Szabadság a tajgán – 7. • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Szabadság a tajgán – 7.

 

Amikor a mozdony végre elhúzta magával a vagonok gyertyaláng fényeit, úgy borult ránk az éjszaka, mint egy kredenc tetejéről levert nagy bödön sűrű szilvalekvár. Ez a sötétség Potyajegy önbizalmát is maga alá gyűrte. Csak hümmögött, amikor Szásenyka megkérdezte tőle:

– És most hova, merre?

– Csak egy felé vezethet az utunk – feleltem Potyajegy helyett –, abba az irányba, amerre elindulunk.

– Legalább egy lámpásunk lenne, vagy kisütne a hold! – sóhajtott fel Zár Atyuska. – Akkor talán még látnánk is valamit. Így még a nagyszakállú Atyaúr se tudja merre megyünk.

– Világosban talán ismerős ezen a vidéken?

– Nem. De jobban ki tudnám kerülni a fákat. Hol ér véget ez az erdő?

– Az utolsó fánál – közöltem vele megnyugtatására.

Jódarabig némán bukdácsoltunk, tapogatózva haladtunk fától fáig.

– Eleségünk sincs – szólalt meg váratlanul Zár Atyuska. – Éhen fogunk pusztulni itt a nagy semmi közepén.

– Ne aggódjon! – vigasztalta Potyajegy –, van nálam pénz, még az Aida belépőjéből, majd veszünk valamit.

– Pénz nálam is van a kalauz jóvoltából, csak üzletet nem látok sehol.

– A bolsevik párt tervszerűen dolgozik. A boltokat a népsűrűség arányában telepítik a sarkokra.

– De hol van itt sarok? – jajdult fel Szásenyka.

– Azt nem tudom, mert a népsűrűség is elenyésző errefelé.

– Akkor meg mit érünk a pénzünkkel?

Isten átka a nélkülözés. Az egyik hiányérzet hozza magával a másikat, s a végén úgy összezavarodunk, hogy nem is tudjuk eldönteni, minek örülnénk a legjobban. Ezt momentán én sem tudtam volna megmondani, azért jó volt tudni, hogy lapul párszáz rubel a zsebemben. A bolsevik párt is tévedhet olykor, Taganykában is nyitottak ékszerüzletet, s azt ugyanúgy minek, mint ahogy minek lenne fűszerüzlet a tajga közepén.

Szásenykának újabb aggodalma támadt.

– Úgy tudom, vadállatok is vannak errefelé.

– Vadállatok mindenütt vannak, a vonaton például az a bőrkabátos, akit lepuffantottam.

– És ha megtámadnak? Éhes farkasok.

– Megesszük őket – szólt közbe Potyajegy. – Azt hiszem, mi éhesebbek vagyunk a farkasoknál. Az éhség nem csak a farkasoknak ad erőt.

– Az embert legyengíti – siránkozott Szásenyka elhaló hangon, mintha máris ereje fogytán lenne.

– A farkasokat is – felelte Potyajegy.

Szásenyka csak nem nyugodott.

– Ha maguk nem csinálják azt a felhajtást a vonaton, már rég Cseljabinszkban lehetnénk, talán már úton Jekatyerinburg felé.

– Nagyobb baj – vetette közbe Zár Atyuska –, hogy oda már csak kerülő úton juthatunk el, lakott települések érintése nélkül.

– Jó úton haladunk – mondta Potyajegy. – Erre még egy tanya sincs, amit ki kéne kerülni.

A valóság azonban megcáfolta őt, mert hamarosan egy düledező, korhadozó faház bukkant fel előttünk. Azaz, mi botlottunk bele, hiszen csak akkor jöttünk rá, mit vetett utunkba a jósors, amikor Potyajegy a ház falának ütközött.

– Itt talán meg is pihenhetnénk – vidult fel azon nyomban.

– Pihenhetnek ám a föld alatt, ha agyoncsapom magukat! – dörrent ránk egy hang néhány lépés távolságból. Mind a négyen arra fordultunk, s szemünket hirtelen felvillanó fény vakította.

Egy szakállas vadember állt előttünk. Egyik kezében bányászlámpát lógatott, a másikkal egy baltát lendített a magasba.

– Szép kis fogadtatás – jegyezte meg Potyajegy a fenyegető jelenség láttán. – Most akar fát vágni, mikor vendégei jöttek?

A vadember kérdéssel felelt.

– Kik maguk, és hogy kerülnek ide?

Most döbbentem rá, én sem tudom, kik vagyunk. Magamat persze ismertem, még kis gyermekkoromból, de Potyajegyről csak annyit tudtam, hogy jobban szereti a készpénzt az operáknál, aztán semmi többet. És fogalmam sincs, mi késztette arra, hogy velem tartson a tajgára.

És Zár Atyuska meg Szásenyka?

Ők maradhattak volna a vonaton, időben elérni a cár földi és földöntúli maradványait Jekatyerinburgban, velük csak annyi baja volt a kalauznak, hogy elnyerték a pénzét. Vagy az utasokét. Ha visszaadják sem veszítenek sokat, és Szásenykának sem kellene félni a farkasoktól.

– Befelé! – dörögte a vadember, és baltáját lóbálva feje fölött terelt bennünket a kalyibába, ahol az ikertestvére tápászkodott fel a priccsről. Lehet, hogy rokona sem volt a baltásnak, de nagyon úgy tetszett, mintha egy anya szülte volna őket, talán még egy időben is.

A másik szakállas kétcsövű puskát emelt le a falba vert szögről.

– Halljuk hát, kicsodák maguk?

Zár Atyuska állt hozzá a legközelebb, őt bökdöste szólásra a puska csövével.

– Talán hellyel kínálnának, ha már a vodka nem jut eszükbe – méltatlankodott Potyajegy.

A baltás egy kecskelábú asztalra tette lámpását, felszabadult kezével egy másik, durva pokróccal letakart priccsre mutatott, ahol aztán szép sorjában elhelyezkedtünk.

– Akkor maga kezdje – villant Zár Atyuska felé a másik szakállas barátságtalan szeme.

És Zár Atyuska beszélni kezdett.

Végre nekem is bemutatkozik, gondoltam.

 

(folytatjuk)


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS