Amikor a mozdony végre elhúzta magával a vagonok gyertyaláng fényeit, úgy borult ránk az éjszaka, mint egy kredenc tetejéről levert nagy bödön sűrű szilvalekvár. Ez a sötétség Potyajegy önbizalmát is maga alá gyűrte. Csak hümmögött, amikor Szásenyka megkérdezte tőle:
– És most hova, merre?
– Csak egy felé vezethet az utunk – feleltem Potyajegy helyett –, abba az irányba, amerre elindulunk.
– Legalább egy lámpásunk lenne, vagy kisütne a hold! – sóhajtott fel Zár Atyuska. – Akkor talán még látnánk is valamit. Így még a nagyszakállú Atyaúr se tudja merre megyünk.
– Világosban talán ismerős ezen a vidéken?
– Nem. De jobban ki tudnám kerülni a fákat. Hol ér véget ez az erdő?
– Az utolsó fánál – közöltem vele megnyugtatására.
Jódarabig némán bukdácsoltunk, tapogatózva haladtunk fától fáig.
– Eleségünk sincs – szólalt meg váratlanul Zár Atyuska. – Éhen fogunk pusztulni itt a nagy semmi közepén.
– Ne aggódjon! – vigasztalta Potyajegy –, van nálam pénz, még az Aida belépőjéből, majd veszünk valamit.
– Pénz nálam is van a kalauz jóvoltából, csak üzletet nem látok sehol.
– A bolsevik párt tervszerűen dolgozik. A boltokat a népsűrűség arányában telepítik a sarkokra.
– De hol van itt sarok? – jajdult fel Szásenyka.
– Azt nem tudom, mert a népsűrűség is elenyésző errefelé.
– Akkor meg mit érünk a pénzünkkel?
Isten átka a nélkülözés. Az egyik hiányérzet hozza magával a másikat, s a végén úgy összezavarodunk, hogy nem is tudjuk eldönteni, minek örülnénk a legjobban. Ezt momentán én sem tudtam volna megmondani, azért jó volt tudni, hogy lapul párszáz rubel a zsebemben. A bolsevik párt is tévedhet olykor, Taganykában is nyitottak ékszerüzletet, s azt ugyanúgy minek, mint ahogy minek lenne fűszerüzlet a tajga közepén.
Szásenykának újabb aggodalma támadt.
– Úgy tudom, vadállatok is vannak errefelé.
– Vadállatok mindenütt vannak, a vonaton például az a bőrkabátos, akit lepuffantottam.
– És ha megtámadnak? Éhes farkasok.
– Megesszük őket – szólt közbe Potyajegy. – Azt hiszem, mi éhesebbek vagyunk a farkasoknál. Az éhség nem csak a farkasoknak ad erőt.
– Az embert legyengíti – siránkozott Szásenyka elhaló hangon, mintha máris ereje fogytán lenne.
– A farkasokat is – felelte Potyajegy.
Szásenyka csak nem nyugodott.
– Ha maguk nem csinálják azt a felhajtást a vonaton, már rég Cseljabinszkban lehetnénk, talán már úton Jekatyerinburg felé.
– Nagyobb baj – vetette közbe Zár Atyuska –, hogy oda már csak kerülő úton juthatunk el, lakott települések érintése nélkül.
– Jó úton haladunk – mondta Potyajegy. – Erre még egy tanya sincs, amit ki kéne kerülni.
A valóság azonban megcáfolta őt, mert hamarosan egy düledező, korhadozó faház bukkant fel előttünk. Azaz, mi botlottunk bele, hiszen csak akkor jöttünk rá, mit vetett utunkba a jósors, amikor Potyajegy a ház falának ütközött.
– Itt talán meg is pihenhetnénk – vidult fel azon nyomban.
– Pihenhetnek ám a föld alatt, ha agyoncsapom magukat! – dörrent ránk egy hang néhány lépés távolságból. Mind a négyen arra fordultunk, s szemünket hirtelen felvillanó fény vakította.
Egy szakállas vadember állt előttünk. Egyik kezében bányászlámpát lógatott, a másikkal egy baltát lendített a magasba.
– Szép kis fogadtatás – jegyezte meg Potyajegy a fenyegető jelenség láttán. – Most akar fát vágni, mikor vendégei jöttek?
A vadember kérdéssel felelt.
– Kik maguk, és hogy kerülnek ide?
Most döbbentem rá, én sem tudom, kik vagyunk. Magamat persze ismertem, még kis gyermekkoromból, de Potyajegyről csak annyit tudtam, hogy jobban szereti a készpénzt az operáknál, aztán semmi többet. És fogalmam sincs, mi késztette arra, hogy velem tartson a tajgára.
És Zár Atyuska meg Szásenyka?
Ők maradhattak volna a vonaton, időben elérni a cár földi és földöntúli maradványait Jekatyerinburgban, velük csak annyi baja volt a kalauznak, hogy elnyerték a pénzét. Vagy az utasokét. Ha visszaadják sem veszítenek sokat, és Szásenykának sem kellene félni a farkasoktól.
– Befelé! – dörögte a vadember, és baltáját lóbálva feje fölött terelt bennünket a kalyibába, ahol az ikertestvére tápászkodott fel a priccsről. Lehet, hogy rokona sem volt a baltásnak, de nagyon úgy tetszett, mintha egy anya szülte volna őket, talán még egy időben is.
A másik szakállas kétcsövű puskát emelt le a falba vert szögről.
– Halljuk hát, kicsodák maguk?
Zár Atyuska állt hozzá a legközelebb, őt bökdöste szólásra a puska csövével.
– Talán hellyel kínálnának, ha már a vodka nem jut eszükbe – méltatlankodott Potyajegy.
A baltás egy kecskelábú asztalra tette lámpását, felszabadult kezével egy másik, durva pokróccal letakart priccsre mutatott, ahol aztán szép sorjában elhelyezkedtünk.
– Akkor maga kezdje – villant Zár Atyuska felé a másik szakállas barátságtalan szeme.
És Zár Atyuska beszélni kezdett.
Végre nekem is bemutatkozik, gondoltam.
(folytatjuk)
Hozzászólások