, teljesebbé váltak. Tíz esztendőt töltött a dunántúli kis faluban, s ebben az időben alkotta meg legfőbb műveit.
1960-tól a pécsi Művészeti Gimnáziumban tanított és művészeti titkára volt a Dél-Dunántúli Képzőművész szervezetnek. Továbbra is a falu mindennapjait, a szőlődombokat, a kertek virágait festette a francia fauves-ok, a német expresszionisták kései utódaként. A 70-es évektől virágcsendéletein az elvontság határáig oldódik fel a tárgyszerűség, a kompozíció szerepét átveszik a színek. Eközben messze eltávolodott a főiskolai példáktól, s az 1945-ben festett Magvető impresszionizmusától, de távol maradt a korszak újat hirdető festészeti áramlataitól is. A XX. századi Pécs absztrakt festőinek baráti művészkörében szuverén képi valóságot teremtett. A művész 1980. október 30-án hunyt el Pécsett.
Díjai:
1935: ösztöndíj Budapestre
1938: Magyar Képzőművészeti Főiskola kompozíciós-díj
1939: Nemes Marcell-díj
1955, 1960: megyei pályázati díj
1964: Baranya megye Képzőművészeti Nagydíj
1971: Munkácsy-díj
1972, 1978: Janus Pannonius Művészeti-díj
Aknai Tamás megnyitóbeszédét tartja (Fotó: Komlós Attila)
Hozzászólások